A kiállítás az önmagát egy ideának önként alárendelő férfi alakját idézi fel.
A kiállított tárgyak darabjai csupán egy hajdani egésznek, használhatatlanok. Hiába készültek igénnyel, mutatós anyagokból: azt jelzik, hogy az a bizonyos idea a mai napig létezik és hat, de lehetetlen.
A vértek a maguk idejében igen drága dísztárgyak voltak, és eredetileg nem magát a harcot reprezentálták, hanem egy férfiszerepet. Most félbe vannak vágva: nem érnek semmit, nem védenek semmitől.
Az asztalban csatok vannak. De csat helyett azt is mondhatnánk: kapocs. A gondolat csat, mert gondolataink sok mindennel és sok mindenkivel összekapcsolhatnak. Ezért látunk sokat belőlük a tárlóban. Ez a gondolati kapcsolódás csak addig lehetséges, amíg élünk, ezért tartják az asztallapot angyalkák.

Mára feledésbe merült egy valaha kiemelten fontos mozzanat. Az önmagát egy ideának alávetni kész férfit jelképesen megütötték, felövezték – és végül felkötötték a sarkantyúit. Ez volt a leglényegesebb a szertartásban. A sarkantyúval önmagunknál nagyobb erőt és ösztönt kellett irányítanunk, miközben önmagunkat is uraltuk. Ez volt a méltóság maga. Aki méltatlan lett, a sarkantyúit törték le.
Nem célunk, hogy részletekbe veszve tárgyaljuk, mi hogy volt egykoron. De így talán jobban eligazodik térben és időben a látogató. Ami még kiegészítésként elmondható: a vértek már nem lesznek egészek. Nincs miért sarkantyút kötni. Előfordul, hogy a gondolat marad az egyetlen létező kapocs. Ezért a cím: a hiány adott.