Vettük, kaptuk, megmutatjuk
Válogatás a Fővárosi Képtár legújabb szerzeményeiből
2023. december 16. – 2024. április 7.
Nyitva tartás kedd–vasárnap 10–18 h.
Vettük, kaptuk, megmutatjuk – Erdős Virág megnyitó
Erdős Virág költő megnyitó beszéde:
Jó estét kívánok, itt és most, december kellős közepén, Budapest kellős közepén, egy 150. születésnap, és egy 2023. születésnap közt körülbelül félúton.
Ilyenkor év végén hajlamosak vagyunk minden aktuális eseményt némi retrospektív emelkedettséggel megélni: minden, ami most van, az valamilyen ünnepélyesen végérvényes relációba kerül mindazzal, ami év közben történt.
Ahogy a karácsonyfa tetejére felkerül a csúcsdísz, ha szabad ezzel a rossz költői hasonlattal élnem, valahogy úgy kerül fel ez a mostani kiállítás is a múzeumi naptár „legfelső ágára”.
De milyen is ez a fa?
Milyen volt ez a mögöttünk hagyott év?
Milyen volt a magyar múzeumok és a kortárs magyar kultúra 2023-as esztendeje.
Mi az, amihez ennek a mostani kiállításnak óhatatlanul is viszonyulnia kell.
Erdős Virág költő
Fotó: Szebellédi Attila
Mint megtudtam (mint megtudtuk), a múzeumi tárlatoknak létezik egy külön műfaja, amikor az adott múzeum – úgy nevezett: „szerzeményezési tevékenységének” eredményeképp – olyan műtárgyakból rendez kiállítást, amelyek a közelmúltban kerültek a birtokába. Ez a mostani tárlat is ilyen: itt és most csupa új szerzemény lett kiállítva.
A legújabb szerzemények országos versenyében azonban a Kiscelli Múzeum idén elég rossz pozícióból indul. Van ugyanis egy tárgy, ami ennek a képzeletbeli versenynek biztos idei befutója, és a magyar muzeológia történetének, ha szabad egy újabb, kicsit se költői fordulattal élnem: igazi „mérföldköve” is egyben.
Ennek a bizonyos „új szerzeménynek” a katalóguscéduláján – ha lenne neki olyan –, valami ilyesmi állhatna:
cím: kordonoszlop fékezett szalagkazettával
szöveg:„A kiállítás ezen része csak 18 év feletti személyek számára látogatható.”
évszám: 2023
anyaga: krómozott fém és poliészter
mérete: 80 cm x 300 cm
eredete: az örökösök ajándéka a magyar demokrácia hagyatékából…
Azzal, hogy ez a szégyenletes tárgy bekerült a „nemzet múzeumának” kiállítóterébe, és nem mellesleg jelen pillanatban is „benne van”, ezzel gyakorlatilag a múzeumok világába is megérkezett az a szomorú törekvés, amely a kulturális tér egészében már-már kezd megszokottá, és ami még elgondolkodtatóbb: elfogadottá válni. Ez a törekvés – a művészet eredeti hivatása, a legtágabb értelemben vett „megmutatás” helyett – az elfedésben, a letakarásban, a kontrollban és a kirekesztésben érdekelt.
Én írással foglalkozom, az én közegem az irodalom. Ebben a közegben idén vált bevett gyakorlattá, hogy a hatalmi arrogancia és/vagy az alattvalói mentalitás jegyében hol szimbolikusan, hol a szó szoros értelmében elfednek és letakarnak meglévő irodalmi alkotásokat. Meghívásos pályázatra küldött vers közlésétől a pályázatot kiíró folyóirat politikai megfontolásból elzárkózik, megrendelésre írt drámaszöveg színpadra állításától a szöveget megrendelő színház politikai megfontolásból visszalép. A könyvesboltok egyes könyveire törvényi, és – fél év elteltével lassan kimondhatjuk: – társadalmi felhatalmazással: fólia kerül.
Az a dimenzióváltás azonban, amit a szöveg kitakarásához képest immár a terek letiltása jelent, jelzi a jelenleg zajló kulturális térfoglalás koncepciózus és minimum „távlatos” hatalmi ambícióit is.
Ebben a kulturális kontextusban pedig méltán értékelődik fel minden olyan gesztus, amely nem elzárni és lefedni, hanem megnyitni és megmutatni akar.
Ez a kiállítás itt és most éppen ezt teszi.
Megmutatja azt, amije van, mégpedig úgy, hogy a kiállított művek jelentős, és az én szívemhez leginkább közel álló része maga is a megmutatás, a történelmi szembesítés és a múlttal való szembenézés szükségességét, illetve a megmutatás, a szembesítés és a szembenézés elkerülésének veszélyeit tematizálja – a legkülönfélébb eszközökkel, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal: lézervágott acéllal, vagy épp „csinos kis akvarellekkel”.
Márpedig ez itt és most, 2023 decemberében kivételesen fontos és nagyszerű dolog.
Mert valahányszor lemondunk az emlékezés bátorságáról és egyéb kényelmetlenségeiről, az egymás sarkára hágó diktatórikus berendezkedések a világnak ezen a tájékán mindannyiszor újra és újra meg fognak kínálni minket a felejtés mákonyával.
És a felejtés mákonyával megitatott ember a saját jelenével se mer szembenézni.
Az ilyen embertől nem csak a múltját, de a jelenét is könnyedén el lehet venni, el lehet titkolni – el lehet kordonozni.
Az ilyen ember értetlenséggel és gyanakvással fog figyelni minden kicsit is elhivatott művészt, aki az összes létező fólia, az összes létező terelőszalag, és a saját agyában ülő összes kis kopasz cenzor ellenében is azon mesterkedik, megszállottan és mániákusan, hogy képes legyen színről színre látni és láttatni mindazt, ami van. És mindazt, ami volt. Itt és most, ott és akkor, úgy, ahogy.
