Földes Emília
Földes Emília
Az intézmény a főváros várostörténeti múzeumának, a Budapesti Történeti Múzeumnak a filiáléja. Feladata: „Budának és Pestnek a török alóli felszabadítástól (1686) napjainkig terjedő időszak olyan képzőművészeti alkotásainak gyűjtése, feldolgozása és bemutatása, amelyek jelentősek voltak, illetve jelentősek Budapest múltja és jelene szempontjából, amelyek a főváros mindenkori művészeti, szellemi arculatának formálásában meghatározóak. Ekképp döntő fontosságú a jelenkori magyar művészet gyűjtése is.”
Gyűjtőköre, megőrizve várostörténeti gyökereit, de túllépve a helytörténeti képzőművészeti gyűjtemények provincialitásán, az 1960-as évek elején fogalmazódott meg. Ekkor alakult ki gyűjtemény mai struktúrája is: a „klasszikus” várostörténeti és a városi vonatkozású, és a par excellence képzőművészeti egység, amely további két részre tagolódik: a történeti és a kortárs anyagra.
Fővárosi Múzeum, Városliget
A képzőművészeti gyűjtemény múltja és jelene is, végső soron a főváros műpártoló tevékenységének, művészetpolitikai szándékainak függvénye.
A várostörténeti gyűjtés már a XIX. század végén, 1880-ban, jóval a múzeum megalakulása előtt elkezdődött. Születésénél városatyák bábáskodtak, akik „a honi képzőművészetek támogatása ügyében” indítványt nyújtottak be a székesfőváros törvényhatósági közgyűléséhez. A közgyűlés évi 4000 forintot biztosított e célra. Az összeg ész- és szakszerű felhasználására pedig megalakította a Székesfővárosi Képzőművészeti Bizottságot.
A Bizottság már működésének első évében „polgári arczképcsarnok” létesítését indítványozta, 1884-ben pedig városképpályázat meghirdetését javasolta. A pályázat alapján megrendeltek öt látképet, és megvásároltak hét vázlatot. Jóllehet a főváros több városképpályázatot nem írt ki, de a „honi képzőművészetek dotációja” terhére évről – évre rendszeresen vásárolt, esetenként megrendelt képeket. A gyarapodás mértékét érzékelteti, hogy míg a Képzőművészeti Bizottság 1890. évi jelentésében összesen 36 festményről és 3 szoborról számolt be, addig az 1900-ban készült jegyzékben már 101 kép és 10 szobor szerepelt. Fõvárosi Múzeum 1912
A Fővárosi Múzeum megalakulásakor, a korábban vásárolt képeket, szobrokat besorolták a múzeum gyűjteményébe (1906) és átmenetileg a vásárlások jogkörét is a múzeum gyakorolta. A múzeumalapító szándék először 1887-ben fogalmazódott meg, 1899-ben újabb határozat született, mely a múzeum helyéül a városligeti műcsarnok épületét (mai Olaf Palme sétányon) jelölte ki, ahol 1907-ben nyílt meg az első kiállítás. A múzeum képzőművészeti gyűjtési koncepcióját Kuzsinszky Bálint, a múzeum első igazgatója dolgozta ki még 1898-ban. Az ő elképzelése sem korlátozódott a történeti anyagra, de következetesen betartotta, hogy a múzeumba „kizárólag városi vonatkozású” műtárgyak kerülhessenek, vagyis „[…] a város egészét s egyes részeit, ú. m. tereit, utcáit, nevezetesebb köz- és magánépületeit, hidait feltüntető” városképek; a város történetét, a fontosabb eseményeket (pl. Budavár visszafoglalását, az 1838. évi árvizet) megjelenítő ábrázolások; „kiváló írók, művészek arcképei” és „a főváros ügyében érdemeket szerzett férfiak arcképcsarnoka (polgármesterek, tanácsnokok, bizottsági tagok, jótevők).”
A múltra vonatkozó várostörténeti anyag gyűjtése lényegében a Kuzsinszky-féle program szellemét őrzi napjainkig, bár a 60-as évek elején hangsúlyosabbá vált itt is a minőségi szempont. A teljesség, amúgy is értelmetlen és hamis bűvköréből kilépve, elsősorban úgy nevezett hézagpótló vásárlások történtek és történnek. Megváltozott a gyűjtési gyakorlat viszont a közelmúltra és a jelenre vonatkozóan.
