Szerkesztő: Vincze Dóra

Szerkesztette 2015-ig: Fitz Péter

Fotók: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence, továbbá ismeretlen szerzők

Logo: Trombitás Tamás

© Fővárosi Képtár, 2014

 

A hónap műtárgya

Bernáth Aurél (1895–1982): Merengő (Riviéra), 1930

papír, pasztell, 70 x 100 cm

„Az emlék akkor válik dússá, duzzadóvá, ha önmaga anyagához hasonló környezetben kel ki, mint egy növény az ismerős, kedvező talajban, s ugyanakkor annál meggyőzőbben, andalítóbban hat – mint az idegen éghajlatba átültetett trópusi virág –, mennél messzibb időből s helyről származott.” (Déry Tibor: A befejezetlen mondat – részlet)

A magyar nyelv értelmező szótára a következőt határozza meg a merengés címszóra: „Álmodozva, ábrándozva átengedi magát gondolatainak, érzelmeinek, képzeletben, gondolatban így hosszasan időzik vhol. Mereng vmin; mereng a múlton. Mereng a felhők játékos formáin. Merengve néz a vízbe.” Látjuk a felhőket, látjuk a vizet is – de hol? Ki az, mi az, aki, ami mereng? Csak a kép modellje? Csak a festő? Csak a táj?

A gondolkodásnak tulajdonított, vagy ahhoz kapcsolt könyöklő, a külvilágból befelé forduló mozdulat ősi az európai művészetben. Uralkodók, stratégák illetve nagy filozófusok, angyalok, apostolok, szentek hatalmi és szakrális jelképe volt az „elmélkedő” póz. Később, a polgáriasodás korától a különböző művészeti ágak kiemelkedő művelőit is gyakran ábrázolták „gondolkodó” mozdulattal. Valamivel ritkább a merengés mint magánéleti állapot megjelenése. Leginkább a késő középkori életképek részleteiben vagy éppen a közép-európai biedermeier festészeti stílus kellékeként lelhetjük fel. Bernáth Aurél képe kétségkívül magán viseli e kultúrtörténeti hátteret. Az egyébként magát kora ifjúságától baloldalinak valló festő felvonultatja az európai polgári kényelem, sőt jólét kellékeit: fiatal, divatosan szabott, könnyű szövetű ruhába öltözött nő hajlik csukott szemmel, félálomba merülve az ebédlőasztal fölé, mögötte előkelő kovácsoltvas korlát húzódik tengeri háttérrel, ragyogó délutáni napsütésben. A néző, bár a meglesett kedves témája gyakori volt az életképekben, szinte illetéktelennek érzi magát. Valóban meghitt, személyes idill tanúi lehetünk: a kissé sematikusan ábrázolt nőalak arcvonásaiban a művész hitvesét, Dr. Pártos Alice orvost, a magyar balneológia (gyógyfürdőtan) egyik legjelesebb hazai művelőjét, a Reumatológus Szakcsoport későbbi alelnökét ismerhetjük fel, aki 1926-tól több mint tíz évig az akkor már Csehszlovákiához tartozó Pöstyénben helyezkedett el mint fürdőorvos. Bernáth is műtermi lehetőséget kapott a gyógyvizéről híres város szanatóriumában. Noha rendszeresen utazott Budapestre – ahol éppen az itt látható kép keletkezésének idején lett az úgynevezett posztnagybányai festészetet tömörítő Gresham-kör központi tagja –, s Szilasi Vilmos filozófus meghívására a németországi Feldafingba, pöstyéni éveit mindvégig a legharmonikusabbaknak, alkotóerőben legdúsabbaknak vallotta. E művét 1930 januárjában jegyezte be a feleség az általa vezetett műtárgylistába, amikor – a tél idejére – a házaspár a magyar fővárosbeli bérelt lakásában tartózkodott. Ebből azonban nem derül ki, hol és mikor kezdte el a művész az eleinte Riviéra címen nyilvántartott Merengőt, így csak találgathatunk.

A bóbiskolástól szinte lányosan kisimult arcú Alice talán kora délután vagy munka utáni, rögtönzött sziesztáját tölti a családi asztalnál. Mögötte azonban, a pöstyéni szanatórium negyedik emeleti lakosztályán vagy a budapesti lakáson túl nem a pöstyéni park vagy a budapesti Széna tér valós látványa, hanem Bernáth három évvel korábbi – saját bevallása szerint – nagy művészi magára találásának színhelye, az olaszországi Genova környéki „Riviéra” kéklő tengertükre tárul elénk, s uralja az egész kompozíciót. Hatására a szoba szélben meglebbenő függönyei a Mediterráneum jellegzetes, kószán kergetőző cirrus-felhőzetévé változnak, az asztalon álló étkezési tárgyak, edények pedig tengeri kagylókká.

Az asztalra könyöklő hitves alakja – s vele az egész kép – szinte absztrakt gesztusokból bontakozik ki. Egyazon felület vagy kontúrvonal csap át világosból sötétbe, pozitívból negatívba és viszont. A nőalakon szerelmes játékkal elidőző esetlegességet felülírják, s utólag értelmezik a környezeti elemekben megbúvó apró konkrétumok, mint a hullámvonalak a tenger vizén megcsillanó fényben, vagy a korlát arabeszkjei. A térbeli részletek, a fényhatások direkt, éles ütközése az avantgárd fotó- és grafikai montázsaira emlékeztet, amelyek nem voltak ismeretlenek Bernáth előtt, hiszen nem sokkal korábban, a Tanácsköztársaságot követő bécsi emigráció idején maga is kapcsolatban állt a Kassák Lajos körül csoportosuló aktivista művésztársasággal. A montázsjelleg azonban nemcsak térben, de az időn belül is érvényesül. Ahogyan a jobb oldalon itt-ott fölsejlő, kivillódzó négyzetes rasztervonalak átlényegülnek a bal oldali asztalterítő mintájává, úgy vonul végig Bernáth a maga korábbi művészi stációin egészen a kép jelenéig.

Álom és valóság, képzelet és látvány egymásba mosódó vagy éppen egymással feleselő párosítása nem csupán Bernáthot foglalkoztatta ekkor. Mindenekelőtt Farkas István „tengerképei” juthatnak eszünkbe a mintegy víz alatt úszó-villódzó tárgyakról, a nő bal kezének tengeri állatok alakját öltő árnyékairól, de a Gresham-körben megforduló többi festőtárs is élt ezzel az ábrázolásmóddal, amelyet Kállai Ernő, a nagy művészettörténész-teoretikus később „új romantikának” nevezett. A korszak íróit is izgatta ez a szellemi magatartás, köztük a nagy barátot és pályatársat, Déry Tibort, aki Bernáthhoz hasonlóan nagypolgári családba született, és szintén sokat utazott, esetenként a festővel együtt. 1938-ban befejezett, összefoglaló igényű nagyregényében, A befejezetlen mondatban a korábbi század polgári realizmusát Proust szubjektivitásával és az avantgárd képzettársítással kísérelte meg ötvözni. A nagy francia példa módjára „az eltűnt idő nyomába” szegődő író Bernáth itt látható művéhez nagyon hasonló képet tár elénk a regény egyik női szereplője tárgyalásakor: „A budai kioszkban ebéd után olykor úgy elálmosodott, hogy az ablakok mögött szinte hallani vélte az Adria hullámainak csapkodását.”

