a Dús
Dús László festőművész Kiscellben
2015. február 12 – április 6.
Kurátor: B. Nagy Anikó
2013. január 30-án este 11 körül fölizzottak a Nosaj Thing hiphop zenész rajongói oldalán a kommentek. Valaki lefotózott egy öreg csókát, amint az konokul tépkedi a koncertre hívó plakátokat a Los Angeles-i Melrose Avenue egyik beállványozott épületének farostlemez burkolatáról. Dőltek az epés kommentek, míg végül pár nappal később valaki felismerte a papírszaggatót.
Laszlo, is it you?
A szokásos felületvadász körútja során webkettes kalandba keveredett hajlott korú képromboló egy nemzetközi hírű magyar festő volt, aki a zsákmányolt papírokat kollázstechnikával készülő műveihez gyűjtötte.
Dús László a Bernáth-osztályban végzett 1967-ben, Kovács Lászlóval (†2006), Ujházi Péterrel, Végh Andrással, Tenk Lászlóval (bár őt egy politikai színezetű verekedés miatt 1966-ban kirúgták), Kéri Ádámmal, Bikácsi Danielával, Eisenmayer Tiborral (1966-ban őt is kirúgták, †1993), Méhes Lászlóval, Pataki Ferenccel és Buchmüller Évával.
Azokban az években Bernáth Aurél keze alól került ki a szakma java. Még akkor is, ha a mester rühellte a moderneket, kiváltképp az absztraktokat, és nemigen tűrte már Matisse-t, Picassót és Kleet sem.
Ám miután Bernáth kedves tanítványa, a nagy ígéret Gruber Béla 1963-ban diplomamunkáját félbehagyva, öngyilkossági kísérlet és máig homályos metodikájú ideggyógyászati kezelések után meghalt, a megrendült mester lassan beadta a derekát.
Mondatai évtizedeken át kopogtak, dörömböltek növendékei homlokán.
„Ezekkel feküdtem, ezekkel keltem. Ahogy nézte a képet, kirázott a hideg, de megtanultál mindent. Legfőképpen azt, hogy a kép nem a papíron, nem a vásznon van, hanem mögötte” – mondja ma erről Dús.
Az 1967-esek nem tartoztak az erős kötelékben színre lépő évjáratokhoz. Rájuk magányos, szórt utak vártak, kívül a Perneczky Géza által szürnaturalistának nevezett társulás, a pop-artosok és az informelesek vagy az Iparterv-csoport kohéziós kötésein.
Dúsnak, ahogyan akkoriban oly sokaknak, pár év tipródás után elege lett a Brezsnyev-világba dermedt hazából és 1974-ben Amerikába disszidált. A rászakadó absztrakt expresszionizmus hatása alatt éjszakánként megszállottan rajzoló képkeretgyári munkás beverekedte magát, ha csak egy sietős mappamutogatás erejéig is, a minapi New Yorkerben keresetlenül csak Leó pápának nevezett Leo Castelli galeristához, majd általa számos kurrens kiállítóhelyre és veretes közgyűjteménybe. A mintegy két és fél évtizedes amerikai pályaív nyomán az 1999-ben hazatelepült Dús László markáns nemzetközi reprezentációt felmutató festő, akit elsősorban a grafikai technikák – így a nagy felületekre adaptált litográfia, szitanyomat és rézkarc – virtuózaként és a heterogén faktúraelemek érzéki összesimításának mestereként ismerünk. Valamint – ezt már ő mondja – korszakos jelentőségű lórajzolóként.
Dús az utóbbi években általa „fotófestményeknek” nevezett nagy tablókat készít, amelyeken egykori jelentéseikből kiforgatott kollázselemeket – figurális és absztrakt formákat, kép- és tárgytörmelékeket – fotó-hordozóba tapaszt, fest, kapar, dörzsöl, végeredményben egységes felületű kompozícióvá gyötör.
Kollázsolja az őt körülvevő világot.
E legújabb munkáit addig-addig sanyargatta, míg végül festmény voltukban bizonytalanná válva, egyre inkább köztereken felejtett monumentális fragmentumokra, fölállványozott épületek, széttúrt közterek takarásaira emlékeztettek. A Melrose Avenue bedeszkázott homlokzataira vagy a naponta átparavánozott Moszkva téri nagy népi bukdácsoló urbánus fosziliáira, amelyekből hol itt, hol ott nőnek ki tereptárgyak, szerelőkabinok, ismeretlen rendeltetésű térelemek.
A kiscelli Templomtér káprázatos terében ezekből épült Dús pályájának első, emlékekkel, allúziókkal, titkos történetekkel és mély érzésekkel átszőtt installációja.
A múzeumi járási irány a liturgiai rend (leckeoldal jobbra, evangéliumi oldal balra) ellenében egyenesen a szentélybe vezet bennünket. Az eredeti – a 18. századi liturgikus rendnek megfelelő – bejáratot ma inkább csak teherkapuként vagy nyáresti terembérlők elkápráztatására használjuk.
A Dús-installáció azonban újra jogaiba helyezi a régi térélményt és az eredeti spirituális irányt. Nem mintha beléphetnénk a régi kapun, de a mű teljessége csak innen – visszafelé – nézve bontakozik ki. Az apszis felől közelítve a tárgyakat egyenként, önmagukban látjuk. Az őket összeszövő utalások és talányok viszont csak a sorozatot egyben látva nyernek értelmet. Paradox módon így a beavató nézet a laikusoknak rendelt perspektívából nyílik meg. A szolgálati bejáraton érkezőknek is az ő útjukat kell bejárniuk.
A tér közepére épített monolit fedőlapjára húzott képet is csak itt, a liturgiai leckeoldalra vetítve látjuk.
A madártávlatból – a műtermi égből – fölvett fotón a megviselt, festékfoltos padlón, amely maga is élet- és munkanyomokból fölhordott kollázs, Dús László a festőhenger rúdját szorongatva fekszik a gigantikus vakráma tövében, feje alatt szutykos zsákvászon rongy, lábán sikkes fehér cipő. Tekintete még innen a magasból kivehetően is csillog.
Föntről nézve nem kétséges, hogy a műteremtér voltaképp gödör, sőt csapda, amelyből a mélység ura szigonyát markoló virgonc Poszeidónként szemez velünk, ráadásul megkettőzve.
Fölbukkan az emlékezetből egy 1950-es fotó, amelyen az ágyban fekvő aggastyán Matisse hosszú, szénbe mártott bambuszpálcával skicceli falra a vence-i Chapelle du Rosaire dekorációit.
Fekszik egy ember egy hatalmas téglányon.
Talán tisztelgés Robert Rauschenberg 1955-ben falra akasztott paplanos ágya előtt – egykor ez a műtárgy is Leo Castellié volt –, talán etruszk sztélé, amelyek tetején életvidám férfiak és nők szoktak könyökölni.
Bárhogyan is, a lecke világos: telítve öniróniával, kajánul csillogó szemmel, a festőhengert soha el nem eresztve.
