Kernstok Károly az Iparművészeti Iskolában, Hollósy Simon müncheni szabadiskolájában, a párizsi Julian Akadémián és Benczúr Gyula mesteriskolájában is tanult. Mindezek természetesen nyomot hagytak festészetén, de legmerészebb, legradikálisabb művei a német expresszionizmussal rokoníthatók, egyszersmind párhuzamba állíthatók az I. világháborút követő magyarországi forradalmakban játszott szerepével.

Személyisége, vezető szerepe szinte predesztinálta a forradalmi eszmékkel való elköteleződésére. Már 1907-ben az új festői és társadalmi irányzatok hirdetője idehaza mint a Nyolcak művészcsoport vezéralakja, Ady Endre barátja. Az 1910-es évek első felében országszerte több köztéri munkája készült az új festői szemléletben. A pesti radikális értelmiség képviselőjeként az Országos Radikális Párt társalapítója 1914-ben, 1918-ban a párt esztergomi szervezetének elnökévé is választották. Rendszeresen tartott előadást a Galilei Körben, publikált a Nyugatban. Tagja volt a szabadkőművességnek is, amelynek jelképrendszere, testvériség- és önfejlesztés-ideálja ugyancsak jelentős hatást gyakorolt művészetére. 1918 októberében szívvel-lélekkel vetette magát az őszirózsás forradalomba, a Károlyi Mihály köztársasági elnök körül tömörülő forradalmi központ tagja, a művészeti ügyek kormánybiztosa, 1919-ben pedig, a Tanácsköztársaság idején a művészi direktórium szabadiskola vezetésével bízta meg Nyergesújfalun, ahol az ipartestületnek 1912 óta igazgatója volt. Hamarosan meg is kezdődött az ingyenes festőiskola működése. Növendékei közé tartozott Novotny Emil Róbert és Derkovits Gyula, aki iránt megkülönböztetett figyelmet tanúsított. A Tanácsköztársaság bukása után börtönbe került, csak Nyolcak-beli művésztársa, Márffy Ödön közbenjárására szabadult ki. A magyar avantgárd főbb képviselőivel együtt emigrációba vonult. Bécs, majd München után Berlinben telepedett le, ahol kapcsolatba került az ottani legújabb képzőművészeti áramlatokkal.

A megelőző évek forradalmaival s azok bukásával vetett számot az itt látható festményén. A rá oly jellemző értékőrző radikalizmussal bibliai jelenethez: az utolsó vacsorához nyúl. 1920-ban rézkarcban és akvarellben vázolta föl a kompozíciót, amelyet aztán 1921-ben két, különböző festményen dolgozott ki. Gyűjteményünkbe a korábbi, kisebb méretű mű került, amelyet a három méter széles végleges változat követett. A jól ismert evangéliumi pillanatnak lehetünk tanúi, mikor Krisztus megjövendöli elárultatását tanítványainak: „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem, egy, aki eszik velem.” (Mt 26,21; Mk 14,18; Lk 22,21; Jn 13,21) A meghökkenő s egymást kérdőre vonó apostolok elhelyezkedése egyetlen körívet ír le jobbról balra a homlokát kezeire támasztva előrehajoló Jézus körül. A szaggatott vonalvezetés, az arcok szándékosan elnagyolt, ijesztően karikatúraszerű felépítése, az éles mezőkre oszló színkezelés, sőt maga a témaválasztás is a kortárs német expresszionisták, közülük is elsősorban Emil Nolde hatását tükrözi, aki egész sorozatokat szentelt az Ó- és Újszövetség jeleneteinek, nemhiába tartották akkoriban az irányzat „pietistájának”. Kernstok művét, bár a biblikus téma tőle sem állt távol, elsősorban a személyes élményektől való fűtöttsége választja el Nolde hasonló témájú, monumentális vaskossággal festett, de távolságtartóbb munkáitól. (Kernstok baloldali eszméit egyébként sem osztotta Nolde, aki később a náci párt meggyőződéses híve lett.) A festmény kész művészettörténet: az alakok barokkos mozdulata itáliai előképeket idéz, de a darabos, nyers megformálás az egyházszakadás előtti római ikonokig, sőt éppenséggel az ókeresztény szír kódexfestményekig utal vissza, amikor elterjedt a hosszú hajú, szakállas Krisztus-ábrázolás. Az egész kompozíción formai és eszmei kettősség vonul végig. A századelő izgatott, fojtott légkörű asztaltársaságaiba, a szabadkőművesek összejöveteleibe, amelyeken maga Kernstok is jelen volt, az őskeresztények szektáriánus gyűléseinek hevét vetíti bele, és fordítva is – a festő gyakran hangoztatta, hogy a kereszténységnek hasonlóan formabontó törekvésekkel kellett kezdődnie, mint amilyeneknek ő látta az átélt forradalmakat. Krisztus alakjával azonossá válik a lesajnálóan „borzas kávéházi izgatóként” emlegetett forradalmi vezető. A jövendöléstől megdöbbent tanítványok arcán a mozgalom közeli elbukásával szembesülő forradalmárok elemi rémülete ütközik ki, akiket attól fogva puszta életük megmentése foglalkoztat. Krisztus egyedül marad a mégoly nyüzsgő embercsoport közepén, senki sem érintkezik vele, éppen ahogyan az evangéliumok szerint a jövőre alkalmazta az ószövetségi igét: „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem. Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a juhai.” (Mt 26, 31, Mk 27, 27) De ahogyan a festő számára nem múlt el hiába a forradalom, a közelgő megváltás is hangsúlyosan megjelenik a képen. A lendületében, kavargásában is reális csoportozatot nem ember alkotta fényben látjuk: magának a Megváltónak a fehér ruhája a fényforrás, amely egyúttal az áruló apostolt is leleplezi. A lámpásként ragyogó köntös fénye egyedül a tanítványi kör végpontján, Krisztusnak háttal ülő Júdást nem világítja meg. A hamuszürke arccal magában gubbasztó Iskarióti nemcsak a megváltás művéből, hanem minden emberi kapcsolatból kizárta önmagát.