Hozzá hasonlóan Bernáthnál a közhellyé laposodott „merengés” mint alkalmi élethelyzet modern pszichológiai tanulmánnyá válik. Azt hinnénk, a nőalak megidézett emlékeit látjuk kivetítődni a tengermotívumokkal, valójában azonban a festő a mégoly felszabadult extázis közepette is higgadtan elemez: mi hívhat elő egy emlékképet, hogyan jelenik meg és tűnik tova? Pártos Alice babaszerű, majdnem maszkforma arckifejezése azt sugallja: a merengés ezúttal az érzelmeknek, a tudattalannak való teljes önátadás állapota. A nőalak csupán médium, összekötő kapocs a művész tudata és a dolgok általa keresett éteri-szellemi „lényege” között. A tárgyak, élőlények egytől egyik átlátszóak, akár lepelruhájával az antik istennőket megidéző asszony, akár az asztal, amire támaszkodik. A végtelen víz közegében – utalás is lehet a feleség foglalkozására – lebegés, lassú úszás képzetét keltik, amit az abrosz alól kikandikáló széklábaknak a terasz korlátját ismétlő, mintegy tükröző formája is erősít. A nézőben kérdés támadhat: vajon a tenger szele vagy csak az emlék légáramlata hullámoztatja Alice haját? E központi, fenséges mozdulat, amely talán az egész emlékfolyam előidézője, himnikus magasságba emeli Bernáth e rendkívüli munkáját. Méltán sorolhatjuk főművei közé.

Bernáth Aurél a pasztell mint festői eszköz egyik megújítója volt ebben az évtizedben, ekkori olajfestményei is magukon viselik a hatását. A pasztellel valósítja meg az emlék tünékenységét közvetítő fényes, ködös és bársonyos felületek váltakoztatását. A száraz anyaggal villámgyorsan lehet dolgozni, viszont csekély színtartományt nyújt, ezért is itatja át az egész látványt a festő által igen kedvelt mély kobaltkék, amelyet hol gyöngébben, hol erősebben törnek meg a lila, fehér, sárgás árnyalatok, amelyek mellé az avantgárd módjára párosul a grafikus jellegű fekete. Az időről időre vegyi rögzítésre szoruló pasztell veszendősége ugyancsak az emlék tünékenységét idézi fel. Mintha azért rajzolta volna meg vele a művész a merengés pillanatát, mert tudja: azért olyan édes a harmónia, mert meg fog változni, el kell pusztulnia. Az emlék boldogsága mögött a bánat is földereng. A tenger fölött lengő felhők végül is visszaváltoznak függönnyé, az egykori riviérai terasz egyszerű szobává. Ahogyan Déry Tibor is tragikus előérzettel zárta Énekelnek és meghalnak című, 1928-as verseskötetét:

Utolsó szó

Eltakarom arcomat. Gyönge a tűz mely a piros cseréptál alatt lobog a vak sarokban. A tálban gyümölcseim leve szürkén forr és dörög mint a tenger. Ki kavarta fel ezeket a dühöngő hullámokat házi edényemben melynek partjai oly törékenyek és gyöngék? Hallgatom a vihart, a lecsapódó füst fölött elrohanó vihart. A meder fenekén az egyhangú kagylózúgás: mintha a bűn és a kétségbeesés almája főne. A tálból már szivárog a föld elviselhetetlen sötétsége. A tenger meg fog nyílni. Utamnak is idő előtt vége szakadhat.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Rum Attila: Bernáth Aurél, Budapest, Kossuth Kiadó Zrt., 2014

Küldj egy kis optimizmust! Bernáth Aurél levelei Fruchter Lajoshoz (1930–1952), szerk. Rum Attila, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 2007, levél: 11; 14; 23; 71.

Földes Emília: A Fővárosi Képtár története és gyűjteménye 1890–1945, Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 1998

Déry Tibor: A befejezetlen mondat, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum – Digitális Irodalmi Akadémia, 2017, https://reader.dia.hu/epub-reader.html?token=AiW0e7b3uIQbuTu6LUj16eAx%2BpsSPPu2DRT5Qci9IwAN2ybsT8hCBvF6a9Khsq7X&lng=hu

Déry Tibor: Énekelnek és meghalnak, in: A felhőállatok. Válogatott versek, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum – Digitális Irodalmi Akadémia, 2018, https://reader.dia.hu/epub-reader.html?token=%2FTHrn8dclPmpwzHMgzDoC0rQpHNgS8hvZB5E3LDTfHFXb4IlPq7tyVp8%2BpZntVgk&lng=hu

A magyar nyelv értelmező szótára, szerk. a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest, Akadémiai Kiadó, első kiadás: 1959–1962, in: Arcanum Digitális Tudománytár
https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/

KORÁBBI HÓNAPOK MŰTÁRGYAI

Madarász Viktor (1830–1917): Vitéz Dózsa György, a pórkirály, 1867

vászon, olaj, 75×38 cm

Az 1514 áprilisától júliusáig tartó felkelés, amely általában „Dózsa-parasztháború” néven ismeretes, a kortársakat és az utókort is állásfoglalásra késztette. Többnyire valamelyik résztvevő fél által elkövetett bestiális rémtetteket szokták felemlegetni – a felkelőknek a várak és uradalmak elfoglalása után, a nemeseknek pedig a felkelés elején és végén, a megtorlásokkor. De mind a régi nemesi hagyományú történetírás, mind a későbbi plebejus narratíva az „urak” és a „parasztok” háborújaként értelmezte a történelmi eseményeket, csak más-más előjellel. Sokkal kevesebben és kevesebbszer említik, hogy a felkelésben korántsem csak a földműves jobbágyok vettek részt: számos kisnemes, kézműves és kereskedő csatlakozott a mozgalomhoz, de az alsó-, sőt a középpapság tagjai is megtalálhatók voltak benne. Katonai vezetői székely köznemes végvári katonák voltak – Dózsa György és Dózsa Gergely –, valamint egy ferences szerzetes, Mészáros Lőrinc pap. Miként a nemesi oldal sem volt egységesen magyar származású, a felkelőkhöz is szép számmal csatlakoztak a felvidéki, erdélyi, és a délvidéki nemzetiségek. Arról is kevesen szólnak, hogy a felkelés előzményének számító keresztes hadjáratot belföldi szempontból nézve eleve szerencsétlenül időzítette a szintén „alacsony” származású Bakócz Tamás érsek: a termés betakarításának kezdetére, ami miatt a nemesség kezdettől fogva tiltakozott, s a jobbágyokat sokszor erőszakkal visszatartották. Ebből származtak a kezdeti összecsapások. A felkelők őszinte vallásos hittel csatlakoztak a török elleni keresztes hadjárathoz, magukra mint megszentelt keresztes katonákra tekintettek, akiknek a pápa bűnbocsánatot ígért. A hadjáratot később megtiltó érseki, majd királyi határozatban a szent ügy elárulását látták, még a nemesek elleni első katonai lépéseiket is a keresztes hadjárat helyreállításáért tették. A Dózsa nevével fémjelzett felkelés, hasonlóan a többi középkori parasztfelkeléshez, kapcsolatban állt bizonyos egyházi eszmei áramlatokkal, mégpedig nemcsak az emberek között teljes egyenlőséget hirdető, világvége-váró eretnekmozgalmakkal, hanem egyes szerzetesrendek, elsősorban a ferencesek körében kibontakozó, demokratizáló jellegű aktív társadalombírálattal is, amely hazánkban leginkább Temesvári Pelbárt prédikációiban volt jelen.