A képzőművészet bizonyos műfajai ugyanis, a fotó megjelenésével, háttérbe szorultak és elsorvadtak. Többségükben érdektelenné váltak a várostörténeti gyűjtés szempontjából is, hisz „vizuális dokumentációként” a jó fotó mindenkor többet mond, mint egy gyenge városkép. A változások eredményeként háttérbe szorultak a városkép és arckép vásárlások, s előtérbe kerültek a nagy murális munkák terveinek, vázlatainak és a köztéri szobrok kismintáinak a megvétele. Ez a gyűjtési gyakorlat képes a korábbi és a jelenkori vásárlások közös szellemiségét képviselni.
Kiscelli Múzeum
A Képzőművészeti Bizottság már az 1880-as évek elején is vett, korabeli szóhasználattal élve, néhány történeti és genre-képet. A főváros ugyanis fiatal képzőművészek támogatására törekedett, ám olyan műfajok újjászületését szorgalmazta, például városképeket, amelyek korántsem jellemezték a legtehetségesebbek gyakorlatát. A városatyáknak túl kellett lépnie az eredeti elképzelés szűkkeblűségén. Az eredeti elképzelésből megőrizték a fiatal művészek támogatását, de elvetették a tematikai kötöttségeket, mint ezt az 1892-ben alapított önálló fővárosi művészeti díj, a „Ferencz József koronázási jubileumi-díj” is bizonyítja.
A Fővárosi Múzeum megalakulásakor néhány évig úgy tűnt, hogy a város műpártolási gyakorlata azonosul a múzeum gyűjteménygyarapítási gyakorlatával. Ám 1909 körül újabb lendületet kaptak a „tanácsi kezdeményezésű” vásárlások, s háttérbe szorult a várostörténeti szempont. Bárczy István személyében ugyanis olyan politikus került a főváros élére, akinek határozott elképzelései voltak a főváros kultúrpolitikájára, műpártolására, amely korántsem egyezett a Fővárosi Múzeum gyakorlatával. Bárczy idejében a „hivatali” vásárlásoknak nemcsak a száma nőtt, de az ideológiája is megváltozott „[…] abban az irányban, hogy a vásárlásoknál a képek tárgya helyett tiszta esztétikai szempontok, egy jövendő fővárosi galéria szempontjai irányadóak.”
A fővárosi galéria megteremtését támogatta a főváros korabeli vezetése, de szorgalmazta a radikális polgári értelmiség is. Utóbbiak a modern művészet támogatását kifejezetten városi feladatnak tartották. Szabó Ervin, Bárczy egyik közeli munkatársa, 1913-ban publikált tanulmányát idézem: „[…] a modern művészettel szemben a mozgékonyabb, fogékonyabb, lelkükben fiatalabb városokra vár a muzeális megóvás hivatása. A helyi és a városra vonatkozó művészet ápolása mellett a modern művészet gondozása kiválóan városi föladat.” Másutt: „Ennek a városnak kibontakozása mai nagyságára és jelentőségére a 19. század műve. Ebben az időben lett Budapest nemcsak Magyarország kulturális életének központja és irányítója, hanem – lehet mondani – szinte az egyedüli közvetítő a Nyugat kultúrája és a magyar között. És éppen a magyar művészet szinte kizárólag új és budapesti termék.” Az öntudatos polgárváros egyik szimbóluma a várostörténeti múzeum megalapítása volt, most a figyelem középpontjába a másik, a modern galéria került.
A modern galéria megteremtésének előfeltételei közül az egyik, a gyűjtemény évről-évre gazdagodott, de a másik, a helyszín, az épület, évtizedekig megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Az áldatlan helyzet végül a Károlyi-palota megvételével (1928) oldódott meg, ahol 1933. október 16-án megnyílt az új intézmény, a Fővárosi Képtár.
A képtár anyaga három részből tevődött össze: megkezdődött a „hivatali gyűjtemény” átvétele, beolvadt az örökül kapott gróf Zichy Jenő gyűjtemény és a korábban megvásárolt Lotz Károly hagyaték.
