Szerkesztő: Vincze Dóra

Szerkesztette 2015-ig: Fitz Péter

Fotók: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence, továbbá ismeretlen szerzők

Logo: Trombitás Tamás

© Fővárosi Képtár, 2014

A reformkor

A Kossuth-ikonográfia néhány darabja a Fővárosi Képtárban

Kossuth Lajos az újkori magyar történelem talán legnépszerűbb, de mindenesetre legismertebb politikusa. Az utókor szemében nemcsak az 1848–1849. évi forradalommal és szabadságharccal forrt össze a neve, hanem általában a reformkorral, a jobbágyfelszabadítással, a nemzeti ébredés, a magyar nacionalizmus kibontakozásának időszakával. Bár 1849 után nem befolyásolhatta közvetlenül Magyarország történelmét, haláláig megőrizte népszerűségét a nemzeti függetlenség szimbólumaként. Minden ízében kora gyermeke volt, így életpályájának alakulása szükségszerűen egybeesett a körülötte zajló történelmi változásokkal. Ezekből villantanak fel néhány állomást az itt látható alkotások.
Kossuth az első újkori magyar politikusok egyike, akik tudatosan alakították ki a külvilág róluk alkotott képét, más szóval az image-üket. Vérbeli politikusként saját ábrázolásaira is mögöttes célokkal és számításokkal tekintett. Bevallottan bizonytalanul mozgott a művészet világában, így a festményeket, rajzokat inkább propagandaértékük szerint ítélte meg. A legtöbbre az új képalkotó találmányt: a fotográfiát becsülte. Ennek hatását lépten-nyomon érezni fogjuk az alábbi művekben.

Franz Eyblnek (1806–1880) tulajdonítva: Kossuth Lajos arcképe, 1840-es évek

vászon, olaj, 83×67 cm

A reformkor magyar nagyjainak arcvonásait általában Barabás Miklós ábrázolásainak közvetítésével őrizte meg a nemzeti emlékezet. Ezúttal mégis osztrák művész képén láthatjuk. 1841-ben Franz Eybl, a Bécsi Akadémia nagy hírű festője kapott megbízást litográfia készítésére több korabeli magyar politikusról, így Kossuth Lajosról és Széchenyi Istvánról. Ez a derékkép azonban August Prinzhofer és Johann Rauh színezett litográfiáját követi a dicsőséges forradalom évéből, 1848-ból, a festmény szerzősége vitatott. Mindkét osztrák ábrázolás nevezetes a reformkor ikonográfiájában, sok művészi feldolgozás született belőlük. Az ismeretlen festő szabadon nyúlt a nagy előzményhez: elhagyta belőle a kezeket és a díszkardot, a jelzésként meghagyott szőrmés mente mellett pedig kicserélte a dolmányt. Az öntudattal teli, hősies kifejezésű arc Kossuth pályájának tetőpontját idézi fel, amikor az egykori ügyvéd, újságíró és országgyűlési követ előbb pénzügyminiszter, majd az egész ország kormányzója lett, a szabadságharc polgári magyar vezetője. Míg azonban az eredeti kőrajzon elegáns, halvány kékesszürke dolmányt látunk arany zsinórozással, ezen a festményen a felsőruha a zsinórokkal együtt mélyfeketévé vált, ami a kivillanó fehér ingnyakkal igencsak ünnepélyes, csaknem gyászos benyomást kelt. A kép festője talán már a szabadságharc leverése után vetítette vissza a jól ismert arcképet a hősies évekbe, miközben a kor nemes és polgári férfiszokásának megfelelően gyászát is kifejezte. Akárhogy is áll a szerzőség kérdése, a tárgyilagos osztrák portré tragikus magyar jelképpé alakult át. A festmény tehát egyszerre közvetíti a remény idejét és a nemzeti tragédiában osztatlan Kossuth-imádatot.

Alexy Károly (1823–1880): Kossuth Lajos mellszobra, 1856

festett gipsz, magasság: 70 cm

A kormányzó életnagyságú, előre néző mellportréját látjuk a jól ismert körszakállas, bajuszos arccal. Formailag a reformkor, a szabadságharc Kossuthja jelenik meg. Kigombolt, zsinóros atillát, prémes mentét, rojtos nyakkendőt visel. A fej harmonikus, kiegyensúlyozott formáit szépen váltja a részletgazdag, hullámzó ruházat. A szemmintázás világos, kék szemeket érzékeltet. Mind az arc, a fej, mind a ruházat felületei le vannak simítva, még a mázszerű festés nélkül is díszkerámiákat idéznének dekorativitásukkal. A hajviselet viszont emberi hiúságról árulkodik: a kopaszodó fejtetőt a jobb felől odafésült, megnövesztett haj parókaszerűen takarja. Ez a jegy, amely a korábbi festményeken, rajzokon, litográfiákon egyáltalán nem vagy alig volt észrevehető, élettel tölti meg a plasztikát; lélektelen emléktárgy helyett valódi, kortárs portré.
1856-ban a kezdeti nyomor után tekintélyes angol megrendelői kört maga mögött tudó Alexy és az amerikai körútjáról már visszatért Kossuth is Londonban tartózkodott. Alexy, aki már elkészítette a kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnök egész alakos és félalakos szobrait, Kossuth alakját is meg kívánta mintázni. Kossuth azonban idegenkedett attól, hogy szoborban örökítsék meg, mert ez az ábrázolási forma a gyűlölt uralkodói emlékművekre emlékeztette, ezért sem Alexynak, sem más szobrásznak nem ült modellt. Így a művész, szobrásztársaihoz hasonlóan, a politikussal való személyes találkozó után emlékezetből, illetve a rendelkezésére álló fényképek alapján dolgozott. Az arcmegformálás, a hajviselet s a ruházat is megfelel a korabeli dagerrotípiák tanúságának. A büszt tehát valójában inkább az emigráció, a népszerűsítő körutak Kossuthját állítja elénk, alkalmazkodva a kialakuló kultuszhoz is. A klasszicizmus örökségében fogant szenvtelenséggel épül fel egy hiú, ellentmondásos jellem, aki hazája függetlenségének jogos ügyét sohasem választotta el önnön érvényesülésétől.

