A középkor

Az 1514 áprilisától júliusáig tartó felkelés, amely általában „Dózsa-parasztháború” néven ismeretes, a kortársakat és az utókort is állásfoglalásra késztette. Többnyire valamelyik résztvevő fél által elkövetett bestiális rémtetteket szokták felemlegetni – a felkelőknek a várak és uradalmak elfoglalása után, a nemeseknek pedig a felkelés elején és végén, a megtorlásokkor. De mind a régi nemesi hagyományú történetírás, mind a későbbi plebejus narratíva az „urak” és a „parasztok” háborújaként értelmezte a történelmi eseményeket, csak más-más előjellel. Sokkal kevesebben és kevesebbszer említik, hogy a felkelésben korántsem csak a földműves jobbágyok vettek részt: számos kisnemes, kézműves és kereskedő csatlakozott a mozgalomhoz, de az alsó-, sőt a középpapság tagjai is megtalálhatók voltak benne. Katonai vezetői székely köznemes végvári katonák voltak – Dózsa György és Dózsa Gergely –, valamint egy ferences szerzetes, Mészáros Lőrinc pap. Miként a nemesi oldal sem volt egységesen magyar származású, a felkelőkhöz is szép számmal csatlakoztak a felvidéki, erdélyi, és a délvidéki nemzetiségek. Arról is kevesen szólnak, hogy a felkelés előzményének számító keresztes hadjáratot belföldi szempontból nézve eleve szerencsétlenül időzítette a szintén „alacsony” származású Bakócz Tamás érsek: a termés betakarításának kezdetére, ami miatt a nemesség kezdettől fogva tiltakozott, s a jobbágyokat sokszor erőszakkal visszatartották. Ebből származtak a kezdeti összecsapások. A felkelők őszinte vallásos hittel csatlakoztak a török elleni keresztes hadjárathoz, magukra mint megszentelt keresztes katonákra tekintettek, akiknek a pápa bűnbocsánatot ígért. A hadjáratot később megtiltó érseki, majd királyi határozatban a szent ügy elárulását látták, még a nemesek elleni első katonai lépéseiket is a keresztes hadjárat helyreállításáért tették. A Dózsa nevével fémjelzett felkelés, hasonlóan a többi középkori parasztfelkeléshez, kapcsolatban állt bizonyos egyházi eszmei áramlatokkal, mégpedig nemcsak az emberek között teljes egyenlőséget hirdető, világvége-váró eretnekmozgalmakkal, hanem egyes szerzetesrendek, elsősorban a ferencesek körében kibontakozó, demokratizáló jellegű aktív társadalombírálattal is, amely hazánkban leginkább Temesvári Pelbárt prédikációiban volt jelen.

Éppen ez volt az az időszak, amikor a korábban nemesi előjognak és kötelességnek számító rendes katonáskodásba az alsóbb rendeket, így a jobbágyokat is kezdték bevonni Nyugat-Európában. Magyarországon I. Hunyadi Mátyás tett lépéseket ezen a téren, de az 1514-ben társadalmi rendre való tekintet nélkül meghirdetett keresztes háború volt az első nagy próbája ennek a folyamatnak. A rendek hadban való találkozása katasztrofálisan végződött. A korábbi parasztlázadások – például az 1437-es Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés – nyomán megmaradó kölcsönös bizalmatlanság a tetőfokára hágott, régi, évszázados sérelmek lángoltak fel hatalmas erővel. A Dózsa-parasztlázadás a korabeli társadalom mély válságát mutatta meg, amely előrevetítette a középkori magyar állam mint önálló, regionális középhatalom csődjét. A konfliktus erőszakos lezárása nem adott választ egyik küzdő fél panaszára, sérelmére sem, így azok tovább parázslottak a felszín alatt. A felkelést követő megtorlások, majd a jobbágyság jogait drasztikusan korlátozó törvényi intézkedések évszázadokra visszavetették a magyarországi rendi fejlődést. Az elmaradottságból fakadó, fokozatosan felhalmozódó hátrányok felszámolása a jobbágyfelszabadítás kérdésében öltöttek testet, a XIX. századi reformkorban. Abban a korban, amiben a képet festő Madarász Viktor felnőtt, s egész világképét meghatározta.

