Szerkesztő: Leposa Zsóka

Szerkesztette 2015-ig: Fitz Péter

Fotók: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence, továbbá ismeretlen szerzők

Logo: Trombitás Tamás

Oldaldesign és WP téma optimalizálás: Eln Ferenc
elnferenc.com

© Fővárosi Képtár, 2014

 

19 máj Ismeretlen művész

Görgei Artúr tábornok, 1850-es évek
olaj, vászon, 78,5×63 cm

A festmény alkotója, pontos készülési ideje, valamint konkrét bekerülési körülményei egyaránt ismeretlenek. De ha utánanézünk, kit ábrázol, ez a sok ismeretlen egyszerre „ismerős” lesz – pontosabban: jellemző. Anélkül, hogy tisztában lennénk a pontos keletkezési adatokkal, egész életsors bomlik ki a szemünk előtt. Görgei Artúrt látjuk ugyanis a derékképen, az 1848-1849. évi magyar forradalom és szabadságharc egyik legvitézebb főtisztjét, aki a magyar hadsereg főparancsnokai közül a legnagyobb eredményeket könyvelhette el – és akit utóbb mégis árulónak kiáltottak ki, s ezt a bélyeget haláláig viselnie kellett. Ő, aki olyannyira azonosult a reformkor nemzeti demokratikus eszméivel, hogy 1848-tól családnevét, a Görgeyt is i-vel írta, s családja többi tagjával ellentétben haláláig kitartott e névhasználat mellett; ő, aki kifejezetten kérvényezte katonai ellenfeleitől az önmegadás előtt, hogy a magyar forradalmat rajta és csak rajta torolják meg; ő, aki úgy tette le a fegyvert a túlerő előtt, hogy biztosította a fegyvertelen magyar polgári lakosság bántatlanságát s utánpótlás nélkül maradt hadseregének épségét, kinyilvánította szabadságharcunk jogosságát a nemzetközi közvélemény szemében s mindeközben a maga életének hamaros végét várta – harmincegy éves korától egy emberöltőn: hatvanhét éven át gyakorlatilag nyugdíjasként élt, közel húsz évig hatósági őrizet alatt, száműzve hazájából. Szakértelmét nem fordíthatta a továbbiakban Magyarország javára – sem katonai tapasztalataiból, sem vegyészmérnöki munkásságából nem kértek többé. Igaz, lassan enyhülni kezdett az iránta tanúsított általános megvetés, a XIX. század végén s a XX. század elején pártállástól függetlenül értelmiségiek: történészek, írók egész sora követelte a szabadságharccal kapcsolatos történelmi szemlélet árnyaltabbá tételét, a még élő honvédek pedig nyilatkozatban jelentették ki, hogy nem tekintik árulónak. Halála után már százak kísérték koporsóját a Kerepesi úti temetőbe. Az I. világháború s a nyomában bekövetkezett történelmi kataklizmák közepette azonban a szabadságharc időszakának kérdései háttérbe szorultak, bár a történelmi művekben igyekeztek reálisan ábrázolni személyét és tetteit. Az 1945 után fokozatosan kibontakozó diktatúra azonban az igazságtalan árulásvádat meggyökereztető Kossuth Lajost tette meg – Petőfi Sándor mellett – a szabadságharc ikonjának”, a „hivatalos” történetírás kritikátlanul átvette minden állítását, így Görgei az 1989-es rendszerváltásig újra „árulónak” számított a tudományos közvéleményben. Az 1950-es években Bertalan Vilmos a Kiscelli Múzeum igazgatójaként több olyan műalkotást gyűjtött az intézmény számára, amelyeket tartalmuk miatt, a korabeli tudományos-politikai légkörre való tekintettel „elbújtatott” a műtárgyraktárakban s a múzeum csak utólag leltározta be őket ténylegesen. Képünk valószínűleg e gyűjtések egyike volt. (Ebből a gyűjtéssorozatból az egykori Szabadság téri Irredenta-szoborcsoport két kismintáját külön bejegyzésben mutatjuk be.)