Újházy Ferenc (1827–1921): Kossuth Lajos, 1850

olaj, fa, 22,2 × 16,8 cm

A szolnoki születésű Újházy Ferenc a cégérfestő Warschag Jakabnál tanult, majd a bécsi császári képtárban másolta a régebbi, elsősorban holland mesterek képeit. Idilli zsánerképeiről és csendéleteiről volt ismert, de az 1840-es évektől fogva mind gyakrabban rátalált az átépülő Pest-Buda eltűnőfélben lévő különlegességeire is. Volt is mit látnia: az abszolutista osztrák uralomba született, s halálakor már a Trianon utáni, király nélküli királyság megszilárdítása volt napirenden. E kis méretű, falapra festett emlékkép megalkotásában személyes okok is vezethették: önkéntesként részt vett a szabadságharcban. Azt mutatja meg, milyen kép élt Kossuthról idehaza, mialatt ő sorra járta a nyugati nagyhatalmakat a Habsburg Birodalom egyben tartását támogató politikájuk megváltoztatásáért. Nemcsak Haynau rémuralma idején, hanem a rákövetkező, szintén hírhedt Bach-korszakban is börtönbüntetés fenyegetett minden alattvalót a birodalomban a nyílt Kossuth-szimpátiáért, de akár Kossuth-képmás birtoklásáért is bárkit letartóztathattak. A képecske az úgynevezett trompe-l’œil megoldással készült, amelynek során a festő szemet megtévesztően valósághű ábrázolást kísérel meg. Újházy esetében az antik és kora középkori előzmények helyett a francia–holland eredetű, 18. századi Quodlibet („ahogy tetszik”) típusáról beszélhetünk, amely a látszólagos rendetlenségben egymás mellé állított használati tárgyakat, illetve a nyomtatott papírt imitálta. A festményen egy megviselt, helyenként már pattogzó fakeretben több helyen meggyűrődött papírt, rajta kőnyomatos arcképet látunk, ami mögül kilátszik a nyers (valójában szintén festett) porfogó hátlap. A zavarba ejtően illuzionisztikus ábrázolás már-már fényképre emlékeztet, s nem is egészen alaptalanul: a korabeli magyar festőművészek, még az olyan elismertek is, mint Barabás Miklós, kipróbálták hosszabb-rövid ideig a fotográfiát, ki anyagi okokból, ki művészi útkeresésből, s ez alól Újházy sem volt kivétel. Nem is kell, hogy a zöldes üveg mögül átderengő, fekete-fehér portré egészen hasonlítson Kossuthra (egyébként Conrad Geyer acélmetszetét követi). Számunkra, mai nézők számára éppúgy, mint a kortársaknak elegendőek a főbb ismertetőjegyek: a haj- és szakállviselet, a ruházat részlete. Ez bizonyítja, milyen mélyen beleivódott a közös nemzeti emlékezetbe ez az arc. Hiszen ma is Kossuth-szakállnak hívjuk ezt az arcszőrzet-megformálást! Persze, ez az óvatos viszonylagosság az akkor éppen Bécsben dolgozó művészt is megvédhette a gyanúsítástól, ha esetleg a titkosszolgálat rátalált volna a minden bizonnyal titokban készült festményre. Újházy, minthogy személyes, ugyanakkor minden honfitársát érintő ügyről volt szó, felülemelkedett a trompe-l’œil öncélúságán. A törött üveg és a lecsúszott papír helyzete lírai finomsággal érzékelteti a magyar nemzetet ért tragédiát. Mintegy némán közvetíti az ajkakra dermedt kiáltást, egyszersmind a görcsös belső kapaszkodást a Kossuth képviselte eszmékbe az önkényuralom éveiben Magyarországon. A kompozíció kis mérete ellenére is Újházy Ferenc életművének egyik csúcsa.

Adler Mór (1826–1902): Kossuth Lajos arcképe, 1890-es évek

olaj, vászon, 68 × 55 cm

Az első hírneves magyar zsidó festők egyikének szépen megformált, karakteres portréján az idős Kormányzó – ahogyan hozzátartozói szólították mindvégig – egyszerű, de elegáns polgári öltözékben áll. Időrendben ez az utolsó fajta ábrázolásmód a Kossuth-ikongráfián belül: a „turini remete”, a szívós öregúr hófehér szakállal, immár tar fejtetővel. Száműzetésben maradt az egyesült Olaszországban, ahol Magyarországgal ellentétben megvalósult a Habsburg Birodalomtól való várva várt függetlenség. Nemcsak a negyvennyolcból, de a negyvenkilencből sem engedett, ezért elvesztette magyar állampolgárságát (nem volt hajlandó elismerni az Osztrák–Magyar Monarchiát), de ezáltal még négy évvel halála előtt is komoly belpolitikai vihart tudott kelteni idehaza (a lemondásra készülő Tisza Kálmán miniszterelnök az ő állampolgárságára hivatkozva vonult vissza a hatalomból). Akkorra már inkább népmesei alaknak számított, mint hús-vér politikusnak. „Én hatvanhétben meghaltam” – mondogatta látogatóinak. Valóban, nemcsak a magyar függetlenség védelmében szállt szembe Deákkal 1867-ben, hanem a saját politikai túléléséért is küzdött. Ő lett a nemzet „élő lelkiismerete”, a hőskor szimbóluma, az időközben újra lehetővé vált történelmi megemlékezések nélkülözhetetlen, bár távoli kelléke. Az ő hangját őrizte meg elsőnek hangfelvétel a magyar emberek közül – a fonográfhengerekre az aradi vértanúkról szóló beszédét mondta fel. Időről időre meglátogatták őt Magyarországról, így kultuszát is életben tarthatták, de nem valószínű, hogy a festő járt volna Kossuthnál Torinóban, jóllehet időnként vállalkozott külföldi, többek között itáliai tanulmányutakra. A képmás inkább az akkoriban forgalmazott fényképekhez igazodik. Adler egyik erőssége viszont éppen a portréfestés volt, így kellő formaérzékkel és beleérzéssel őszintévé és egyénivé varázsolhatta az ábrázolást. A rezignált szomorúsággal a láthatatlan messzeségbe meredő arc mögé egyszerű, a ruha színéhez idomuló sötét háttér került, mintha csak szimbolizálná a magára maradó aggastyán körül beszűkülő szellemi teret, az elfogyó személyes kapcsolatokat. Kossuth tényleges halála a politikai halála után huszonöt évvel, 1894-ben következett be. Ferenc József ekkor is engesztelhetetlen maradt az uralmát soha el nem ismerő Kossuth Lajos iránt, s megtiltotta az állami gyászt. A tilalom azonban inkább csak „hivatalos” volt. Az 1873-ban egyesült Budapest a magyar kormány és az osztrák–magyar uralkodó hallgatólagos tudomásulvételével hazahozhatta Kossuth koporsóját, s megrendezhette az újkori magyar történelem mindmáig legnagyobb szabású temetését. A koporsót kísérő és körülálló milliók nemcsak egy embert vagy politikust búcsúztattak el, hanem országuk hajdani nagy ívű törekvéseit is megsiratták.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Vayer Lajos: Kossuth alakja az egykorú művészetben, in: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952, 435–447. o.