Károlyi Palota
A Fővárosi Képtár gyűjtési koncepcióját Csánky Dénes dolgozta ki 1932-ben. Gyarapítási elvként elfogadta a korábbi gyakorlatot, vagyis elsősorban fiatal művészek munkáinak megvételére törekedett, amely biztosíthatja a gyűjtemény egységes arculatát és egyéni karakterét. A hagyományokat követve elsősorban nem úgy mond, főművek megvételére, hanem a művészek segítésével a művészet „életben tartására” törekedett.
Bár a gyűjtemény „természetes” korszakhatárának az 1880-ban kezdődő fővárosi műpártoló tevékenység kínálkozott, miként gyűjtőkörének a „helyi művészet termékeinek” a gyűjtése, mégis, a főváros sajátos kultúrtörténeti szerepe miatt, Csánky fontosnak tartotta a XIX. századi gyűjtemény gyarapítását, esetenként még korábbi művek megvételét is, és indokoltnak az országos gyűjtőkört, ekképp „a fővárosi gyűjtés a modern mesterekre, egy modern budapesti grafikai gyűjteményre és a régi pest-budai művészekre” bővült.
A Fővárosi Képtár első igazgatója Csánky Dénes volt, akit 1935-ben Kopp Jenő követett. A két világháború között, a honi képzőművészet gyűjtésére hivatott intézmények sorában a Fővárosi Képtár igen előkelő helyet foglalt el, s fontos szerepet játszott a XIX. és XX. századi magyar művészet közkinccsé tételében. Kopp Jenő 1943-ban megjelent könyvének, „A Fővárosi Képtár képei” című kiadványnak a képanyagát lapozgatva lépten-nyomon olyan művekkel találkozunk, amelyek ma már kétségtelenül a főművek sorába tartoznak. Kopp Jenő múlhatatlan érdemeket szerzett a régi pest-budai művészet gyűjtésében és feldolgozásában is.
A Képtár a II. világháborút követően is vezető szerepet vállalt. A közgyűjtemények közül elsőként, már 1946-ban, megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Közben megváltozott az intézmény vezetése is. Kopp Jenőt 1947 nyarán Pogány Ö.Gábor követette, előbb mint képtárigazgató, majd mint megbízott központi múzeumigazgató. Ezekben az években, úgy tűnik, háttérbe szorult az egykori gyűjteményalapítók önkorlátozása, s az eredeti szándék ellenében, a fővárosi közgyűjtemény állami szerepvállalásra készült. Már 1949-ben megállapították, hogy a „Fővárosi Képtár az utolsó másfél évszázad képzőművészetének legjobb darabjait gyűjtötte össze, ami lehetővé teszi a továbbiak folyamán egy nemzeti galéria kialakítását”; másutt: „a Fővárosi Képtár anyaga a Szépművészeti Múzeum Modern Képtárával való egyesítés után Nemzeti Galériává” alakítható. Az árulkodó megfogalmazást nem kell kommentálni: „A Nemzeti Galéria a moszkvai Tretyjakov Galéria mintájára a magyar nemzeti képzőművészet múzeuma lenne.”
A Fővárosi Képtár előbb kivált a Székesfővárosi Múzeumok köréből, mint „nem történeti” gyűjtemény. 1951-ben megkezdődött a várostörténeti vonatkozású műtárgyak (városképek, arcképek), összesen 1059 darab, át- vagy visszaadása a főváros várostörténeti múzeumának, majd 1953-ban a „tiszta esztétikai szempontok” alapján vásárolt anyag beolvadt a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó Országos Képtárba, majd 1957-ben, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. A „maradék” a Kiscelli Múzeumban került elhelyezésre.
A kifejezetten képzőművészeti anyag gyűjtése Budapest Főváros Tanács Végrehajtó Bizottságának 1959. december 18-i ülésén hozott 165. számú határozata alapján indult el ismét, hiszen maga a gyűjtés, a várostörténetihez hasonlóan, hét évtizedes múltra tekinthetett vissza, „csak” a gyűjtemény került fővárosi tulajdonból állami letétbe.
