Szerkesztő: Leposa Zsóka

Szerkesztette 2015-ig: Fitz Péter

Fotók: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence, továbbá ismeretlen szerzők

Logo: Trombitás Tamás

Oldaldesign és WP téma optimalizálás: Eln Ferenc
elnferenc.com

© Fővárosi Képtár, 2014

 

17 máj Miskolzci Emese

Amikor a Kiscelli Múzeum munkatársait 2016 nyarán egybehívtuk, hogy Miskolczi Emese a belső kertben elkészíthesse rólunk A Kiscelli Múzeumban dolgozom című kompozit videó portréját, még nem sejtettük, hogy jön majd egy nyárelő 2020-ban, amikor egy ideig, ebben a kollegiális együttesben legföljebb videó konferenciák otthoni monitorjain találkozunk.

A videó munka így, karantén idején, eredeti jelentésein túl memento is – megzavart munkahelyi kötelékeink, szakmai identitásaink és kilátásaink nosztalgikus, borús lenyomata.

Miskolczi Emese (1975) Párizsban élő fotó- és videóművész, aki az utóbbi években sajátos zsánert fejlesztett ki.

Egyazon szociokulturális körbe tartozó csoportok tagjairól videóportrékat rögzít, amint elmondanak egy rájuk jellemző rövid mondatot. A felvételeket áttűnésben egymásra vágja úgy, hogy külön-külön senkit sem lehet felismerni, hiszen minden egyéni vonás eltűnik az egymásra montírozott szekvenciákban, ám előtűnik egy új arc, aki egyszerre mindenki. A közös vonások felerősödnek. A folyamatban nincs manipuláció, a megközelítés dokumentum jellegű marad. Ugyanígy pendülnek össze a mondatok is: a francia és magyar csoportok tagjai – zenészek, táncosok, ápolónők, látássérültek, sírásók, vasúti forgalmisták – mintegy kórusként, elmondják, kik ők. Díszleteket festek – mondják a Magyar Állami Operaház díszletfestői, fúvóshangszeren játszom – mondják a fúvósok, a Kiscelli Múzeumban dolgozom – mondjuk mi muzeológusok, s valóban, a mozgóképeken ők és mi mind, önazonosságunkat és közösségünket egyaránt reprezentáljuk.

Az alkotás maga csoportkép és egyéni portré ritka keveréke, amely a vetítővásznon az egyedi vonások és a társas jellemzők rebbenő kontúrjaiból szőtt, vibráló képmásként, mozgó és beszélő táblaképként, reprezentáció és absztrakció határán lebegve jelenik meg.

Kortárs művészeti párhuzamként Idris Khan (1978) Londonban élő művész staccato expozíciók sorozataiból egybefoglalt fotó- és videómunkáit, továbbá Ken Kitano (1968) Tokióban dolgozó fotós Our Face című, 1999-ben indított, nagyívű csoport-porté sorozatait említhetjük.

E különös portrék vizuális előzményeit a tudománytörténet az 1880-as években működő angol statisztikus, Francis Galton nevéhez köti, aki „kompozit fotográfiának” nevezett módszerétől adott társadalmi csoportok közös antropológiai jellemzőinek esszenciáját várta. Sigmund Freud az Álomfejtésben mint ideáltípusok megismerésére szolgáló metaforákat méltatta az ilyesfajta képeket. A végső soron tudományos zsákutcának bizonyuló metódus nyomait néhány nagy fotográfiai életmű őrzi. Az amerikai Lewis Hine (1874–1940) mellett Arthur Batut (1848–1918) − az első sárkányrepülőről készített légifelvételeiről is nevezetes francia fotográfus − foglalkozott elmélyülten ezzel a technikával.

A múzeumi közalkalmazottakról készült videó portré Miskolczi Emese Én vagyok az című kiállításán szerepelt 2016 októbere és 2017 januárja között a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtárban, az Oratóriumban. A művet 2017-ben a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával vásároltuk meg.

Írta: B. Nagy Anikó

#gyarapodunk