Ismeretlen cikkíró: Alexy Károly, in: Vasárnapi Ujság, XI. évf., 28. szám, 273–274. o.

Újházy Ferenc: Fővárosunk művészeti állapotai a múlt század közepén, in: Nyugat, 1922/6. szám, https://epa.oszk.hu/00000/00022/00313/09495.htm

Donatello aláírással: Adler Mór, in: Művészet, I. évf., 1902/6. szám, 422–424. o., http://www.mke.hu/lyka/01/muveszet_01_adler.htm

Barabás Miklós (1810–1898): A Lánchíd alapkőletétele, 1842

akvarell, ceruza, fedőfehér, papír, 262 × 338 mm

A vízfestmény Barabás Miklós azonos című monumentális olajképének vázlata. A Lánchíd alapkövének elhelyezésére 1842. augusztus 24-én került sor. Az ünnepélyt Sina Simon báró, Magyarország akkori legnagyobb mecénása, a Magyar Tudományos Akadémia és más országos intézmények egyik legfőbb támogatója megrendelésére festette meg Barabás 1864-ben, korábbi vázlatai alapján. A görög származású bécsi bankárcsalád akkorra már sok szállal kötődött a magyar gazdasághoz és kultúrához. Sina Simon apja, Sina György a hidat megálmodó Széchenyi István barátja és vagyonkezelője volt, s a Lánchíd Rt. elnökeként az építés finanszírozását irányította. Magyarország első állandó Duna-hídjának, a főváros egyesítése szimbólumának alapkőletétele országos jelentőségű eseménnyé vált: a jelképes követ József nádor helyezte el az ország kulturális, pénzügyi és politikai elitje jelenlétében. A megrendelő Széchenyi és Sina családokon kívül olyan kiválóságok álltak ott, mint az irodalmi életből Tompa Mihály, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, a későbbi „márciusi ifjak” közül Szemere Pál, Vásárhelyi Pál, a politikai életből pedig Deák Ferenc, Eötvös József, Batthyány Lajos, Klauzál Gábor vagy Teleki László. Az 1842-es vízfestmény még az esemény hiteles forrásműve, amely forrongó, izgatott tömeget ábrázol. Az évtizedekkel később elkészült olajfestményen az ábrázoltak felismerhető portréi gondosan komponált, rendezett sorokban helyezkednek el, senki nem áll háttal vagy fordul el – ezzel szemben az egyidejű akvarellen a friss benyomások öltöttek formát, az elforduló gerendázat alatt levegős a tér, érzékelhető a mozgás.

Írta: Árvai Mária és Köblös Péter

Johann Erdmann Gottlieb Prestel (1804–1885) és Clarot Sándor (1796–1842) nyomán Schmid János (1790–1835): Az első Ló-futtatás Magyarországban, 1827

litográfia, papír, 410 × 617 mm

A lóverseny gondolata a magyar polgárosodáshoz kötődik. A lótenyésztés és -versenyeztetés legfőbb hazai kezdeményezője Széchenyi István gróf, aki már gyerekkorában, a nagycenki családi kastély parkjában megtanult lovagolni. Szenvedélye később legkedvesebb szakterületévé vált: a hadseregben tanulmányozhatta a lovak katonai célú tartását, később az önálló gazdálkodás során megismerhette a lótenyésztés számos egyéb területét. 1822-ben Angliában – ahova a szőrféreg pusztította híres ménesének megújításához apa- és anyaállatokat kereső Wesselényi Miklóssal utazott el, s ahol szinte minden valamirevaló eladó mént és kancát megnéztek – kiváló tenyészállatokat vásárolt, melyekkel a hazai ménesek vérvonalát kívánta megújítani.

Széchenyi István, Károlyi Lajos gróf, Hunyady József gróf, Wesselényi Miklós báró és kortársaik kezdeményezésére 1827-ben megalakult a Versenyző Társaság – a mai Magyar Lovaregylet –, melynek minden feddhetetlen jellemű magyar állampolgár tagja lehetett, s a versenyre is mindenki benevezhette saját lovát.

Széchenyi és köre a magyar intézményesített lóversenyzésre a hazai gazdasági fellendülés egyik eszközeként tekintett, továbbá szakítani kívánt azzal a régi elgondolással, hogy a lóversenyzés csak a főurak és a nagy vagyonnal rendelkezők kiváltsága lehet. Fontosnak tartották, hogy a paraszti tenyésztők és gazda-lótulajdonosok is versenyezhessenek egymással, mind a sport, mind a nemesítés és a tenyésztés érdekében. A lovas kultúra fontos magyar szakkifejezéseit köszönhetjük Wesselényinek, így a lovaregylet, lovarda, műlovaglás, pálya szavakat, s nem utolsó sorban magát a lófuttatás kifejezést is.