A „gyűjtemény-torzó” életében döntő változást a már említett fővárosi tanácsi határozat hozott, mely elrendelte „fővárosi vonatkozású, mai tárgyú” gyűjtemény, az úgynevezett Fővárosi Képzőművészeti Gyűjtemény megalapítását. Lényegében a határozattal egyidőben, 1960-ban, a tanács meghatározott keretet – 300 000.-Ft-ot – is biztosított, amelyet csak képzőművészeti tárgyak vásárlására lehetett fordítani. 1961-ben a tanács átadta a Budapesti Történeti Múzeumnak a kialakuló gyűjtemény nyilvántartását, és meghatározott feltételek mellett, a gyarapítási és kiállítási hatáskörét, de fenntartotta tulajdonjogát.
1960 és 1973 között a gyűjteménygyarapítást, az Újkori Osztály vezetője, dr. Bertalan Vilmos irányította, az ő közvetlen munkatársa volt dr. Tőkei Ferencné Egry Margit, és Cifka Péterné.
Dr. Bertalan Vilmos volt az a személyiség, aki képes volt az eredeti koncepció kialakítását is befolyásolni, s a már megfogalmazottat taktikusan értelmezni, valójában a formálódó gyűjtemény arculatát megteremteni, s további sorsát egyengetni. Már 1961 tavaszán kezdeményezte a tanács eredeti programjának módosítását. Az élő művészektől való vásárlási korlátozást elfogadva, olyan művek megvételét is szorgalmazta, melyek a háború előtt készültek, továbbá a Fővárosi Képzőművészeti Gyűjtemény jeles műtárgyainak múzeumi állományba vételét kérelmezte. Indítványát a főváros elfogadta, s lehetőséget biztosított a „történeti” képzőművészeti anyag vásárlására, illetve a gyűjtemény arra érdemes darabjainak múzeumi tulajdonba vételét is. A múzeum önálló képzőművészeti leltárkönyve 1963-ban indult.
Dr. Bertalan Vilmos alig titkolt szándéka a képtár újjászervezése volt. Elképzelése szerint az új gyűjtemény, a két világháború közötti modellnek megfelelően, szerves része a Budapesti Történeti Múzeum műtárgyállományának, kiállítási tere pedig a főváros tulajdonában lévő egykori budai Városháza épülete, a Szentháromság u. 2.sz. ház lett volna.
A „csak” szellemiségében budapesti képzőművészeti gyűjtemény gyarapítási elve azonban különbözött az egykori Fővárosi Képtárétól. 1960-ban, a nagy nemzeti gyűjtemény, a Magyar Nemzeti Galéria fővárosi jelenléte, a gyűjtőkört egyértelműen Budapest területére, illetve „szellemiségére” korlátozta. Reálisan csakis néhány XIX. századi műtárgy megvételére, úgy mond „szórvány” vásárlásra lehetett számítani, amely igen hasznos, de legfeljebb jelzésértékű lehet. „Képtári gyűjteményként” csakis XX. századi gyűjtemény kialakítására törekedhettek.
A leltárkönyveket és a kiállítási dokumentációkat lapozva, ma már hihetetlennek tűnik, s tiszteletet ébreszt a remekművek sora, amit néhány év alatt vásároltak. Ezekben az években került a múzeum gyűjteményébe a nagybányai művészek képei, a Rippl-Rónai képek, s a gyűjtemény oly sokszor dicsért két világháború közötti anyagának derékhada, de vásároltak egy-egy képet a századelő avantgarde művészeitől is. Csók István: Krumplihámozók (1889)
Kevésbé egységes képet mutat az 1945 utáni gyűjteményegyüttes. Kétségtelen, hogy a kortárs anyag gyűjtésekor mindig is nehezebb és bizonytalanabb a múzeumi darab kiválasztása, de ebben az esetben vélhetően ennél összetettebb volt a probléma. Tudjuk, hogy akkoriban a kortárs képzőművészet gyűjtésénél mindennapos volt a politika jelenléte, amely alapvetően befolyásolta a szakmai munkát is, de ennél a gyűjteménynél nemcsak a „nagy”, hanem a „kis” politikára is oda kellett figyelni, mivel az egyes vásárlásoknál sokkal fontosabb volt a végső cél, a fővárosi képzőművészeti gyűjtemény megteremtése, s ehhez a támogatók biztosítása. A kortárs anyag gyarapításában olykor ezek a „gesztusok” érhetők tetten. A múzeumi szakemberek, ha kötöttségek, taktikai meggondolások nélkül vásárolhattak, kiváló műveket, esetenként remekműveket gyűjtöttek, mint például Schaár Erzsébet és Vilt Tibor szobrait, avagy Barcsay Jenő, Kokas Ignác és Kondor Béla képeit, akitől életében például csak ez az egy közgyűjtemény vásárolt.