Ez a kiállítás azért kivételesen időszerű, mert azt tudatosítja bennünk, hogy a kortárs művészetnek ezen a tájon egyszerre kell küzdenie azért, hogy hozzáférjen a saját jelenéhez, és azért, hogy hozzáférjen a saját múltjához. És mindaddig, amíg nem fér hozzá a múltjához, mindaddig nem férhet hozzá a jelenéhez sem. Mintha folytonos késésben és mulasztásban lennénk, mintha a hárításoknak és tagadásoknak, kitakarásoknak és letiltásoknak ebben a több évszázados nemzeti játszmájában a művész valahogy hiába kergetné, soha se érhetné utol önmagát.
És ez innen, röpke száz éven belül szám szerint a harmadik „minimum:autokráciából” szemlélve különösen szívfájdító. Szívfájdító, de közben kicsit szánalmas is, és talán kicsit nevetséges is, de így, sokadszori nekifutásra, és immár a saját bőrünkön is megtapasztalva – mégis csak leginkább: fájdalmas.
Mert nincs az a frottázs, ami képes lenne maradéktalanul előhívni az idő elhazudott rétegeit.
A panorámafotókból kirakosgatott síremlékhez még a legjobb szándékú unokák sem tudnak „leborulni”.
A „kisminta” már csak a hiány filológiai lenyomata, halvány és illedelmes utalás egy soha ki nem kerülő köztéri plasztikára.
És: a „legcsinosabb” akvarellen sincs már semmi „emlékezetes” és elgondolkodtató, maximum az a fura szignó a kép sarkában…
Mert a gonosz egy kicsit mindig győz, az idő egy kicsit mindig győz, és ezek ketten együtt elég hatalmas pusztításra képesek. Az utólagos művészi jóvátétel gyakorlatilag lehetetlen.
A kiállítás plusz erénye, hogy látni engedi, hogy ebben a folytonos és hiábavaló, a múlt és a jelen hárításai közt vergődő, örök-kétfrontos közép-kelet-európai küzdelemben maga a művész is, maga a műtárgy is milyen mértékben: sérül. Hogy a tiltással, tűréssel, de minimum önkorlátozással sújtott művészet még legjobb esetben sem pusztán reménybeli feltartóztatója az önkénynek és az enyészetnek, de szükségképpen az áldozata is.
A letakart felület alatt mindig romlik az anyag, az élő emberi tekintet elől elzárt, hengerművek gyártelepére, múzeumi raktárak, vagy épp asztalfiókok mélyére száműzött alkotások óhatatlanul is pusztulásnak indulnak, hiszen, mint minden mű, mégiscsak a jelenre vannak optimalizálva. A jelennek akarnak mondani valamit a múltról, a jelennek akarnak mondani valamit a jelenről, és ebben a diktatúráról diktatúrára hagyományozódó permanens frusztrációban, fegyelmezésben és fenyegetettségben, akadályoztatásban és önkorlátozásban maguk a művek is felőrlődnek és romlásnak indulnak.
A kortárs képzőművészeti alkotásoknak ezt a fajta szuperszenzitív kitettségét valószínűleg azok a szakemberek ismerik a legjobban, akik a történeti szemlélet, és a kortárs művészetek iránti fogékonyság kombóját olyan kivételesen magas színvonalon képesek működtetni, mint a Kiscelli Múzeum munkatársai.
*
Ha meggondolom, ezen a (kvázi) kortárs kiállításon csupa pusztulásnak indult – pusztulásában megtartott és pusztulásában megmutatott – műtárgyat láthatunk. Ezek a tárgyak egytől egyig azt sugallják – nem csupán a kiállítás civil látogatóinak, de még a magamfajta szegről-végről szintén-zenésznek is –, hogy a dolog tulajdonképpen: teljesen reménytelen. Ergo: mindenképp érdemes csinálni.
*
És mivel a kiállítás budapesti vonatkozásairól mindezidáig egyetlen szó sem esett, ezért búcsúzóul és kárpótlásul engedjék meg, hogy felolvassak egy Budapestről szóló, saját verset a legutóbbi kötetemből.
A kánikula leggyilkosabb perceiben készült, úgyhogy teljesen időszerű…
pedig nem
eközben
a sarkon túl
a messzi-messzi Hungárián
túl a hideg síneken és
minden hűvös teórián
galaktikus forróságban
villanásnyi jégeső
koncentrál a város mint a
földbe ásott gégecső
büdös barna bácsika egy
kétszázasért rád ragyog
űzött kis nő jegyzetelget
magában (ez én vagyok)
új padokon régi testek
ülnek mint a zsák
töltekeznek mint a körbe
betonozott fák
élő
halott hasonmásom fut a saját
árnya elől
komoly lépést fontolgat de
elugrik egy
roller elől
adódik a túlélésre
éppen elég ok
nincs jobb díler mint a szél a
legjobb drog a szmog
minden újabb fuvallat a
bensőnk felé tör
üdít táplál és felvidít
mint a csíki sör
félszobányi sárga fűben
rommá ázott rökamié
hangyamintás papírtányér:
itt A Whopper Mindenkié
égi
jelek mindenféle
földi jelenség
látványos de kevésbé szép
embertelenség
belefutsz egy falba hoppá
megütközöl magadon:
lehetett-e volna vajon
szebben jobban szabadon
senki sincs a téren mégis
elindul egy hinta
most egy ezredmásodpercig
egész olyan
mintha
A KIÁLLÍTÁST EZENNEL MEGNYITOM .