Hosszas előkészületeket követően, Bécstől egy évvel elmaradva, 1827. június 6-án, egy szerdai napon futották a pesti gyepen az első lóversenyt, melyre már 1826 szeptemberében megjelent a felhívás. A Pest városától bérbe vett legelőn, a mai Illatos út – Mester utca – Gyáli út – Könyves Kálmán körút között elterülő versenypályán ideiglenes lelátó is várta az érdeklődőket. A versenypálya azonban olyannyira kiesett az akkori város területéről, hogy akinek nem volt saját hintója, csak gyalogosan juthatott oda. Ennek ellenére mintegy tizenötezren vettek részt az eseményen.

Az első lófuttatásnak huszonhét indulója volt, közülük tizenegy előre nevezett, ún. „aláírt” telivér. A többiek az akkor benevezett közemberek lovaiból kerültek ki, melyeknek még a súlyára sem ügyelt senki, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem vehetik fel az iramot a nemesfajtájú lovakkal. A versenyt három csapatban futották le, majd ezek után fél órával a három győztest újra felnyergelték a döntőre. A vetélkedés első részét gróf Széchenyi István hétéves kancája, Gawing nyerte, nyergében az első magyar zsoké, Boggis János ült. Az első nap végső győztese végül Károlyi György Babicka nevű kancája lett, gróf Széchenyi István tenyészetéből.

A litográfia az első napon megrendezett csikósi lófuttatást ábrázolja, amelyen bármely magyarországi ló és lovas indulhatott, s azt a pillanatot örökíti meg, amint Manó László szürke lován elhagyja a céloszlopot. Szőrén üli meg a lovat, s bokáig érő fehér gatyát visel, kék mellénnyel és fezszerű korabeli lovaglósapkával. A többi versenyző is parasztviseletben lovagolt, karimás csikóskalapban, bő gatyában, buggyos ingben, karikás ostorral – tőlük feltűnően elüt a nyeregben ügető, cilindert, angol zsokécsizmát, fehér lovaglónadrágot és kék frakkot viselő célbíró.

Az első évben még három napon át zajlottak a futamok. Mindegyiken szerepelt egy-egy „parasztverseny”, valamint vegyes futtatás, parasztlovak és telivérek együtt indításával. Megjegyzendő, hogy bár Széchenyi sokat harcolt a lóversenyzés hazai meghonosításáért, a „csikósvirtust” azonban hevesen ellenezte. Ezeket a lótenyésztés és a versenyszellem fejlesztése szempontjából egyaránt károsnak tartotta. Mindazonáltal ez a fajta mulatság a következő években is népszerű maradt, ellenben az angol mintájú lóversenykultúrát az arisztokraták nem pártolták kellő odaadással. A gróf Néhány szó a lóverseny körül című, 1838-ban kiadott munkája már egy némiképp érdektelenségbe fulladt ügy iránt igyekezett újra figyelmet kelteni, nem sok sikerrel. 1841 elején csalódottan írta naplójába: „Kudarc a politikában, kudarc a lóversenyzésben és egyáltalában mindenben”.

Johann Erdmann Gottlieb Prestel német, elsősorban lóábrázolásra szakosodott tájképfestő volt, pályájának korai szakaszában Alexander Clarottal dolgozott együtt. Több alkalommal örökítették meg Sándor Móric gróf lovas bravúrjait.

Írta: Vincze Dóra

Irodalom:

Bánhidi Zoltán: A magyar sportnyelv története és jelene sportnyelvtörténeti szótárral, in: Nyelvészeti tanulmányok 16., A nyelvújítás a felvilágosodás és a reformkor testi nevelésében (1772–1849), Budapest, 1971, 57. o.

Csorba László: Széchenyi, a hippológus, in: Historia, 2005, 27. évf., 1–2. szám, 47–48. o.

dr. Földes Éva: Testkultúra a kései feudalizmus időszakában, in: Földes Éva – Kun László – Kutassi László: A magyar testnevelés és sport története, Sport Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1982, 109. o.

Lestyán Sándor: A Pesti Gyep, in: Budapest, 1947, 3. évf., 6. szám, 189–192.

Sándor Mihály: Százesztendős a magyar Lovaregylet, in: Az Est hármaskönyve, 1927, 315–320.

Marastoni Jakab (1804–1860) tusrajza nyomán Wolf: A pesti nemzeti uszoda, 1844

litográfia, papír, 610 × 860 mm

A késő antikvitásig az úszáshoz fűződő derűs viszonyról a mediterrán területek különféle, halandókkal barátságos vízi istenségeinek, nimfáinak és tritonjainak panteonja tanúskodott. A középkorra azonban ezek démonizálódtak és eltűntek, helyettük az emberekre veszedelmet hozó tengeri és folyami szörnyek népesítették be a nyílt vizekkel kapcsolatos, félelemmel teli képzeteket. A középkori ember fürdőbe ugyan járt, de úszni nem tanult meg. A szabadvízi úszás személyiséget kiteljesítő mivolta a 17. század vége felé jelent meg az orvosi és a nevelési reform irodalmában, elsősorban az angol John Locke (1632–1702) írásaiban, majd egy nemzedékkel később a francia Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) munkásságában. Rövidesen Európa-szerte úszóiskolák alakultak, ahol illusztrált kézikönyvekből, kidolgozott módszertan szerint tanítottak. Az úszásban való biztos jártasság szisztematikus oktatását mindenekelőtt katonai körökben szorgalmazták, mivel a haditengerészet komoly emberveszteségeket szenvedett el amiatt, hogy a kadétok nem tudtak úszni. A napóleoni háborúk által érintett országokban sokfelé nyílt vízre telepített oktatómedencéket ácsoltak, ahol a katonákat és a lovakat vízi hadviselésre képezték. Az első uszodák hazánkban is a napóleoni háborúk nyomán, katonák számára létesültek. Az 1817-ben a mai Lánchíd környékén vízre tett, lécekből szerkesztett, tutajok övezte ketrecet időnként Budára is átvitték.

Széchenyi István (1791–1860) és Wesselényi Miklós (1796–1850) 1822-es londoni tartózkodása idején találkozott az arisztokrata körök szabadidős társasági sportéletével, így az intenzív úszás kultuszával is. Mindketten nagy reformkori népszerűsítői lettek, az ön- és nemzetnevelési eszköztár egyik támasztékának tekintették. E tekintetben az 1838-as pesti árvíz – amikor a csónakjával cirkáló Wesselényi több száz fuldokoló életét mentette meg – tragikus intelemként szolgált: a mintegy százötven vízbefúlt közül sokan túlélhették volna, ha tudnak úszni.

A polgárok számára először megnyitott Duna-parti uszálystrandot és úszóiskolát Mayer György alapította 1829-ben a Lánchídfő felett. A tulajdonoscserék és helyszínváltások nyomán az 1830-as, 1840-es években végül ezen a környéken három uszoda is üzemelt egymás mellett. A képünkön látható létesítményt a harmincas évek közepén Ullmann Frigyes nyitotta meg, tőle vásárolta 1840-ben Kammermayer Antal – későbbi nemzetőr, a szabadságharc századosa, Haynau börtönének rabja –, s nevezte el Nemzeti Uszodának. A névválasztásnak is köszönhetően az intézmény fölöttébb népszerű lett. A nők és a férfiak különböző napszakokban látogathatták – utóbbiak tágabb idősávokban. Marastoni Jakab rajza a Pesti Divatlap műmellékletén 1846-ban ábrázolja, a nőknek fenntartott órában. A hídon a biztonságos fürdőzést felügyelő uszodamester őrködik, s jól kivehető az Adam Clark által tervezett, hengeres szerkezettel a víz fölé emelhető, kosaras mentőkészülék. Ez egy közel húsz méter hosszú gépezet volt, a végén felül nyitott, oldalt deszkákkal, alul pedig hálóval ellátott kosárral. A kosarat riasztáskor a medence vizébe, a fuldokoló alá süllyesztették. A felemeléséhez viszont jó pár percre volt szükség, így valójában nem használták. A női úszókosztümök könyékig érő ujjú bő ruhák, alattuk térd alatt megkötözött nadrággal. A litográfia indás keretdíszítése úszókunsztokat végző férfialakokat sző körbe. Fent középen puttóktól tartott koronás címer, lent egy kagylón a Békakirály trónol.

A víz alatti panteon visszatért a polgárokhoz.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Zeidler Miklós: A labdaháztól a Népstadionig. Sportélet Pesten és Budán a 18–21. században. Tanulmányok, Pozsony, 2012. 194. o.

Berza László et al. (szerk.): Budapest lexikon, Budapest, 1973. 259. o.

Szepessy Géza: Régi pesti és budai uszodák, in: Budapest, 1972. 10. évf., 6. szám, 48. o.

Tarr László: Uszodák a Dunán, in: Magyar Építőművészet, 1986. 35. évf., 3. szám, 58. o.

Hofbauer János (1803–1839) nyomán Gurk Eduárd (1801–1841): A rákosmezei próbavasút, 1827

aquatinta, papír, 540 × 777 mm

Pest és Buda látképe a Rákos mezejéről, a háttérben kiemelkedik a Várhegy épületsora, mögötte a Sváb-hegy, a János-hegy és a Hárshegy. Pest a Kálvin téri (akkor Széna piac) református templomtól a Városligetig, Buda a Gellért-hegytől az újlaki dombokig húzódik. Bal oldalt a rövid ideig működött lebegővasút műszaki berendezése látható.

Mivel a lóvasutak építése igen költséges vállalkozás volt, több kísérlet történt egyszerűbb kötöttpályás szerkezetek megalkotására. Ezek egyike az angol Henry Robinson Palmer angol építőmester nevéhez fűződik, aki 1821-ben a földön fekvő vaspálya helyett oszlopokra helyezett ún. lebegő vasutat szabadalmaztatott, egyetlen sínszállal és a rajta függő kocsikkal, amelyeket a terepen járó ló vontatott. Ennek mintájára építtette Bodmer János Gáspár, a badeni sóbánya bérlője a képen látható szerkezetet. A „lebegővasút” elnevezés onnan eredt, hogy szeles időben a kocsik lengése igen erős volt, ilyenkor a forgalmat be kellett szüntetni. A kísérleti lóvontatású teherszállító jármű avatása 1827. augusztus 20-án ünnepélyes keretek között történt, ahol maga a nádor is személyesen megjelent, és a városi kőbányánál kíséretével együtt felült a nemzeti zászlókkal díszített négy kocsi egyikére, melyeket egy ló húzott Kerepes határáig. Itt helyüket hatvannyolc teljes tábori felszerelésű gránátos katona foglalta el. Az így megrakott kocsikat aztán szintén egy ló húzta a kőbányáig, ahol tíz kocsit kapcsoltak össze, melyekre összesen négyszáznegyvennyolc mázsa terhet raktak fel. Ezt a vonatot két ló húzta egészen a városig a sokezres közönség éljenzése közepette.
A lebegővasút 1827. augusztus 21-től 1828. március 1-ig volt forgalomban, és a mai Baross tértől Kőbányáig közlekedett. A József nádor kezdeményezésére alakult részvénytársaság vállalkozása – részben műszaki problémák, részben pedig a szekérfuvarosok tiltakozása miatt – röviddel a rajz készülte után csődbe ment, a szerkezetet lebontották. A lapot ipartörténeti jelentősége, ritka felvételi pontja és művészi kvalitása teszi kivételessé.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

A pest–kőbányai próbavasút emlékezete, in: História, 1928. 14–15. o.

dr. Ertl István: Adalékok vasútügyünk legkorábbi történetéhez, in: Közlekedéstudományi Szemle, 1980. (30. évf.), 6. szám, 272–274. o.