Éppen ez volt az az időszak, amikor a korábban nemesi előjognak és kötelességnek számító rendes katonáskodásba az alsóbb rendeket, így a jobbágyokat is kezdték bevonni Nyugat-Európában. Magyarországon I. Hunyadi Mátyás tett lépéseket ezen a téren, de az 1514-ben társadalmi rendre való tekintet nélkül meghirdetett keresztes háború volt az első nagy próbája ennek a folyamatnak. A rendek hadban való találkozása katasztrofálisan végződött. A korábbi parasztlázadások – például az 1437-es Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés – nyomán megmaradó kölcsönös bizalmatlanság a tetőfokára hágott, régi, évszázados sérelmek lángoltak fel hatalmas erővel. A Dózsa-parasztlázadás a korabeli társadalom mély válságát mutatta meg, amely előrevetítette a középkori magyar állam mint önálló, regionális középhatalom csődjét. A konfliktus erőszakos lezárása nem adott választ egyik küzdő fél panaszára, sérelmére sem, így azok tovább parázslottak a felszín alatt. A felkelést követő megtorlások, majd a jobbágyság jogait drasztikusan korlátozó törvényi intézkedések évszázadokra visszavetették a magyarországi rendi fejlődést. Az elmaradottságból fakadó, fokozatosan felhalmozódó hátrányok felszámolása a jobbágyfelszabadítás kérdésében öltöttek testet, a XIX. századi reformkorban. Abban a korban, amiben a képet festő Madarász Viktor felnőtt, s egész világképét meghatározta.

Az addig csak véreskezű lázadóként számon tartott Dózsa emléke a nemzeti öntudat létrejötte s a polgárosodás idején kezdett határozottan pozitív színben feltűnni. A jobbágyfelszabadítás és az alsóbb néposztályok alkotmányba vétele időszerűvé vált, s ezért mind a történetírás, mind a szépirodalom művelői körében középpontba került az egykori felkelés vezetője, akinek kivégzéséről még az őt bíráló régi krónikák is borzadva számoltak be. Az 1848-1849. évi szabadságharc során pedig, mikor a nemzet élethalálharcát vívta két nagyhatalom ellen, a magyar hazafiak széles köre azonosította magát az „urak” ellen felkelő, vereségükben is emlékezetes nyomot hagyó „parasztsereggel”, amelynek kegyetlenkedései részben feledésbe merültek, részben – az újabb háborús eseményekkel összemosva – „szükséges rosszként” értékelték. Szinte természetes volt hát, hogy a szabadságharcban hadnagyi rangban szolgáló Madarász a párizsi nemzetközi sikert aratott nagy történelmi témájú festményei (Hunyadi László siratása, Zách Felicián, Zrínyi Ilona Munkács várában, Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben) után Dózsa alakjával kezdett el foglalkozni.

Leányától tudjuk, hogy a művész élesen szembefordult a közvetlen korát megelőző történeti művek elítélő hangú Dózsa-értékelésével. Gyakran hangoztatta, mennyire elhatározott célja az egykori felkelőket gyülevész martalócok helyett érző, hősies emberi lényként bemutatni. A korábbi megoldásoktól eltérően azonban ezúttal nem jelenet, hanem fiktív portré formájában, egyetlen ember megjelenítésével sűríti össze a parasztfelkelés történetét. Nagy vonalakban megtartja a történelmi hűséget, az ő Dózsája tehát nemesember, ahogyan a valóságban is. Mintegy igazságot szolgáltat neki és mozgalmának azzal, hogy a késő középkori, kora újkori nemesi portrék modorában állítja elénk, de egyúttal a bukásában is dicsőséges szabadságharc történelmi elődjévé avatja. Minthogy a bácskai hadszíntereken szemtanúja lehetett egy egész társadalom sorsát meghatározó eseményeknek, már teljes meggyőződéssel írhatta képére nemesi jelszóként, latin helyett magyarul azt a jelzőt, amelyet eredetileg a hős kivégzésének tárgyalásakor, gúnyból emlegettek az írott források: „Vitéz DÓZSA GY: a’ pór-király MDXIV.” (Az ómagyar „pór” szavunk jelentése megegyezik a német Bauer szóéval, amelyből ered: ’paraszt’, ’földműves’, ’jobbágy’.) A dálnoki (ma: Dalnic, Románia) születésű Dózsa valódi címere helyett a szabadságharc idején elterjedt magyar állami címerpajzsot, az úgynevezett Kossuth-címert használja a művész, mintegy kinyilvánítva: Dózsa György – és a szabadságharc hőseinek – uradalma az egész ország, kiváltságok nélkül. Mögötte azonban fegyverek látszanak, s fölötte a korona lángnyelves sisakká változik, jeléül annak, hogy a békés út már nem járható.

Ahogyan a nemesi körítés csak lazán kapcsolódik a történelmi tényekhez, az alak és az arcvonások is csak nyomokban emlékeztetnek a leghitelesebbnek tekinthető középkori fametszetekre. A festő számára az elbeszélésnél sokkal fontosabb az érzéki megidézés: mit jelent Dózsa az ő számára? Az enyhe, alig észrevehető alulnézet a rövidülésből ábrázolt, csípőre tett jobb karral, a hatalmasra nőtt kézfejekkel eposzi, „herkulesi” megjelenést kölcsönöz a derékig látható hősnek. Rangját az előkelő vöröses bársonydolmány és az övbe tűzött lovagi kesztyű jelzi. Az óriási kardmarkolaton nyugvó kesztyűs bal kéz mozdulata a feszes testtartással azt a hajthatatlan, nyugvó állapotában is félelmetes erőt testesíti meg, amilyennek a szabadságharc idején szerették láttatni az ékes, öntudatos hazai szónoklatok Magyarországot a Habsburg Birodalommal szemben. A Dózsa mögött vadul égő, kastélyszerű vár egyszerre jelképezi a parasztsereg elfoglalta erősségeket, a felkelés erőszakos mivoltát, s a temesvári csatavesztéssel bekövetkező tragédiát, balladai homállyal. A virtuóz, dinamikusan megfestett felületek, a háttér lángvörös és a tűzfénnyel átitatott, opálosan zöldes színeinek drámai váltakozása némileg Jacopo Tintoretto, Madarász egyik legjobban csodált festőelődének modorát idézi. A figyelmet azonban mégis a félprofilban megfestett, egyenesen tartott, kopaszodó, hosszú bajszú és szakállú fej vonja magára leginkább. A sovány, beesett arcban mélyen ülő, sötét szemek leírhatatlanul átható, kétségbeesett, ugyanakkor mindenre elszánt pillantása fölér egy történelmi értekezéssel. A szuggesztív nézés átfúródik a levegőn és az időn egyaránt. Már a korabeli kritikák is megjegyezték: hiába tudjuk, hogy kitalált alakkal van dolgunk, magunkban mégis elhisszük vagy legalábbis elfogadjuk: ilyen lehetett Dózsa György, ilyen lehetett az a távoli, vészes emlékű belháború… Az összetett képes történelmi értelmezés Madarász Viktor egyik legjobban sikerült emberi személyiségtanulmányává lett.