Az 1960-ban elkezdett gyűjteménygyarapításról elsőként „A felszabadult Budapest művészete” című kiállítás adott számot, amely 1961. október 1-én a Kiscelli Múzeum épületében nyílt meg. A kiállítást 1962-ben és 1964-ben is átrendezték. Az 1966-os kiállítás 1860-tól mutatta be a gyűjtemény legszebb darabjait. Ezt a kiállítást rendezték újjá, illetve bővítették az új szerzeményekkel 1969-ben, amikor a kiscelli épület északi és nyugati szárnyában megnyílt az állandó képzőművészeti kiállítás. A múzeum élénkülő képzőművészeti tevékenységét jelzik a múzeum vári épületében megnyílt időszaki képzőművészeti kiállítások is: Hincz Gyula és Somogyi József (1971), Domanovszky Endre és Kerényi Jenő (1971), Bernáth Aurél (1972), Beck Ö. Fülöp (1973).
1973-ban jelentős szervezeti és személyi változások történtek: dr. Bertalan Vilmost kinevezték a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettesévé, az Újkori Osztály gyűjteményeit kettéválasztották, s megalakult a várostörténeti és a képzőművészeti osztály. A metszettár, az éremtár, az egyedi grafikai gyűjtemény, a festészeti és a szobrászati gyűjtemény került a Képzőművészeti Osztályhoz. – Az osztály vezetésével dr. Tőkei Ferencnét bízták meg. Kicserélődött az osztály személyi állománya is. Cifka Péterné elhagyta az intézményt (1974), s a Szépművészeti Múzeum osztályvezetője lett, helyére két fiatal művészettörténész, Földes Emília és Mattyasovszky Zsolnay Péter került.
A gyűjtemény életében korábban is fontos szerepet játszott egy-egy kiállítás. Különösen érvényes ez a megállapítás az 1977-ben megnyílt „Képek, szobrok a 30 év magyar művészetéből” című kiállításra, amely az 1945 utáni magyar képzőművészet bemutatására vállalkozott. A kiállítás kitűnő szakmai és kritikai fogadtatást kapott, de talán ennél is fontosabb, hogy a kiállított művek egy része új szemlélet megjelenéséről árulkodott. A gyűjteményben már szereplő művészek mellett jelen voltak az Európai Iskola képviselői is, s árnyaltabb volt a 60-as évek bemutatása is, hisz Kokas és Kondor képei szomszédságában ott függtek Bálint Endre, Ország Lili, Deim Pál, Csernus Tibor, Lakner László Lakner László: Szõrme (1970) művei is. A kiállítás kapcsán a gyűjtemény számos kiváló alkotással gyarapodott, mint Csernus Tibor „Nádas” című képével és Vilt Tibor „Laokoon” című szobrával.
A következő években a gyűjtés elsősorban 1945 után készült művek megvételére törekedett. Természetesen nem szorult háttérbe az 1945 előtti anyag gyarapítási szándéka sem és néhány igen jelentős alkotás megszerzésével sikerült is a gyűjteményt gazdagítani (Vajda Lajos: „Leányikon”Vajda Lajos: Lányikon (1936); Nemes Lampérth József: „Tájkép”), de a gyűjtemény arculata, fejlődése szempontjából ezeknél a „szórvány” vásárlásoknál számottevőbb volt a közelmúlt és a kortárs anyag begyűjtése.
Eközben 1980-ban ismét megváltozott a gyűjtemény vezetése. dr. Tőkei Ferencné Egry Margitot, aki a Magyar Nemzeti Galéria Mai Magyar Osztályának a vezetője lett, korábbi helyettese, Földes Emília követte.