Czére Béla: Reformkori közlekedésünk áttekintése, in: Közlekedéstudományi Szemle, 1990. 40. évf.. 4. szám, 149. o.

Pedro Guedes: Corrugated Iron – H. R. Palmer, his milieu and the material before Galvanisation, in: Julie Willis – Philip Goad – Andrew Hutson: Questioning the canons: Proceedings of the Fifteenth Annual Conference of The Society of Architectural Historians, Australia and New Zealand (konferenciakötet), Melbourne, 91–103. o.

Weissenberg Ignác (1794–1849): Pest festői látképe délről, 1835

litográfia, papír, 358 × 515 mm

A képen a pesti klasszicista Dunasort a Rakpiactól a ferencvárosi Duna-partig látjuk, jobbra a budai Duna-part a Bomba (ma Batthyány) tértől a Sáros fürdőig (ma Rudas fürdő), háttérben a Gellért-hegy és a budai vár.

A kompozíció jobb felét betöltő, nagy barokk templomok és kolostoregyüttesek által közrefogott, városképző alkotásként megjelenő tér a 18. század végén öltött alakot. A vízparton délre látható plébániaépület 1724-ig a Horgonyhoz címzett tánctermes fogadó volt. A Szent Anna-templomot 1740-től több lépcsőben építették, végül 1805-ben szentelték fel. A tér nyugati épületsorából a képen csak a patkolókovács és a kádármester manzárdtetős házait látjuk, a postakocsi-állomás és postahivatal épületét – amely 1746-tól a régi országúthálózat közlekedési csomópontja volt – és a szomszédos barokk házsort kitakarja a tér közepén álló hatoszlopos, nyitott tornácú, Woytha Ferenc városi építőmester tervezte klasszicista katonai őrház. Ez 1833-ban, a litográfia készülése előtt nem sokkal épült meg a katonai várparancsnok rendelésére, a folyó forgalmának ellenőrzése és megfigyelése, valamint az állandó készenlétben tartott ágyúk és lövedékek őrzése céljából. A korábban Felső-Vásártérnek nevezett tér a tornácon felhalmozott bombák után ekkortól Bomba tér, s majd 1905-től viseli Batthyány Lajos nevét. Az őrház építésekor került el a tér közepéről, így képünkön már nem látható az 1724-ben a pestis engesztelő emlékének szentelt, Hörger Antal által tervezett Szeplőtelen Mária-szobor, amely ma – mellékalakjaitól megfosztva, csonkán – a közeli Mária téren áll.

A manzárdtetős házak és a Postaház helyén napjainkban a Czigler Győző által tervezett, 1902-ben átadott Vásárcsarnok áll. A barokk házsorból mára csak két épület maradt fent, egyikük Hikisch Kristóf – számos budai egyházi épület és berendezés, továbbá a várbeli karmelita kolostor Kempelen Farkas tervei szerinti színházzá alakításának építőmestere – és felesége 1795 körül épült kétemeletes lakóháza, a másik pedig a régi Fehér Kereszt fogadó, ahol II. József, nem akarván a királyi palotában aludni, kétszer is megszállt.

A rajzoló háta mögött magasodik, így a litográfián nem látható a teret északról lezáró épülettömb, az Erzsébet-apácák temploma, kolostora és kórháza. Ezen a helyen a török időkben minaretes mecset és derviskolostor állt, melynek romjain Buda töröktől való felszabadulása után a ferences barátok templomot és kolostort emeltek. Őket azonban II. József 1785-ben áttelepítette a mai Margit körútra, az épületet pedig a szintén 1785-ben a Bécsből dereglyén ideérkező, betegápoló Erzsébet-apácák foglalták el. Az együttes ekkor a térből kihasított kerttel, majd 1805-ben kórházi szárnnyal bővült.

Amint a rajzon is látjuk, a budai Duna-part ekkor még rendezetlen, a víz alámossa a parti épületeket. Az 1838-as és 1876-os árvíz nemcsak a teret, de a Szent Anna-templom kriptáját is elöntötte, a házak udvarán csónakkal lehetett közlekedni. 1872-ben végül a területet feltöltötték, és a partot is kiépítették.

Képünkön révészek szállítják az utasokat Pest és Buda között – a rendszeres gőzhajójárat a rajz készülte utáni évtizedben, 1844-ben indult meg. Középen postakocsijárat halad át, amely 1752 szeptembere óta Budáról Nagyszebenbe és Bécsbe vitte az utasokat, a császárvárosba 1825-től már hetenként háromszor indított gyorskocsijárattal.

A cím alatt német és magyar nyelvű, gróf Keglevich Gábornak szóló ajánlás olvasható, középen a Keglevich-címerrel. Az ajánlást a művész mint „Pesten egy magános rajzoló intézet tanítója” szignálta. A litográfia nyilván Keglevich gróf támogatásával készült.

Keglevich Gábor gróf (1784–1854) konzervatív politikus volt, a magyar kamara elnöke, koronaőr, majd főtárnokmester. Széchenyi István és Seilern Crescence közeli barátja, 1836-ban Széchenyi naplójának sokat emlegetett szereplője, egyik tanúja a Krisztinavárosi plébániatemplomban rendezett esküvői szertartáson.

Weissenberg Ignác a 19. század elején Bécsben tanult, majd egy pozsonyi zsidó elemi iskolában volt tanító. Ekkor örökítette meg V. Ferdinánd császár és király, valamint udvari kíséretének 1830. november 2-án tett magas látogatását a királyi „hebräisch-deutsche Primär-schule” vizsgatermében. A rajz ma a pozsonyi hitközség dísztermében függ.

Pestre költözve a pesti izraelita iskola rajztanítója lett. Egy időben magánrajziskolát is működtetett.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Bíró József: Budapest – Balaton. Kiállítás a Közlekedési Múzeumban, in: Közlekedéstudományi Szemle, 1982. 32. évf., 11. szám, 521. o.

Buza Péter: Megáll Budán a posta!, in: Budapest, 2012. 35. évf., 5. o.