A személyesség közvetlenül is megjelenik a festményen. A Krisztus balján ülő János, „az egyik, akit kedvelt Jézus” (Jn 13,23) igencsak fiatalos, sőt kifejezetten nőies vonásokkal van felruházva. Modellje ugyanis Goszthony Mária festő, keramikus volt, Kernstok legkedvesebb női tanítványa az 1919-es szabadiskolában. Egyéniségét még inkább kihangsúlyozta a hatalmas méretű, két középpont köré épülő kompozíciós változat, amely mintegy összefoglalta Kernstok expresszionista korszakát, egyúttal emléket állított a szabadiskolának, ahol a festőt a képen látható áhítattal rajongták körbe a fiatal tanítványok. Érdekes, hogy Goszthony maga is apostolhoz hasonlította visszaemlékezésében egykori mesterét.

Az idősödő művész 1926-ban hazatért, s újra a nyergesújfalui művésztelep élére állt. A politikai közélettől visszavonult, de a művészeti életben visszavette vezető szerepét, a Képzőművészek Uj Társasága (KUT) irányítói közé tartozott. Művészetében maga mögött hagyta radikálisabb formáját, bár ezután is műfaji-témabeli sokszínűség jellemezte. Aktivitása haláláig töretlen maradt a művészeti közéletben, még az 1930-as években is több sajtónyilatkozatban emelt szót a művészi szabadság megcsorbítása ellen.

Írta: Köblös Péter

Irodalom: P. Brestyánszky Ilona: Kernstok, Derkovits, Dési Huber, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1967, in: Száz szép kép, https://mek.oszk.hu/01800/01868/html/eletrajz.htm
Dévényi Iván: Kernstok, Budapest, Corvina Kiadó, 1970, in: Száz szép kép, https://mek.oszk.hu/01800/01868/html/eletrajz.htm
Kovács Bernadett: Kernstok Károly, in: A Nyolcak. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Pécs, 2010.,
Szent István Társulati Biblia, 2013, in: szentiras.hu, https://szentiras.hu/SZIT
Emil Nolde: egy nagy német művész, akit könyörtelenül utolért a múltja, 2019. július 22., in: Artportal, https://artportal.hu/magazin/emil-nolde-egy-nagy-nemet-muvesz-akit-konyortelenul-utolert-a-multja/

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence