Kozák Csaba

Ez év januárjában történt, hogy Hans Peter Bauer, svájci-magyar képzőművész a Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum belső udvarában sétálva megpillantotta Gulyás Gyula (1944–2008) Atlantisz és Soós Tamás Melankólia szobrait. Gondolata, miért ne lehetne itt egy szoborkiállítás. Fitz Péter igazgató rábólintott az ötletre, így jöhetett létre a Belső udvar szabadtéri tárlat, melyen az ott árválkodó két szobor tizenegy művész egy-egy alkotásával egészült ki a 12. alkalommal megrendezett Múzeumok éjszakájára.
Baktay Erika égetett trópusi fa, bronz, márvány, vas elemekből, aprólékos gonddal, precízen kivitelezett kompozíciójának, a Mementonak (alcíme: Sír a természet) az apropója az, hogy a World Wild Foundation, A Világ Természetvédelmi Alapja 2014-ben meghirdette a „Zöld háromszög” programot, melynek célja megállítani „a világ tüdejének”, az amazóniai esőerdők irtását. Művének szimbolikája erre, a környezetet óvó szellemiségre utal, a fába applikált aranylóan csillogó bronz betétek pedig az esőt és az emberi könnycseppeket idézik meg.
Hans Peter Bauer Fogyasztója, hegesztett alumínium munkája egy kanyargó, spirált leíró végtelenített kanál, ami villában végződik. Oldalnézetben viszont egy ülő, térdeit átölelő figura vonalas grafikája látható. A kettős nézetű homorú kanál öble polírozott, tükörként funkcionál, melyben a néző (mi, fogyasztók) a saját arcainkba tekinthetünk, és elgondolkozhatunk a fogyasztói társadalom szokásain.
A Block Csoport (jelen felállásban Nagy Árpád Pika, Nayg István és Sebestyén Zoltán) mindig az adott helyszínhez igazít, improvizál egy-egy munkát, installációt. Most – inspirációs forrásként – egy könyv oldalait tetszőlegesen felütve véletlenszerűen ráböktek egy-egy szóra. Ez a neo-dada megközelítés jelenik meg A nélkülözhetetlen területén című installációjukban. Itt van egy kórházi ágy, melyre bőrönd-fogantyúk, konyhai edények, piros csőrű, sárga kiskacsák vannak applikálva, mellette pedig műanyag csövek, lilára festett orvosi lélegeztetők nyújtózkodnak csápszerűen a füves tér felett. Eszközük az irónia, a humor, miközben a játékossággal édesített világ kegyetlenségére és a végre is utalnak.
Buczkó György szintén az elkerülhetetlen halál motívumát írja át, hiszen vágott, hajlított, hegesztett vaslemeze Szikora Tamás emlékére készült. Hommage-ának lényege az, hogy Szikora mindig is „dobozolt”. Grafikáinak, festményeinek, objektjeinek kivételes főszereplője a doboz volt. Buczkó papír, fa helyett vasban gondolkodik. Látszatra könnyedén vágja/metszi be a vas anyagát és lépteti a térbe a síkot. Derékszögben és átlósan tördelt lapjai/fiókjai egyszerre sugallnak mozgalmas ritmikát és stabilitást. A művész, ha látná, akkor bizonyosan szerényen rábólintana erre a műre és erősen szorítaná meg Buczkó kezét.
Chesslay György Daidalosz és Ikarosza egy ég felé terjeszkedő szoborpár. A művész az antik görög mitológia alakjait parafrazeálta. A mitológia szerint apa és fia Kréta szigetéről, Knosszószból próbált menekülni Minósz király elől. Daidalosz madártollakból szárnyakat illesztett össze, amit viasszal ragasztott meg. Figyelmeztette fiát, Ikaroszt, hogy ne repüljön túl közel a perzselő naphoz, ám a fiú nem fogadta meg apja tanácsát, viasszal borított szárnyai megolvadtak és a tengerbe zuhant. Chesslay szimbolikájában a repülés égi antennával van megjelenítve és az egykori szívlapátokra hegesztett, madarak röptét imitáló ívelt rovátkákkal.
Deli Ágnes földre helyezett, csigavonalat leíró fehér művét távolról szemlélve akár márványnak gondolhatná az ember, közelebbről gipsznek, valójában viszont a szobor műanyagból van kivitelezve. Deli mindig is az illuzionistákhoz hasonlóan, a szó jó értelmében „trükközött”, hiszen teljesen idegen, a valóságban egymással sohasem találkozó anyagokat eresztett egymásnak, applikált egy-egy műbe, így például több mint tíz évvel ezelőtt már vasat vagy vörösrezet ütköztetett műbőrrel, szivaccsal, vagy éppen perzsaszőnyeget kombinált fémmel. A természetes és mesterséges anyagok, a puha és könnyű ellentétpárját képes összebékíteni és egyben feszültséget teremteni. A mostani, tiszta formavilágú műve számomra a végtelenre, a szabadságra utaló.
Fajó János mester a tárlat doyenje. Fénylő háromszögei derékszögben metszik egymást, olyan mintha egymás testén hatolnának át, pedig a krómacél elemek hajlítással vannak passzintva. A művész mindig is a sík és a tér kölcsönhatását, a színek érvényességét, egymásra hatását feszegette szobrászatában és festészetében. A jelen levő könnyed és egyben súlyos, mozgalmas és statikus szobrával is azt bizonyítja, hogy a nagy dolgok sokszor a legegyszerűbb motívumokból, fragmentumokból építkeznek. A nevéhez fűződik a síkplasztika fogalma, ami látszatra ellentétes, összeegyeztethetetlen szavak kombinációja, mégis tökéletesen fedi a síkból a térbe léptetett plasztika fogalmát, ami egyben az alkotás folyamatára, a kezdetre és végre utaló.
Gaál Endre átlátszó üvegcsíkokból és fa ékekből építkező munkája szimmetriát ír le a levegőben. A hajlékony, feszített mű a földről indít, útja során a térbe rajzolja testét, majd az utolsó két elem visszahajlik, kiinduló állomásának a centruma felé törekszik, míg másik vége a talajba hatol. Balansza biztos, még akkor is, ha a szél megpróbálná bemozgatni, kiragadni egyensúlyi helyzetéből. A légies mű mérnöki precizitásról, az üveg lehetőségeinek biztos tudásáról tanúskodik, illetve az anyag határainak és azok kiterjesztésének megkísértéséről szól. Bravúros, merész és elegáns munka.
Kelemen Zénó Phase, azaz Fázis című műve azért kerülhetett a plakátra, mert ez a tárlat egyik legnagyobb méretű és legnagyvonalúbb alkotása. Az önmagába visszatérő/záródó, körívet leíró mélykék színű munka számtalan anyag kombinációjából építkezik, belső teste üvegpaplan, üvegrost, styrofoam, epoxigyanta, stb. Hibátlan felszíne olajpasztell kréta. A művésztől idézek: „A felület valószínűtlen és megtévesztő érzékelése ritmusba rendezi a forma dinamikáját.” Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a forma belsejében ott a semmi, a hiátus, ám az alkotás „belső udvara” ugyanúgy a mű része, mint a konkrét anyag. Ez a műve köztérre kívánkozik, hasonlóan az Erzsébet híd pesti hídfőjénél nemrégiben felállított szobrához.
Márkus Péter áttört testű, piros-kék-zöld-sárga-barna-fehér szineket felvonultató, átlátszó négyzetekből, téglalapokból, kockákból, téglatestekből, félkörívekből, hullámvonalból építkező, vasból hegesztett munkája a háttértörténet nélkül is érvényes alkotás, ám a művész, akiről tudni kell, hogy számtalan tanulmányutat tett Indiában, beavatott a forrásokba. Idézek a művésztől: „Az indiai Saktizmus az életerőt isteníti és Parvatit, az istennő testi formáit helyezi ábrázolásai és szertartásai középpontjába. A Parvati szoboralakok a chola szobrászatban önálló szoborként, álló és ülő pozícióban is ábrázolják. Ő az Örök Nőt megtestesítő istenalak.” Parvatija a Tamil kalligráfia, írásjelek, szótagírás térbeli kivetítése, ahol a térszerkezet minden színes blokkja egy-egy szótagnak felel meg. A mű egy másik kultúrkörre való utalás, fejhajtás egy számunkra ismeretlen művészet előtt.
Laszlo Milasovszky Van-e véletlen? című műve eldobott falécekből, hulladék anyagból van összeállítva, így az arte povera és az objet trouvé fogalomköreivel kapcsolható össze. A munka méreteinél fogva az óriások dobókockája is lehetne. Ám a csavar annyi, hogy az 1-től 6-ig tartó, fehér alapra festett körök számozása nem a kocka felületén látható, hanem az lécekkel áttört szerkezet belsejében. A dobókockával játszók között az a nyertes, aki hatot dob, ami a kocka felső lapján látható. Esetünkben, bárhogy is működik a véletlen, a felső számozás sohasem látható, hiszen az a kocka belsejében, azaz a felső négyzet negatívján jelenik meg. Ez a kocka nem szerencsejátékosoknak készült, hanem erre a kiállításra, ami talán hagyományteremtő és jövőre is lehet folytatása.