Fenyő Ervin (szerk.): Széchenyi választása. Széchenyi István és Seilern Crescence levelezése I., 1825–1837, in: Budapest, 2001, 320. o.

dr. Fürst Aladár: Királyi látogatás egy zsidó iskolában, in: Mult és Jövő, 1931. 21. évf., december, 399. o.

Gorády Sándor: A vízivárosi „Fehérkereszt”-fogadó és szomszédjai, in: Historia, 1929. 2. évf., 1–2. szám, 116–117. o.

Hajós György: A Batthyány tér és épületei, in: Magyar Építőipar, 1995. 45. évf., 4. szám, 128–133. o.

Ismeretlen művész: Fessl János budai könyvnyomdász cégére: “Zum Sclechten Kind” [A Rossz Gyermekhez], 1854

olaj, vászon, 88 x 30 cm

A gyermekek testi fenyítésének szokásrendjei nem csak a történelmi Izraelt, a görög-római kultúrát, a zsidó-hellenisztikus világot, hanem az egész nyugati életformát átjárták. A verés megannyi lehetséges módozata közül a nyugati kulturális környezetben az alsó és a hátsó testtájak ütlegelését részesítették előnyben.

Bár a verés metódusait és jótékony hatásait tárgyaló szöveges források bőségesek. s az alapmintázatok a kezdetektől fogva jól dokumentáltak, a képi ábrázolások a 17. század előtti időkből szórványosak. Az árnyaltabb koncepciók koraújkori megjelenésével, amelyek a gyermekeknek a felnőttektől lényegileg különböző sajátosságaira mutattak rá, a nevelő hatású verés kérdése a modern diskurzus egyik sarkalatos pontja lett.

Az ember ember elleni erőszak megnyilvánulásai prehistorikus eredetűek, s az ókortól számtalan művészeti nyomuk maradt: így a rabszolgaverések az egyiptomi falfestéseken, a spártai beavató fesztiválok rituális fiúkorbácsolásai az Artemisz-Orthüa szentélyben, a római Lupecalia ünnepeken utcákon meztelenül nyargaló, nőket ostorozó férfiak Ovidius írásaiban, vagy a Dionüszosz-kultusz körébe tartozó vesszőzés-jelenetek a pompeii Misztériumok Villájában.

A Szentírás csorbítatlan autoritással felruházott büntető Atya-képe a gyermek helyzetét is átformálta. Hippói Szent Ágoston a 3. század végén leszögezte, hogy a fiakat és a rabszolgákat egyaránt verni kell – előbbieket szeretetből, utóbbiakat szánalomból –, mivel mindnyájan emberek, s így bűnösök. A testi fenyítés általi üdvözülés ágostoni gondolata hosszú századokra meghatározta mind a családi, mind az intézményes gyermeknevelés eszköztárát.

A hórás könyvekben a 15. század második felétől szerepeltek ütlegelést ábrázoló iskolai jelenetek. A képtípuson az iskolai náspángolás teátrális formát öltött: az áldozat fölé magasodó iskolamester mellett a tantársak mint cinkosságba vont segéderők s mint közönség szerepeltek.

A 17. századi németalföldi művészetben kedvelt festészeti téma volt a gyermek anyai megfegyelmezése, de az aktust magát ritkán ábrázolták. A képeken többnyire a fenekelésen már túlesett, meghunyászkodott kisfiúkat látunk, a büntetési nemre a felmutatott fenyítő eszköz és a delikvens könnyes tekintete utal. Noha a neveléselméletekben – jelesül Rotterdami Erasmus 16. századi munkássága nyomán – a 17. század végétől újabb tónusokkal finomodtak a testi fenyítés céljait és módszereit boncolgató érvelések, a verés haszna sem katolikus sem protestáns szellemi környezetben nem kérdőjeleződött meg. Az eljövendő századokban az ütlegelés nem titkoltan az iskolai és otthoni nevelés egyik elméleti és gyakorlati pillére maradt. A fenyítés nemzedékről nemzedékre örökített kollektív alapélmény volt, s gyaníthatóan az maradt a törvényes tiltás ellenére mindmáig.

A magyar festészetben a gyerekek pálcázása és egyéb fenyítése nemigen kapott hangot. Orlay Petrics Soma, Jakobey Károly és mások képei idilli iskolákat ábrázoltak.

A gyermekek szenvedéseiről először a szépirodalom, például Charles Dickens szólt empatikus megközelítésben az 1830-as évek végétől. A leánygyermekeket a 18. század végétől a szabályozásokból ítélhetően kevésbé verték, mint a fiúkat, bár Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének egyik tragikus sorsú szereplője, Helen Burns az árvaházban kegyetlen veréseket élt át.
A 19. századtól elterjedt toposzként tűnt fel „a rossz fiú”. Az ebbe a sorba illeszkedő ábrázolásokon a „rossz” fiúkat iskolai környezetben ábrázolva láthatjuk, tanáruk által megfenyítve, megbüntetve.

Fessl János budai nyomdász cégérén egy iskolaterem látható, a dobogón ülő tanítóval, mellette a „rossz gyermek”, akihez a nyomdát címezték. A bal sarokban a padon görnyedő asszony valószínűleg a gyermek édesanyja. A jelenet ugyan nem ábrázol testi fenyítést, viszont az emelvény mellett álló, kissé oldalra billentett fejű kisfiú a kép közepére helyezett „szamárpad” mellett áll, melyre a rossz fiúkat a fenekeléshez felfektették. A tanító megrovó tekintete és az anya alázatos póza arra utalnak, hogy a fenyítést mindketten hathatósnak és helyesnek találták.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

B. Nagy Anikó: A jó szülő kezében nem pihen a pálca! A gyermekfenyítés képei, in: Tanulmányok Budapest Múltjából XLIII. Gyerek/Kor/Kép – gyermek a magyar képzőművészetben, Budapest, 2019, 155-178
https://www.academia.edu/39030765/A_J%C3%93_SZ%C3%9CL%C5%90_KEZ%C3%89BEN_NEM_PIHEN_A_P%C3%81LCA_A_GYERMEKFENY%C3%8DT%C3%89S_K%C3%89PEI_A_GOOD_PARENT_NEVER_PUTS_THE_ROD_TO_REST_IMAGES_OF_CHASTISING_CHILDREN

Ismeretlen: Kalmárffy/Kramerlauf Ignác (1754–1823) budai városbíró arcképe, 1809 után

olaj, vászon, 77,5 × 66,5 cm

A kép modellje: Kramerlauf (Kalmárffy) Ignác (1754–1823) a reformkor egyik jelentős karrierjét mondhatta magáénak. Pályája kezdetén Gróf Niczky Kristóf tárnokmester magántitkára és tárnokszéki jegyző volt, majd 1782-től Buda aljegyzője, 1788-tól városi tanácsos.