Madarász nem állt meg a Dózsa-témában a felkelővezér megidézésénél. Az itt látható kép befejezése után megalkotta egész életművének a Hunyadi László siratása mellett talán másik legfontosabb darabját: a Dózsa népét, amelyben névtelen emberalakok mint a bukott felkelés hírmondói a holdvilágos éjjel titokban leemelik kivégzett társukat a bitófáról, hogy tisztességgel eltemethessék. A nagyszabású festmény a szabadságharc leverése utáni önkényuralomnak állít emléket, megvalósítva a művész leányának vázolt szemléleti változást. Dózsa-festménye azonban annyira egyedi, oly mértékben tükrözi Madarász legsajátosabb szemléletét, hogy a művész önarcképei mellé odailleszthetjük mint lírai, lelki önábrázolást. Általa maga a festő kiáltja a készítés évében létrejött kiegyezésen tüsténkedő Deák-párti politikusok és az osztrák császári udvar arcába legismertebb irodalmi kortársa, Petőfi Sándor költeményét:

„Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz… ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Keresztesekből lázadók. Tanulmányok 1514 Magyarországáról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Történettudományi Intézet, 2015
http://real.mtak.hu/31144/1/Horvath_Legendas_varak_nyomaban_u.pdf

Pomogáts Béla: Dózsa György alakja a magyar költészetben, in: Várad, 2014/7
http://epa.oszk.hu/00100/00181/00100/EPA00181_varad_2014_07_1226.htm

Kacziány Ödön: Madarász Viktor, in: Művészet III. évf. 4. sz., 1904, 249-257. o.
https://epa.oszk.hu/00000/00009/00016/3-4-6-madarasz.htm

Veszprémi Nóra: Madarász Viktor, Budapest, Kossuth Kiadó Zrt., 2014

Trombitás Tamás (1952-): FK–KM I-II., 1996

vászon, akril, bronzfüst, vaspor; 45 x 45 cm/db

AZ IDENTITÁS ÉS A LOGÓ
25 ÉVES A FŐVÁROSI KÉPTÁR LOGÓJA

A Fővárosi Képtár viharos és törésekkel szaggatott történetének 25 éve biztos darabja ez a logó, bár kevesen tudják róla, hogy a múzeumi gyűjtemény és a kortárs művészet összefüggésrendszerében milyen komplex jelentések hordozója. Most, hogy egy új, a Budapesti Történeti Múzeum egészét érintő logópályázat indult, érdemes megemlékeznünk róla, s ennek kapcsán a főváros egyetlen, kiemelkedő jelentőségű képzőművészeti gyűjteményéről.

A 19. század végétől épülő első fővárosi képzőművészeti gyűjtemény egy 1932-es döntés eredményeként vált önállóvá s ekkor kapta a Fővárosi Képtár nevet. 1953-ban ez az anyag előbb az Országos Képtárba, majd 1957-ben az újonnan alakuló Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeibe olvadt be. A főváros a veszteségbe azonban nem nyugodott bele, s 1959 végétől a Fővárosi Tanács határozata nyomán újraindulhatott a képzőművészeti gyűjtés a Budapesti Történeti Múzeumon belül. A gyarapítási programot az első időszakban az Újkori Osztály vezetője, Bertalan Vilmos (1911–1985) irányította, akinek ambíciója az elvesztett képtári gyűjtemény pótlása, valamint kortárs műalkotások szerzeményezése volt. Bertalan elérte, hogy 1973-ban a múzeumon belül szervezetileg is létrejöhessen az önálló képzőművészeti gyűjtemény. A hetvenes évek első felében egy fiatal művészettörténész-muzeológus generáció kezdte el itt pályáját: Földes Emília (1946–2002) és Mattyasovszky Zsolnay Péter (1946), akik a 20. századi modernizmus emlékeinek megszerzése mellett immár az új avantgárd törekvésekre is nyitottan, a fiatalabb nemzedékek munkáinak gyűjtésére fókuszáltak. Földes Emília érdeklődése a kortárs irányzatok múzeumi bemutatása és gyűjtése mellett idővel egyre inkább a gyűjteménytörténet, azon belül is az egykori Fővárosi Képtár története felé fordult.

A hetvenes évek muzeológus nemzedéke számára a Fővárosi Képtár történetének kutatása, az elveszett gyűjteménnyel vállalt kontinuitás a közelmúlt megrázkódtatásaiból és saját jelenükkel szembeni állásfoglalásukból fakadt. Egy gyűjtemény elvesztése trauma, amelyet az érintett generációk tovább örökítenek, így több nemzedék identitását áthatja. A hetvenes évek elején indulók ráadásul saját bőrükön tapasztalhatták meg a politika –kultúrpolitika újabb radikális fordulatát, az 1970-es évek elején bekövetkező politikai visszarendeződést. Az új gazdasági mechanizmus visszavonását követően sok remény nem mutatkozott, a szigorításokat, azok kulturális konzekvenciáit az egész generáció megszenvedte: a balatonboglári kápolnaműtermet bezárták, az 1968-as csehszlovák bevonulást elítélő filozófusokat elbocsájtották, korlátozták. A hatalom játszmáinak kiszolgáltatott értelmiség a múltban keresett menedéket. A jövőképét vesztett történészek egy nemzedékének (Hanák Péter, Litván György, Szabó Miklós stb.) a századforduló eszmetörténeti kutatása saját demokratikus gyökereik keresését, a Kádár-korszak jelenéből való kiszakadást jelentette, segítve ugyanakkor a jelen értelmezését, a „hogyan jutottunk idáig” kérdésének a megválaszolását is.

Az értelmiség identitás keresésének jegyében a magyar századelő kutatásának reneszánsza következett be, s a képzőművészeti gyűjtemény muzeológusai is ebbe az irányba indultak el. A századfordulóra aranykorként tekintettek, joggal, hiszen ez nem csak a modern művészet áttörésének korszaka volt hazánkban, de egyben a fővárosi mecenatúra fénykora is. Bárczy István főpolgármesteri működése idején (1906–1918) a főváros egyértelműen és következetesen felvállalta a modern művészet támogatásának és gyűjtésének a feladatát. A képzőművészeti gyűjtemény művészettörténészeinek szemében a kommunista hatalom a Fővárosi Képtár gyűjteményének 1953-as önkényes elvételével magát az önkormányzatiság eszményét vitatta, s a municipalitás modern ethoszától fosztotta meg intézményt, tágabb értelemben a közösség egészét. Ezért logikusan és jogosan vált életre szóló muzeológusi küldetéssé az egykori gyűjtemény szellemi és „fizikai” rekonstrukciója, vagyis a történet kutatása és megírása és a gyűjtemény újraépítése. S hogy feladatukat milyen kiválóan végezték, arról egyfelől Földes Emília gyűjteménytörténeti publikációi tanúskodnak, másfelől maga a rendkívül gazdag anyag, amelynek darabjai sosem hiányozhatnak a magyar művészet monografikus vagy tematikus kiállításairól.