Festményünkön a tábornokot – a haj- és szakállviseletből ítélve, a szabadságharc bukása előtt készült hiteles portrékkal, elsősorban az 1849-es dagerrotípiával összehasonlítva – feltehetően az 1850-es évek elején láthatjuk, életének minden bizonnyal legnehezebb időszakában, a száműzetés első éveiben, amikor tehetetlenül követte a halálos megtorlásokról érkező híreket, s a maga igazáért is csak néhány magánlevélben emelhetett szót. „Kitéve minden buta vadállat szamárrúgásainak, tört erővel, minden oltalom és védelem nélkül; és, mi a legfájóbb, tapasztalni azt, mint kárhoztatnak engem éppen azok, akikért számtalanszor kockáztattam életemet…” – jellemezte ezek egyikében akkori érzéseit. Az ismeretlen festő a ránehezedő csapásokkal küzdő, ugyanakkor méltóságát, tartását megőrző alakot ábrázol. A lélekben zajló drámát a rezignált arckifejezésen kívül a felsőruha feketéje érzékelteti. A művész felismerhetőségre törekszik az arcvonások esetében: ügyel a világító kék szem szigorú, „öklelő” tekintetének visszaadására még a félig lehunyt szemhéjakkal is. E törekvésnek – vagy talán a modell elégedetlenségének – tulajdonítható, hogy mint a képfelület tisztításakor kiderült, a ruha eredetileg világosabb árnyalatát, valamint az orrot felülfestette. A hátteret a biedermeier mesterek tipikus szokása szerint az úgynevezett „helyi szín” (couleur locale) alkotja. Ezt a zöldes-barnás árnyalatot nem a palettán keveri ki, hanem magán a képfelületen, finom sertéjű ecsettel egyesíti a festményen szereplő összes színből a piktor.

E festmény elkészültének valószínű idején, a lélektani és egzisztenciai mélyponton egy másik területen alkotott maradandót Görgei. 1851-ben befejezte kétkötetes emlékiratát, amely a szabadságharcról szóló írásművek közül az egyik legfontosabb forrás, saját írásai közül a leglendületesebb, legsikerültebb. A mű gyakorlati okokból németül íródott, de nem ezért maradt hatástalan az 1852-ben történt megjelenése után. Az osztrák hatóságok, miután kiderült, hogy a szerző, bár bírálta magyar politikai ellenfeleit, nem tagadta meg forradalmi eszméit s nem tanúsított bűnbánatot a bécsi udvarnak, betiltották és birodalomszerte lefoglalták a könyvet, csak kevés példány került ki még idejében külföldre. Magyar nyelven 1911-ben adták ki először, a szerző öccse, Görgey István fordításában és átdolgozásában, s az első hű fordítás csak 1988-ban jelent meg, Katona Tamás gondozásában.

A XX. században íróink közül Görgey Gáboron – a tábornok öccse leszármazottján – és Németh Lászlón kívül Móricz Zsigmond foglalkozott behatóan személyével és szerepével. Ő abban látta Görgei Artúr tragédiáját, hogy nem volt politikai érzéke hadászati zsenialitása mellett, ezért hatalmas tehetségét nem válthatta közéleti funkcióra, nem igazíthatott hazája sorsán a nagypolitika terepén. Így fogalmazott:

„Rendkívüli katonai zseni volt, aki ezzel a zsenivel nem akart alkotni, nem akart uralkodni, nem akart uralmat alapítani, sem magának, sem az államnak. A nép katonájának tekintette magát, nem kellett neki sem főhatalom, sem jutalom.

Különösen komplikált jellem volt: eszköz akart lenni csupán a Sors kezében. Egy szál kard, semmi más.”

Élete talán leglátványosabb diadalának színhelyén, Buda várában, 1935-ben lovasszobrot kapott. A szobor sorsa jól példázza az ábrázolt változó megítélését. Vastagh György alkotása a II. világháborús ostromban súlyosan megrongálódott, 1951-ben beolvasztották az óriás Sztálin-szoborba. 1998-ban újraavatták, de nem ugyanott, mint elődjét, hanem az 1849-es várbevétel valódi pontján, a Fehérvári rondellán A ma is álló szobrot Marton László mintázta az eredeti figyelembe vételével.

Születésének centenáriuma után, 2019-ben nagyszabású kiállítással tisztelgett előtte a Magyar Nemzeti Múzeum.

Írta: Köblös Péter

Forrás: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, 1852, Görgey István fordítását átd., szerk. és bev. Katona Tamás, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988, https://mek.oszk.hu/04700/04739/html/
Mednyánszky László naplója, A művészettörténet forrásai, szerkesztette: Dr. Brestyánszky Ilona, Budapest, 1960. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata
Görgei Artúr: Gazdátlan levelek, 1867, in: Görgey contra Kossuth, szerk. Pusztaszeri László, Budapest, Helikon, 1989, https://mek.oszk.hu/06800/06807/06807.htm
Magyar Nemzeti Múzeum: Az ismeretlen Görgei, 2019. január 15. – augusztus 20. Rendezte: Radnóti Klára, szakértő: Hermann Róbert
Móricz Zsigmond: Görgey Artúr, 1930, in: Nyugat 1930/13, https://epa.oszk.hu/00000/00022/00493/15290.htm
Kováts Gábor Attila: Kétszáz éve született Görgei: kétszer lett Budán lovasszobra, 2018, http://pestbuda.hu/cikk/20180125_gorgei_szobor_kalvariaja

#mutargysimogatas