A 80-as évektől az érem- és metszettári vásárlásokat a gyűjteménykezelő muzeológusok, Krómer Ágnes és B. Nagy Anikó kezdeményezték, a festészeti, szobrászati és egyedi grafikai anyag gyűjtése pedig Földes Emília és Mattyasovszky Zsolnay Péter feladata volt. Újabb munkatárs – Lorányi Judit művészettörténész – 1982-ben került a múzeumba a képzőművészeti adattár kezelőjeként. Jelenleg ő gondozza a Fővárosi Képzőművészeti Gyűjteményt.
1983-ban, az épületrekonstrukció befejeztével, megnyílt a gyűjtemény egészét felölelő képzőművészeti kiállítás, a XVII. század végétől napjainkig, bizonyságául annak, hogy egyrészt a múzeum a képzőművészeti gyűjteményét sem tekinti „periferikusnak”, másrészt városi múzeumban sem csak topográfiai és történeti alapon lehetséges gyűjteni, hanem létezhet és létezik „szellemiségen” alapuló is.
Átgondolt, megfontolt gyűjtési program alapján gyarapodott az 1945. utáni gyűjtemény. A korábbi hiányok pótlása mellett sikerült például Vilt Tibor több kitűnő szobrát, és az úgynevezett IPARTERV nemzedék képviselőinek egy-egy jelentős alkotását megvásárolnunk. Ezekben az években vált teljessé a 60-as évek művészetét reprezentáló gyűjteményi egység. Szerzeményeink közül csak néhányat említve: Konkoly Gyula: „Főiskolai tanulmány”,Konkoly Gyula: Fõiskolai tanulmány (1968) Siskov Ludmil: „Rugby”, Lakner László: „Száj”, Pauer Gyula: „Egy láda szobor”, Tót Endre több műve és Maurer Dóra néhány grafikai munkája. A 70-es, 80-as évek különböző művészeti törekvéseit jelzik El Kazovszkij, Swierkiewicz Róbert, Galántai György, Körösényi Tamás munkái. Ebben az évtizedben, reményeink szerint, gyűjteményünkben a korábbi korszakok méltó társa lett az 1945. utáni anyag is.
A 80-as évek közepétől megszaporodott a képzőművészeti tárlatok száma is. A kiállítások egy része a múzeumi gyűjtemény bemutatását szolgálta, mint például Kondor Béla és Vilt Tibor alkotásaiból rendezett kiállítás (1989); az „In memoriam B. V. (Bertalan Vilmos)” – „A kiscelli képzőművészeti gyűjtemény kezdeti évtizedei” (1988) című a gyűjteménytörténeti bemutató, de sor került az utóbbi évek gyűjtését számba vevő tárlatra is. Az egy-egy művész életművét (Veszelszky Béla életműkiállítása 1986-ban), vagy a művész jelentős alkotói periódusát bemutató válogatások ( El Kazovszkij (1988), Tót Endre (1989), Jovánovics György (1989), Melocco Miklós (1990)) a kiállítások egy másik típusába tartoztak, amelyek ugyan elsősorban kölcsönanyagra támaszkodtak, de nélkülözhetetlenek voltak az osztály arculatának kialakításában és a gyűjteménygyarapítási szándék kifejezésében egyaránt.
1988-ban nyílt meg az osztatlan szakmai sikert arató „Temp-rom-tér” című kiállítás, amely elégséges „erkölcsi kényszernek” bizonyult, hogy a főváros fedezze a templomtér kiállítási térré történő átalakítását, továbbá a fővárost arra késztette, hogy a Képzőművészeti Osztály több évtizedes munkáját elismerve, 1989-ben ismét engedélyezze a Fővárosi Képtár névhasználatát.