Földes Emília és Mattyasovszky Péter az 1980-as évekre a 19-20. század számos főművét már begyűjtötték, s a legfrissebb 1945 utáni modern képzőművészeti anyagot 1988-ban egy több szempontból sorsdöntő kiállításon tárták a látogatók elé. A Temp-rom-tér című tárlaton először használták a meglehetősen rossz állapotban lévő templomteret kortárs képzőművészeti alkotások bemutatására. Az elsöprő siker nyomán a főváros magára vállalta a felújítás költségeit, egyben engedélyezte, hogy a képzőművészeti gyűjtemény a következő évtől újra felvegye a Fővárosi Képtár nevet. Ezzel a rendszerváltás küszöbén elismerték az egykori Fővárosi Képtár szellemi örökségét ápoló, annak modernizmusával folyamatosságot vállaló muzeológus generáció(k) munkáját, s sok évnyi módszeres építkezés után a gyűjtemény újra visszanyerhette régi rangját.

A kilencvenes években tehát nagy lehetőségekkel indult az önképét és új identitását kereső képtár. A kortárs kiállítások megrendezésére, nagyméretű installatív munkák bemutatására alkalmas kiállítóhely, a hazai szcénában egyedülálló Templomtér 1991-re megújult, lehetőséget nyújtva a következő évtizedben az országos szinten is kiemelkedő kortárs művészeti program megvalósítására. 1994-től Fitz Péter (1950) vezetésével a legfrissebb képzőművészeti törekvéseknek adott otthont a képtár, s ezek közé illeszkedett Trombitás Tamás 1996-os gyűjteményes bemutatója is. A sokféle médiumban (grafika, festészet, szobrászat, installáció, fényplasztika) alkotó művész munkáit a nyolcvanas évektől következetesen absztrakt formaképzés jellemezte, s miközben az avantgárd hagyományokból táplálkozó geometrikus megközelítés megmaradt, egyre inkább a betű, az írás kérdései foglalkoztatták. A kilencvenes években készített szigorúan négyzetes alapformájú festményei a betűk az aranyfüst és a fekete ellentétére épülnek, s a kis négyzetrácsot formáló arany lapocskák és a szimmetrikus, körkörös kompozíciók spirituális tartalmakat sugallanak. Az 1996-os képtári kiállítás katalógusában elsőként publikált Mandala című művön ez a kettősség, a szimmetria, szabályozottság, valamint az arany felületekkel az időtlen harmónia megragadásának törekvése együtt érzékelhető. A többi munkán – így az EMSE című festményen – a geometrikus alapformákká egyszerűsített betűket Trombitás négy részre osztott négyzetes felületen helyezte el, létrehozva egy letisztult, harmonikus, meditatív kompozíciót. Ezekkel a művekkel dolgozva Fitz Péter számára szinte magától értetődőnek tűnt, hogy Trombitás Tamást kell felkérni a Fővárosi Képtár logójának elkészítésére. Az FK–KM két grafikus változata a fekete alapon arany és annak inverzét mutató festmények alapján készült.

A tiszta geometrikus modern forma és a mandalákat idéző elrendezés és felületképzés egyszerre fejezi ki a nevét visszaszerző Fővárosi Képtár identitását, az autonóm képzőművészet univerzumát és a nagyon is pontosan megragadható nevet és hagyományt. A kilencvenes évek második felében a Fővárosi Képtár arculata tökéletesen tükrözte annak küldetését: a hagyományokat folytató, s azokhoz újra és újra visszakapcsolódó modernizmus eszményét.

Ahogyan a múzeumi feladatok bővülnek, úgy a kommunikációs, grafikai trendek is változnak, és bele kell törődnünk abba, hogy a képtárnak is új logóra lesz szüksége. Ez a jelentésekkel telített arculati elem azonban, amely a képtár történetének fontos korszakához kötődik, nemcsak gyűjteményünkben, hanem generációk emlékezetében is megőrződik.

Írta: Róka Enikő

Irodalom:

Litván György: Előszó. In: Magyar gondolat–szabad gondolat. Osiris, Budapest, 2008

Földes Emília: A Fővárosi Képtár története és gyűjteménye 1890–1945. Budapest, 1998

Végh Katalin: A Budapesti Történeti Múzeum az alapítástól az ezredfordulóig. BTM, Budapest, 2003

Fitz Péter: Előszó. In: Trombitás Tamás képzőművész kiállítása. BTM–Fővárosi Képtár, Budapest, 1996.

Kernstok Károly (1873–1940): Úrvacsora, 1921

fa, olaj, 66 x 88 cm

Kernstok Károly az Iparművészeti Iskolában, Hollósy Simon müncheni szabadiskolájában, a párizsi Julian Akadémián és Benczúr Gyula mesteriskolájában is tanult. Mindezek természetesen nyomot hagytak festészetén, de legmerészebb, legradikálisabb művei a német expresszionizmussal rokoníthatók, egyszersmind párhuzamba állíthatók az I. világháborút követő magyarországi forradalmakban játszott szerepével.

Személyisége, vezető szerepe szinte predesztinálta a forradalmi eszmékkel való elköteleződésére. Már 1907-ben az új festői és társadalmi irányzatok hirdetője idehaza mint a Nyolcak művészcsoport vezéralakja, Ady Endre barátja. Az 1910-es évek első felében országszerte több köztéri munkája készült az új festői szemléletben. A pesti radikális értelmiség képviselőjeként az Országos Radikális Párt társalapítója 1914-ben, 1918-ban a párt esztergomi szervezetének elnökévé is választották. Rendszeresen tartott előadást a Galilei Körben, publikált a Nyugatban. Tagja volt a szabadkőművességnek is, amelynek jelképrendszere, testvériség- és önfejlesztés-ideálja ugyancsak jelentős hatást gyakorolt művészetére. 1918 októberében szívvel-lélekkel vetette magát az őszirózsás forradalomba, a Károlyi Mihály köztársasági elnök körül tömörülő forradalmi központ tagja, a művészeti ügyek kormánybiztosa, 1919-ben pedig, a Tanácsköztársaság idején a művészi direktórium szabadiskola vezetésével bízta meg Nyergesújfalun, ahol az ipartestületnek 1912 óta igazgatója volt. Hamarosan meg is kezdődött az ingyenes festőiskola működése. Növendékei közé tartozott Derkovits Gyula, aki iránt megkülönböztetett figyelmet tanúsított. A Tanácsköztársaság bukása után börtönbe került, csak Nyolcak-beli művésztársa, Márffy Ödön közbenjárására szabadult ki. A magyar avantgárd főbb képviselőivel együtt emigrációba vonult. Bécs, majd München után Berlinben telepedett le, ahol kapcsolatba került az ottani progresszív képzőművészeti áramlatokkal.