Nemesi címet 1790-ben kapott II. Lipóttól, ekkor változtatta családnevét Kalmárffyra. Budai városbíró haláláig, és a budai polgárőrség parancsnoka.
Az 1808-as pozsonyi országgyűlésen már mint Pest vármegye táblabírája és Buda város követe vett részt. Ezen a rendi országgyűlésen határozták el – József nádor előterjesztésére – a Nemzeti Múzeum felállítását. E fontos intézmény mellett ugyanekkor alapítják meg a Mária Ludovika – I. Ferenc császár harmadik feleségének – magyar királynővé koronázása tiszteletére Ludoviceumnak elnevezett magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiát. A Ludovikát a hadköteles kort még el nem ért (tizennégy–tizenhét éves), önkéntesen jelentkező ifjak tényleges állományú tisztekké képzésére tervezték létrehozni, ekkor még Vácon. A törvénybe foglalt alapítás pénzek felajánlását is jelentette, rangok és anyagi lehetőségek arányában: Mária Ludovika, felséges császárné és királyné ötvenezer forintot adományozott, József nádor tízezer forintot. Kalmárffy Ignác, Pest vármegye táblabírája és Buda városbírája kétezer forintot adományozott, ami mai értéken hárommillió forintnak felelt meg.

1790-ben a nemesi ranghoz méltó, huszonhét szobával és öt konyhával felszerelt földszintes, barokk stílusú, U alaprajzú városi palotát építtetett Budán, a mai Krisztina körút 55. helyén. A szomszédos telken fekvő botanikus kert területéből Kalmárffy később még 942 négyszögölnyit – ez 3388 négyzetméternek felel meg – hozzávásárolt, mellyel a palotához tartozó parkot bővítette.

Örökösei az épületet 1848-ban eladták. A telket a félig elbontott épülettel 1850 táján a művészetet és kultúrát támogató Karátsonyi Guido (1817–1885) gróf szerezte meg. Az elbontott épület alapjainak felhasználásával 1853–1856 között romantikus stílusú egyemeletes palotát építtetett, Pán József (1810–1890) építész tervei alapján.

Kalmárffy Ignáchoz köthető a régi – Széna téren lévő – Szent János Kórház (1818–1820) és a ferenchalmi Szűz Mária-kápolna megépíttetése is (1821–1822). Az egyhajós kápolna Kalmárffy Ignác és neje, Reinprecht Katalin telkén és költségén épült saját villájuk mellett, a mai Budakeszi úton.
Az ismeretlen festő alkotása karrierje csúcsán ábrázolja Kalmárffy Ignácot. A nyolcszögletű festmény egy középkorú férfi részletesen kidolgozott mellképe. A portré vörös hajú, kissé kopaszodó, borotvált urat ábrázol. Félprofilból, határozott tekintettel néz velünk szembe a szürkésbarnás, felhős ég előtt. Egyedül az arc körvonalát emeli ki a világosabb ég. Ezen a festményen nagy valószínűséggel a budai lovas polgárőrség parancsnokaként ábrázolták. A gondosan megfestett öltözék a korabeli huszár törzstiszti egyenruhára emlékeztet. Kalmárffy Ignác állógalléros fehér inget visel, fehér nyakkendővel a kor divatjának megfelelően. A szintén állógalléros dolmány világoskék, szegélyén és mellrészén fémfonalas paszománycsíkokkal, zsinórgombolással, fémgombokkal. Derekán aranyszín zsinóröv.

Vállán átvetve és mentekötő zsinórral rögzítve a sötét prémszegélyes, világoskék mente szintén paszománnyal díszített. A mente zsinórjára piros szalaggal rögzítették az I. Ferenc által apja, II. Lipót tiszteletére 1808-ban alapított Lipót-rend lovagkeresztjét. Az 1800-as évek elején, a napóleoni háborúk idején felmerült a korábbi birodalmi kitüntetésekkel ellentétben egy olyan kitüntetés alapítása, amely származásra és vallási hovatartozásra függetlenül, pusztán az érdem alapján adományozható. A Lipót-rend katonai és polgári érdemekért egyaránt elnyerhető volt,
1809 januárjában adományozták először. Ez segített az arckép készítésének idejét meghatározni.

Írta: Simon Magdolna

Irodalom:

Gergely András: A nemzeti ébredés kora 1790–1848, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009. (A Magyarország Története sorozat, szerkeszti Romsics Ignác, 13. kötete)

Kalmárffy Ignácról:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kalm%C3%A1rffy_Ign%C3%A1c
http://bparchiv.hu/statikus/nagy-janos-krammerlauff-kalmarffy-ignac-sikkasztasi-ugye-mozaikdarabok-18-szazad-vegi-budai

Az 1808. évi VII. törvénycikk a Ludovika-akadémiáról:
https://web.archive.org/web/20160305010920/http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=5066

Hidvégi Violetta: Pán József. Építészsors a 19. századi Pest-Budán és Budapesten, in: Budapest, 2010. november, 16–19. o.

A Lipót-rendről:
https://kituntetes.webnode.hu/kituntetesek/magyar-osztrak-monarchia/lipot-rend/
https://hu.wikipedia.org/wiki/Osztr%C3%A1k_Cs%C3%A1sz%C3%A1ri_Lip%C3%B3t-rend

Share on Pinterest