A Fővárosi Képtár első állandó kiállítása 1992. március 24-én nyílt meg a múzeumi főépület első emeletén, a templom pedig az eredeti elképzeléseknek megfelelően, a Fővárosi Képtár időszaki kiállításainak színhelye lett. (1992-ben: Lois Viktor hangszerei; Helge Leiberg; „Détente/Enyhülés”, 1993-ban: Fehér László; „Magyarország: Akkor és most”, 1994-ben: Swierkiewicz Róbert, Filep Sándor, Bak Imre, Károlyi Zsigmond és Kurt Benning, Lisztes István, „Válogatás a Fővárosi Képtár gyűjteményéből”, Birkás Ákos, Birkás Ákos: Fej (1995) valamint Kovács Attila új művei, és egy Latin-amerikai grafikai kiállítás, melyek az Oratóriumban voltak láthatóak. Ugyancsak a Fővárosi Képtár rendezésében a Budapesti Történeti Múzeum várbeli kiállítótermeiben Péreli Zsuzsa textilművész, és Szenes Árpád, Vieira da Silva festőművészek kiállítását rendeztük meg. 1995-ben az eddigi kiállításig: Konkoly Gyula, Lugossy Mária, Forgács Péter, és a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett Gyarmathy Tihamér életmű kiállítás).
Az állandó kiállítás előkészítése, majd megnyitása jó alkalom volt az eltelt évtizedek gyűjtésének összegzésére, a gyűjtemény erényeinek és hibáinak az értékelésére, s a további gyűjtés átgondolására. Néhány „hézagpótló” vásárlás eredményeként sikerült a 60-as, 70-es évek anyagát jelentős művekkel, esetenként főművekkel gazdagítani, mint például Bak Imre, Frey Krisztián, Jovánovics György, Nádler István művei, s folytatni a 80-as évek képzőművészetét reprezentálni hívatott kollekció gyarapítását Birkás Ákos, Szirtes János, Bukta Imre és Swierkievicz Róbert munkáival. A kortárs gyűjteménygyarapításra szánt fővárosi keret pedig 2 000 000.-Ft-ra emelkedett.
1992-ben kísérlet történt a lehetséges kiállítási tér bővítésére is. A templomtér alatti kriptában, amely a barokk-kori város egyik legszebb műemléke, megnyílt a „Terepszemle” című kiállítás, majd a következő években El Kazovszkij kiállítása, Swierkiewicz és a Xertox performansza.
Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum, XERTOX D.M., 1994, Fotó: Pácser Attila
A főváros 1993 őszén pályázatot írt ki a Fővárosi Képtár igazgatói állására. A pályázatot Fitz Péter nyerte meg. A Fővárosi Képtár 1994. január 1-től az ő irányításával végzi munkáját.
Az időszakos kiállítások és a szerzeményezés kapcsolata szorosabb lett, olyan időszaki kortárs kiállítások kerülnek megrendezésre, ahonnan gyűjteménygyarapításra is mód nyílik. A kortárs, progresszívnek tekinthető képzőművészet több irányát szükséges a gyűjteménybe beemelni, irányzat preferenciáktól lehetőleg mentesen. Így elérhető, hogy a század végére egy jól válogatott, reprezentatív gyűjtemény jöjjön létre, mely átfogja az utolsó fél évszázad hazai képzőművészetét. Így 1994-ben Fehér László, Swierkiewicz Róbert, Bak Imre, Károlyi Zsigmond, és Birkás Ákos képei kerültek a kortárs gyűjteménybe, 1995-ben pedig Gyarmathy Tihamér kilenc főműve gazdagította a Képtárat. Természetesen a történeti anyag bővítése is fontos, ebből kiemelkedik Máttis–Teutsch 1916-19 között készült szobra, valamint egy letéti gyűjtemény, amelyben többek között négy jelentős Farkas István mű található. Az 1993. decembere óta rendezett kiállításokhoz kettő kivételével mindegyikhez katalógus is társult, összesen tizenöt.
Ma a Fővárosi Képtár gyűjteményeiben megközelítőleg 30 000 műtárgy található; ebből közel 13 000 darab a festmény, szobor és egyedi grafikai gyűjteményben; utóbbiak egyharmada 1960 után került a gyűjteménybe. A nagy országos múzeumok gyűjteményeihez képest ez egy „kis” gyűjtemény, ahol a vásárlásoknál arra is törekedni kellett, hogy a három gyűjtemény – a grafikai, a festészeti és a szobrászati – egymást kiegészítve biztosítsa a lehetőséget Budapest művészetének bemutatására.