A megelőző évek forradalmaival s azok bukásával vetett számot az itt látható festményén. A rá oly jellemző értékőrző radikalizmussal bibliai jelenethez: az utolsó vacsorához nyúl. 1920-ban rézkarcban és akvarellben vázolta föl a kompozíciót, amelyet aztán 1921-ben két, különböző festményen dolgozott ki. Gyűjteményünkbe a korábbi, kisebb méretű mű került, amelyet a három méter széles végleges változat követett. A jól ismert evangéliumi pillanatnak lehetünk tanúi, mikor Krisztus megjövendöli elárultatását tanítványainak: „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem, egy, aki eszik velem.” (Mt 26,21; Mk 14,18; Lk 22,21; Jn 13,21) A meghökkenő s egymást kérdőre vonó apostolok elhelyezkedése egyetlen körívet ír le jobbról balra a homlokát kezeire támasztva előrehajoló Jézus körül. A szaggatott vonalvezetés, az arcok szándékosan elnagyolt, ijesztően karikatúraszerű felépítése, az éles mezőkre oszló színkezelés, sőt maga a témaválasztás is a kortárs német expresszionisták, közülük is elsősorban Emil Nolde hatását tükrözi, aki egész sorozatokat szentelt az Ó- és Újszövetség jeleneteinek, nemhiába tartották akkoriban az irányzat „pietistájának”. Kernstok művét, bár a biblikus téma tőle sem állt távol, elsősorban a személyes élményektől való fűtöttsége választja el Nolde hasonló témájú, monumentális vaskossággal festett, de távolságtartóbb munkáitól. (Kernstok baloldali eszméit egyébként sem osztotta Nolde, aki később a náci párt meggyőződéses híve lett.) A festmény kész művészettörténet: az alakok barokkos mozdulata itáliai előképeket idéz, de a darabos, nyers megformálás az egyházszakadás előtti római ikonokig, sőt éppenséggel az ókeresztény szír kódexfestményekig utal vissza, amikor elterjedt a hosszú hajú, szakállas Krisztus-ábrázolás. Az egész kompozíción formai és eszmei kettősség vonul végig. A századelő izgatott, fojtott légkörű asztaltársaságaiba, a szabadkőművesek összejöveteleibe, amelyeken maga Kernstok is jelen volt, az őskeresztények szektáriánus gyűléseinek hevét vetíti bele, és fordítva is – a festő gyakran hangoztatta, hogy a kereszténységnek hasonlóan formabontó törekvésekkel kellett kezdődnie, mint amilyeneknek ő látta az átélt forradalmakat. Krisztus alakjával azonossá válik a lesajnálóan „borzas kávéházi izgatóként” emlegetett forradalmi vezető. A jövendöléstől megdöbbent tanítványok arcán a mozgalom közeli elbukásával szembesülő forradalmárok elemi rémülete ütközik ki, akiket attól fogva puszta életük megmentése foglalkoztat. Krisztus egyedül marad a mégoly nyüzsgő embercsoport közepén, senki sem érintkezik vele, éppen ahogyan az evangéliumok szerint a jövőre alkalmazta az ószövetségi igét: „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem. Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a juhai.” (Mt 26, 31, Mk 27, 27) De ahogyan a festő számára nem múlt el hiába a forradalom, a közelgő megváltás is hangsúlyosan megjelenik a képen. A lendületében, kavargásában is reális csoportozatot nem ember alkotta fényben látjuk: magának a Megváltónak a fehér ruhája a fényforrás, amely egyúttal az áruló apostolt is leleplezi. A lámpásként ragyogó köntös fénye egyedül a tanítványi kör végpontján, Krisztusnak háttal ülő Júdást nem világítja meg. A hamuszürke arccal magában gubbasztó Iskarióti nemcsak a megváltás művéből, hanem minden emberi kapcsolatból kizárta önmagát.

A személyesség közvetlenül is megjelenik a festményen. A Krisztus balján ülő János, „az egyik, akit kedvelt Jézus” (Jn 13,23) igencsak fiatalos, sőt kifejezetten nőies vonásokkal van felruházva. Modellje ugyanis Goszthony Mária festő, keramikus volt, Kernstok legkedvesebb női tanítványa az 1919-es szabadiskolában. Egyéniségét még inkább kihangsúlyozta a hatalmas méretű, két középpont köré épülő kompozíciós változat, amely mintegy összefoglalta Kernstok expresszionista korszakát, egyúttal emléket állított a szabadiskolának, ahol a festőt a képen látható áhítattal rajongták körbe a fiatal tanítványok. Érdekes, hogy Goszthony maga is apostolhoz hasonlította visszaemlékezésében egykori mesterét.

Az idősödő művész 1926-ban hazatért, s újra a nyergesújfalui művésztelep élére állt. A politikai közélettől visszavonult, de a művészeti életben visszavette vezető szerepét, a Képzőművészek Uj Társasága (KUT) irányítói közé tartozott. Művészetében maga mögött hagyta radikálisabb formáját, bár ezután is műfaji-témabeli sokszínűség jellemezte. Aktivitása haláláig töretlen maradt a művészeti közéletben, még az 1930-as években is több sajtónyilatkozatban emelt szót a művészi szabadság megcsorbítása ellen.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

P. Brestyánszky Ilona: Kernstok, Derkovits, Dési Huber, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1967, in: Száz szép kép
https://mek.oszk.hu/01800/01868/html/eletrajz.htm

Dévényi Iván: Kernstok, Budapest, Corvina Kiadó, 1970, in: Száz szép kép, https://mek.oszk.hu/01800/01868/html/eletrajz.htm

Kovács Bernadett: Kernstok Károly, in: A Nyolcak. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Pécs, 2010

Szent István Társulati Biblia, 2013, in: szentiras.hu
https://szentiras.hu/SZIT

Emil Nolde: egy nagy német művész, akit könyörtelenül utolért a múltja, 2019. július 22., in: Artportal, https://artportal.hu/magazin/emil-nolde-egy-nagy-nemet-muvesz-akit-konyortelenul-utolert-a-multja/?fbclid=IwAR3Kk8-mtiDkGl6GiB7svDR97ddCmrFtBp7o7kjOMQO9TG_m9en4PEkQio4

Ismeretlen művész: Görgei Artúr tábornok, 1850-es évek

vászon, olaj, 78,5 x 63 cm

Az itt látható műtárgy jó fél évszázadig hasonlóan láthatatlan maradt, mint a benne megjelenő, kétszázhárom éve született személy valódi erényei és érdemei a hazai közvéleményben. A festmény vászna és felszíne megsérült, ezért az 1950-es évek során vastag papírral leragasztották. Most Springer Ferenc festő-restaurátor munkája nyomán végre, ha csak virtuálisan is, de a közönség elé kerül.