Az addig csak véreskezű lázadóként számon tartott Dózsa emléke a nemzeti öntudat létrejötte s a polgárosodás idején kezdett határozottan pozitív színben feltűnni. A jobbágyfelszabadítás és az alsóbb néposztályok alkotmányba vétele időszerűvé vált, s ezért mind a történetírás, mind a szépirodalom művelői körében középpontba került az egykori felkelés vezetője, akinek kivégzéséről még az őt bíráló régi krónikák is borzadva számoltak be. Az 1848-1849. évi szabadságharc során pedig, mikor a nemzet élethalálharcát vívta két nagyhatalom ellen, a magyar hazafiak széles köre azonosította magát az „urak” ellen felkelő, vereségükben is emlékezetes nyomot hagyó „parasztsereggel”, amelynek kegyetlenkedései részben feledésbe merültek, részben – az újabb háborús eseményekkel összemosva – „szükséges rosszként” értékelték. Szinte természetes volt hát, hogy a szabadságharcban hadnagyi rangban szolgáló Madarász a párizsi nemzetközi sikert aratott nagy történelmi témájú festményei (Hunyadi László siratása, Zách Felicián, Zrínyi Ilona Munkács várában, Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben) után Dózsa alakjával kezdett el foglalkozni.

Leányától tudjuk, hogy a művész élesen szembefordult a közvetlen korát megelőző történeti művek elítélő hangú Dózsa-értékelésével. Gyakran hangoztatta, mennyire elhatározott célja az egykori felkelőket gyülevész martalócok helyett érző, hősies emberi lényként bemutatni. A korábbi megoldásoktól eltérően azonban ezúttal nem jelenet, hanem fiktív portré formájában, egyetlen ember megjelenítésével sűríti össze a parasztfelkelés történetét. Nagy vonalakban megtartja a történelmi hűséget, az ő Dózsája tehát nemesember, ahogyan a valóságban is. Mintegy igazságot szolgáltat neki és mozgalmának azzal, hogy a késő középkori, kora újkori nemesi portrék modorában állítja elénk, de egyúttal a bukásában is dicsőséges szabadságharc történelmi elődjévé avatja. Minthogy a bácskai hadszíntereken szemtanúja lehetett egy egész társadalom sorsát meghatározó eseményeknek, már teljes meggyőződéssel írhatta képére nemesi jelszóként, latin helyett magyarul azt a jelzőt, amelyet eredetileg a hős kivégzésének tárgyalásakor, gúnyból emlegettek az írott források: „Vitéz DÓZSA GY: a’ pór-király MDXIV.” (Az ómagyar „pór” szavunk jelentése megegyezik a német Bauer szóéval, amelyből ered: ’paraszt’, ’földműves’, ’jobbágy’.) A dálnoki (ma: Dalnic, Románia) születésű Dózsa valódi címere helyett a szabadságharc idején elterjedt magyar állami címerpajzsot, az úgynevezett Kossuth-címert használja a művész, mintegy kinyilvánítva: Dózsa György – és a szabadságharc hőseinek – uradalma az egész ország, kiváltságok nélkül. Mögötte azonban fegyverek látszanak, s fölötte a korona lángnyelves sisakká változik, jeléül annak, hogy a békés út már nem járható.

