Imre Mariann

A mulandóság rögzítése

2014. május 16 – augusztus 31.

Rendező: B. Nagy Anikó

Kritika: Új Művészet, 2014. június

Imre Mariann (1968) életművében immár ciklussá formálódó tematika „A mulandóság rögzítése”. A kilencvenes évek óta a magánmitológiák és az egyetemes jelentések egybeöltésével – az öltést szó szerint és szellemi értelemben is – művelő alkotó az utóbbi években készült installációit e sorozatcímmel összefogva az idő dimenzió megjelenítésének állhatatos törekvését rögzíti.
A kiscelli Templomtérben felállított munka a mítoszok, legendák és kandi tévhitek övezte műterem zsáner Szent Lukács ikonográfiájából eredeztethető toposzát demitizálja. A Dráva utcai műtermet, melyben ma Imre Mariann él és dolgozik, egykor Márffy Ödön, később Perlrott-Csaba Vilmos, 1954-től pedig Csernus Tibor lakta. Képeiken nem egyszer jelent meg a tér valamelyik szeglete. Márffy egyúttal a ház gondnoka is volt. Egy 1926-os festményén jól felismerhető az az eredeti konstrukcióban nyilvánvalóan a reprezentatív mezőhöz kapcsolódó, szintkülönbséggel is hangsúlyozott szegmens, amely Imre Mariannál ma saját zug, s amely elemeire bontva, analitikus figyelemmel vizsgálva és a kiscelli kiállítótérben sziszifuszinak, lehetetlennek tűnő technikával újravarrva tradíció és originalitás, mutatkozni és rejtőzködni vágyás, privát és nyilvános működés keserves, a paradox anyaghasználat által megjelenített, s így végső soron felülírt ellentéteit feszíti egymásnak.

Mélyi József

Napok romjai, vagy napok építménye? Nem lehet talán eldönteni. Az előtérben az asztalon a betonba himzett virágpor egy váza hiányára épül. A nincs vázában nincs virág. A főhajóban egyetlen szoba, üresen. Nincs benne bútor, nincs ember. Csak jelek vannak, hogy valaki volt ott, aki egyszer felszerelt egy faliszőnyeget. Illetve valaki van, aki ávarta a falra a faliszőnyeg egykor volt helyének jeleit, és cérnából kiöltötte a ceruzanyomok helyét. Van valaki, aki idehelyezte az egykor vot templom terébe a szobájának mását. A templomjelszerűen megmaradt terébe a shzobája jelszerűvé formált alakját. A templomi oltár virágainak helyére az otthoni asztalra gyűlt virágnyomok betonba varrt jeleit.

Jelek és hiányok, romok és építmények. Két huszadik századi művészettörténeti párhuzam idéződik fel, mindkettő más, másságukban mégis ide kívánkoznak. Az egyik Kurt Schwitters hannoveri háza. Schwitters a műtermét, családi lakhelyének különböző helyiségeit a húszas évek elejétől kezdve sztalaktitszerű térplasztikákká formálta át, fából és gipszből hozott létre egy elvarázsol teret, melyet Merzbaunak nevezett el, és amely művészetének emblematikus lenyomataként szolgált, egészen addig, míg 1943-ban a bombázásban meg nem semmisült. Jó néhány évtizeddel később a Merzbau egy részét a hannoveri Sprengler Múzeumban rekonstruálták, ott látható ma is, s van egy utazó változata is, amely a vil.ág galériatereiben elhelyezhető.