“Különösen komplikált jellem volt: eszköz akart lenni csupán a Sors kezében. Egy szál kard, semmi más.” (Móricz Zsigmond Görgei Artúrról)

A festmény alkotója, pontos készülési ideje, valamint konkrét bekerülési körülményei egyaránt ismeretlenek. De ha utánanézünk, kit ábrázol, ez a sok ismeretlen egyszerre „ismerős” lesz – pontosabban: jellemző. Anélkül, hogy tisztában lennénk a pontos keletkezési adatokkal, egész életsors bomlik ki a szemünk előtt. Görgei Artúrt látjuk ugyanis a derékképen, az 1848-1849. évi magyar forradalom és szabadságharc egyik legvitézebb főtisztjét, aki a magyar hadsereg főparancsnokai közül a legnagyobb eredményeket könyvelhette el – és akit utóbb mégis árulónak kiáltottak ki, s ezt a bélyeget haláláig viselnie kellett. Ő, aki olyannyira azonosult a reformkor nemzeti demokratikus eszméivel, hogy 1848-tól családnevét, a Görgeyt is i-vel írta, s családja többi tagjával ellentétben haláláig kitartott e névhasználat mellett; ő, aki kifejezetten kérvényezte katonai ellenfeleitől az önmegadás előtt, hogy a magyar forradalmat rajta és csak rajta torolják meg; ő, aki úgy tette le a fegyvert a túlerő előtt, hogy biztosította a fegyvertelen magyar polgári lakosság bántatlanságát s utánpótlás nélkül maradt hadseregének épségét, kinyilvánította szabadságharcunk jogosságát a nemzetközi közvélemény szemében s mindeközben a maga életének hamaros végét várta – harmincegy éves korától egy emberöltőn: hatvanhét éven át gyakorlatilag nyugdíjasként élt, közel húsz évig hatósági őrizet alatt, száműzve hazájából. Szakértelmét nem fordíthatta a továbbiakban Magyarország javára – sem katonai tapasztalataiból, sem vegyészmérnöki munkásságából nem kértek többé. Igaz, lassan enyhülni kezdett az iránta tanúsított általános megvetés, a XIX. század végén s a XX. század elején pártállástól függetlenül értelmiségiek: történészek, írók egész sora követelte a szabadságharccal kapcsolatos történelmi szemlélet árnyaltabbá tételét, a még élő honvédek pedig nyilatkozatban jelentették ki, hogy nem tekintik árulónak. Halála után már százak kísérték koporsóját a Kerepesi úti temetőbe. Az I. világháború s a nyomában bekövetkezett történelmi kataklizmák közepette a szabadságharc időszakának kérdései háttérbe szorultak, bár a történeti művekben igyekeztek reálisan ábrázolni személyét és tetteit. Az 1945 után fokozatosan kibontakozó diktatúra azonban az igazságtalan árulásvádat meggyökereztető Kossuth Lajost tette meg – Petőfi Sándor mellett – a szabadságharc ikonjának, kritikátlanul átvéve minden állítását, így Görgei az 1989-es rendszerváltásig újra „árulónak” számított a tudományos közvéleményben. Az 1950-es években Bertalan Vilmos a Kiscelli Múzeum igazgatójaként több olyan műalkotást gyűjtött az intézmény számára, amelyeket tartalmuk miatt, a korabeli tudományos-politikai légkörre való tekintettel „elbújtatott” a műtárgyraktárakban s a múzeum csak utólag leltározta be őket ténylegesen. Képünk valószínűleg e gyűjtések egyike volt.

Festményünkön a tábornokot – a haj- és szakállviseletből ítélve s a szabadságharc bukása előtt készült hiteles portrékkal, elsősorban az 1849-es dagerrotípiával összehasonlítva – feltehetően az 1850-es évek elején láthatjuk, életének minden bizonnyal legnehezebb időszakában, az osztrák száműzetés első éveiben, amikor tehetetlenül követte a halálos megtorlásokról érkező híreket, s a maga igazáért is csak néhány magánlevélben emelhetett szót. „Kitéve minden buta vadállat szamárrúgásainak, tört erővel, minden oltalom és védelem nélkül; és, mi a legfájóbb, tapasztalni azt, mint kárhoztatnak engem éppen azok, akikért számtalanszor kockáztattam életemet…” – jellemezte ezek egyikében akkori érzéseit. A száműzetés nyújtotta kétes egzisztenciával magyarázható, hogy a korábbi évekhez képest szerényebb készségű alkotót sikerült találni ehhez az arcképhez, akár a festésmódot, akár a tárgyi-anatómiai részleteket és arányokat, a kézmozdulatot, a széktámla perspektíváját, vagy az esetlenül modellált hátteret nézzük. Az ismeretlen festő a ránehezedő csapásokkal küzdő, ugyanakkor méltóságát, tartását megőrző alakot ábrázol. A lélekben zajló drámát a rezignált arckifejezésen kívül a felsőruha feketéje érzékelteti. Azaz nemcsak a szín: a bársonyos fényű, sötét posztóból szabott, zsinóros atilla viselete a katonás gallérral, karddal az ölben akkor, amikor szigorúan tilos volt akár csak utalni a magyar honvédségre a Habsburg Birodalomban, ünnepélyes és dacos kiállást jelent. Görgei civilben is katonatiszt marad, nemesi és polgári hagyományai szerint megjelenésével, öltözékével gyászolja hazáját és bajtársait. A művész – korlátaival együtt – felismerhetőségre törekszik az arcvonások esetében: ügyel a világító kék szem szigorú, „öklelő” tekintetének visszaadására még a félig lehunyt szemhéjakkal is. Ezeknek a törekvéseknek – vagy talán a modell elégedetlenségének – tulajdonítható, hogy mint a képfelület tisztításakor kiderült, az elsőnek felvázolt, világosabb ruházatú portrét felülfestette. A fő célt végül is elérte: sikerült összefoglalnia azt a lényegre törő egyszerűséget és rendíthetetlenséget, amellyel kortársai és későbbi méltatói egyaránt jellemezték a legnagyobb magyar katonák egyikét, a kivitelezés gyarlóságaival pedig akaratlanul átörökítette az utókorra a levert szabadságharc utáni általános kétségbeesés és bezártság légkörét.

A lélektani és egzisztenciai mélyponton sikerült ismét maradandót alkotnia Görgeinek. 1851-ben befejezte kétkötetes emlékiratát, amely a szabadságharcról szóló írásművek közül az egyik legfontosabb forrás, saját írásaiból pedig a leglendületesebb, legsikerültebb. A mű gyakorlati okokból németül íródott, de nem ezért maradt hatástalan az 1852-ben, Lipcsében történt megjelenése után. Az osztrák hatóságok, miután kiderült, hogy a szerző, bár bírálta magyar politikai ellenfeleit, nem tagadta meg forradalmi eszméit s nem tanúsított bűnbánatot a bécsi udvarnak, betiltották és birodalomszerte lefoglalták a könyvet, csak külföldön maradt kevés példánya. Magyar nyelven 1911-ben adták ki először, a szerző öccse, Görgey István fordításában és átdolgozásában, s az első hű fordítás csak 1988-ban jelent meg, Katona Tamás gondozásában.