Ahogyan a nemesi körítés csak lazán kapcsolódik a történelmi tényekhez, az alak és az arcvonások is csak nyomokban emlékeztetnek a leghitelesebbnek tekinthető középkori fametszetekre. A festő számára az elbeszélésnél sokkal fontosabb az érzéki megidézés: mit jelent Dózsa az ő számára? Az enyhe, alig észrevehető alulnézet a rövidülésből ábrázolt, csípőre tett jobb karral, a hatalmasra nőtt kézfejekkel eposzi, „herkulesi” megjelenést kölcsönöz a derékig látható hősnek. Rangját az előkelő vöröses bársonydolmány és az övbe tűzött lovagi kesztyű jelzi. Az óriási kardmarkolaton nyugvó kesztyűs bal kéz mozdulata a feszes testtartással azt a hajthatatlan, nyugvó állapotában is félelmetes erőt testesíti meg, amilyennek a szabadságharc idején szerették láttatni az ékes, öntudatos hazai szónoklatok Magyarországot a Habsburg Birodalommal szemben. A Dózsa mögött vadul égő, kastélyszerű vár egyszerre jelképezi a parasztsereg elfoglalta erősségeket, a felkelés erőszakos mivoltát, s a temesvári csatavesztéssel bekövetkező tragédiát, balladai homállyal. A virtuóz, dinamikusan megfestett felületek, a háttér lángvörös és a tűzfénnyel átitatott, opálosan zöldes színeinek drámai váltakozása némileg Jacopo Tintoretto, Madarász egyik legjobban csodált festőelődének modorát idézi. A figyelmet azonban mégis a félprofilban megfestett, egyenesen tartott, kopaszodó, hosszú bajszú és szakállú fej vonja magára leginkább. A sovány, beesett arcban mélyen ülő, sötét szemek leírhatatlanul átható, kétségbeesett, ugyanakkor mindenre elszánt pillantása fölér egy történelmi értekezéssel. A szuggesztív nézés átfúródik a levegőn és az időn egyaránt. Már a korabeli kritikák is megjegyezték: hiába tudjuk, hogy kitalált alakkal van dolgunk, magunkban mégis elhisszük vagy legalábbis elfogadjuk: ilyen lehetett Dózsa György, ilyen lehetett az a távoli, vészes emlékű belháború… Az összetett képes történelmi értelmezés Madarász Viktor egyik legjobban sikerült emberi személyiségtanulmányává lett.

Madarász nem állt meg a Dózsa-témában a felkelővezér megidézésénél. Az itt látható kép befejezése után megalkotta egész életművének a Hunyadi László siratása mellett talán másik legfontosabb darabját: a Dózsa népét, amelyben névtelen emberalakok mint a bukott felkelés hírmondói a holdvilágos éjjel titokban leemelik kivégzett társukat a bitófáról, hogy tisztességgel eltemethessék. A nagyszabású festmény a szabadságharc leverése utáni önkényuralomnak állít emléket, megvalósítva a művész leányának vázolt szemléleti változást. Dózsa-festménye azonban annyira egyedi, oly mértékben tükrözi Madarász legsajátosabb szemléletét, hogy a művész önarcképei mellé odailleszthetjük mint lírai, lelki önábrázolást. Általa maga a festő kiáltja a készítés évében létrejött kiegyezésen tüsténkedő Deák-párti politikusok és az osztrák császári udvar arcába legismertebb irodalmi kortársa, Petőfi Sándor költeményét:

„Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz… ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Keresztesekből lázadók. Tanulmányok 1514 Magyarországáról. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Történettudományi Intézet, 2015
http://real.mtak.hu/31144/1/Horvath_Legendas_varak_nyomaban_u.pdf

Pomogáts Béla: Dózsa György alakja a magyar költészetben, in: Várad, 2014/7
http://epa.oszk.hu/00100/00181/00100/EPA00181_varad_2014_07_1226.htm

Kacziány Ödön: Madarász Viktor, in: Művészet III. évf. 4. sz., 1904, 249-257. o.
https://epa.oszk.hu/00000/00009/00016/3-4-6-madarasz.htm

Veszprémi Nóra: Madarász Viktor, Budapest, Kossuth Kiadó Zrt., 2014