Élete talán leglátványosabb diadalának színhelyén, Buda várában, 1935-ben lovasszobrot kapott. Vastagh György alkotásának sorsa jól példázza az ábrázolt változó megítélését. A II. világháborús ostromban súlyosan megrongálódott, 1951-ben beolvasztották az óriás Sztálin-szoborba. 1998-ban újraavatták, de nem ugyanott, mint elődjét, hanem az 1849-es várbevétel valódi pontján, a Fehérvári rondellán. A ma is álló szobrot Marton László mintázta az eredeti figyelembe vételével.

Születésének bicentenáriuma után, 2019-ben nagyszabású kiállítással tisztelgett előtte a Magyar Nemzeti Múzeum.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Görgei Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, 1852, Görgey István fordítását átd., szerk. és bev. Katona Tamás, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988
Elektronikus változata: https://mek.oszk.hu/04700/04739/html/

Görgei Artúr: Gazdátlan levelek, 1867, in: Görgey contra Kossuth, szerk. Pusztaszeri László, Budapest, Helikon, 1989
Az első kiadás elektronikus változata: https://mek.oszk.hu/06800/06807/06807.htm

Magyar Nemzeti Múzeum: Az ismeretlen Görgei, 2019. január 15. – augusztus 20. Rendezte: Radnóti Klára, szakértő: Hermann Róbert

Móricz Zsigmond: Görgey Artúr, 1930, in: Nyugat 1930/13
https://epa.oszk.hu/00000/00022/00493/15290.htm

Kováts Gábor Attila: Kétszáz éve született Görgei: kétszer lett Budán lovasszobra, 2018, in: pestbuda.hu
http://pestbuda.hu/cikk/20180125_gorgei_szobor_kalvariaja

Mattis Teutsch János (1884-1960): Szoborkompozíció, 1916-1919

festett terrakotta, magasság: 21 cm

Mattis Teutsch János a 20. század eleji közép-kelet-európai avantgárd művészet egyik kiemelkedő alakja. Az erdélyi származású, német és magyar felmenőkkel is rendelkező festő-, grafikus- és szobrászművész pályáját Budapesten kezdte az 1900-as évek elején. 1907-ben itt mutatkozott be legelőször a Nemzeti Szalon Őszi tárlatán, ahol egy szobrát tekinthette meg a közönség. Miután végzett a Brassói Állami Fa- és Kőipari Szakiskolában, művészeti tanulmányait Budapesten folytatta az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola kisplasztika szakán. Korai faragványainak szecessziós vonalvezetése a századforduló díszítőművészeti irányzatainak hatását mutatja. Brassói és budapesti tanulmányait követően – sok kelet-európai művésztársához hasonlóan – Mattis Teutsch Münchenben tanult szobrászatot a Bajor Királyi Akadémián, ahol klasszikus akadémiai képzésben részesült. Ezt követően érkezett Párizsba, a korszak művészeti központjába, ahol találkozott az európai művészet legmodernebb áramlataival, tanulmányozhatta a posztimpresszionizmus irányzatait képviselő mesterek műveit, melyek későbbi munkáira jelentős hatást gyakoroltak. A Nyugat-Európában töltött tanulóévei után visszatért szülővárosába, Brassóba, ahol művésztanárként dolgozott, művészetét ekkor még realista portrék és vallásos kompozíciók jellemezték.

Mattis Teutsch az 1910-es évek elejétől kezdődően azonban fokozatosan bekapcsolódott a budapesti művészeti életbe. Szoros szálak fűzték Kassák Lajos, illetve az általa szerkesztett Ma című irodalmi és művészeti folyóirat köréhez. Művei, többnyire fa-, illetve linómetszetei, az 1916 és 1919 között Budapesten működő Ma lapszámaiban is bemutatásra kerültek. Metszetei a látott valóságtól való eltávolodásról tanúskodnak. A Ma szervezésében került sor első önálló kiállítására is 1917-ben Budapesten. Az évtized végére újra kapcsolatba került az európai művészet legmodernebb irányzataival, művei a német Der Sturm című folyóiratban is megjelentek, több nyugati nagyvárosban is kiállított.

Az alapvetően szobrászati képzésben részesült művész az 1910-es évek közepétől eltávolodott az akadémikus stílus szemléletmódjától, és a fauvizmus, cloisonizmus, expresszionizmus, és kubofuturizmus hatását hordozó tájképeket festett. Műveit expresszív vonal- és színhasználatuk miatt gyakran a német expresszionizmussal állítják szellemi rokonságba. Mattis Teutsch az 1910-es évek második felétől fokozatosan a tapasztalt valóságtól elvonatkoztatott műveket alkotott, melyekre a szakirodalom később Lélekvirágok sorozatként hivatkozik. Az 1910-es évek második felében, valamint az 1920-as évek legelején készült festményeire jellemző az egymás köré épülő íves formákból és színsávokból kialakított kompozíció, melynek belső magját egy erősen absztrahált, sok esetben valamiféle ember-, fa- vagy növénymotívumként ábrázolt központi figura képezi. Ez a központi, bimbó, csíra vagy bizonyos műveknél antropomorf motívum a művész 1910-es évek közepén létrehozott, faragott vagy agyagból megmunkált plasztikáin is megjelenik, melyet gyakran színesre vagy monokrómra festett. Az ekkor készült „organikus testet” formáló szobrainak lendületes, mégis lágy vonalvezetésében még érezhető a szecesszió ornamentális jellege.

A Fővárosi Képtár gyűjteményét gazdagító Szoborkompozíció című, fehérre festett terrakotta szobor Mattis Teutsch korai alkotói periódusának egyik jelentős műve. Az ívelő felületekből felépülő plasztikai alkotás egy absztrahált, bimbózó virágra vagy hajtásra emlékeztető természeti motívumot ábrázol, mely a Lélekvirágok festménysorozat formavilágát idézi. Ez a visszatérő forma az élet sarjadása, a születés vagy újjászületés szimbólumaként is értelmezhető. A felfelé törekvő, hajlított erővonal mentén kialakított organikus tömeg azt a hatást kelti, mintha egy láthatatlan belső erő hajtaná. A stilizált, jellemzően grafikai jegyeket hordozó virágplasztika érzéki megmunkálásában tetten érhető a dinamikus felületkezelés. A fehérre festett plasztikai formán érzékelhető a kompozíciót mozgalmassá tevő fény-árnyék hatás felületi játéka, mely a művész tízes években készített metszetein erőteljesen jelen levő fekete-fehér kontraszt dinamikájára, ritmikusságára emlékeztet. Habár a kisméretű szobor körbejárható, lineáris felépítése mégis egy frontális nézetre van komponálva.

Mattis Teutsch életművének korai szakaszában jelentős utat járt be a természeti formák redukált látványvilágának magfogalmazásától a kubofuturista látásmódot tükröző absztrakt kompozíciók alkotásáig, ennek a folyamatnak egyik különleges alkotása az 1916 és 1919 között készült Szoborkompozíció.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

Nagy Zoltán: Lélekvirágok. Máttis Teutsch – kiállítás és – album, in: Művészet, 1983, 24. évf. 1-2. szám, 26-31.

Mattis Teutsch és a Der Blaue Reiter, Szerk.: Bajkay Éva, Jurecskó László, Kishonthy Zsolt, Tímár Árpád, Mission Art Galéria, Budapest/Miskolc, 2001