Szerkesztő: Leposa Zsóka

Szerkesztette 2015-ig: Fitz Péter

Fotók: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence, továbbá ismeretlen szerzők

Logo: Trombitás Tamás

Oldaldesign és WP téma optimalizálás: Eln Ferenc
www.elnferenc.com

© Fővárosi Képtár, 2014

 

<<<

Lámpatervek Schmidt Miksa lakberendező-házából

schmidt-1

Sárgaréz csillár metszett üvegburákkal – tervrajz, papír, akvarell, 1900-as évek © Kiscelli Múzeum Schmidt Archívum

schmidt-3

Falikar Adolf Loos nyomán – tervrajz, papír, akvarell, 1912 után
© Kiscelli Múzeum Schmidt Archívum

A kiscelli kastély egykori tulajdonosának hagyatékában mintegy háromszáz lámpaterv, zömében akvarell technikával készült rajz, néhány ceruzaskicc, valamint több tucat kész lámpát rögzítő fénykép maradt fent. Ezek az 1870-es évektől az 1920-as évekig használt tervrajzok és műhelyfotók egyfelől egy világítástechnológiai robbanás, másfelől egy jól körvonalazható pesti és bécsi megrendelői kör ízlésének és a századelő modernista áramlataihoz fűződő szövevényes viszonyainak a lenyomatai.

A Schmidt fivérek a század utolsó harmadában a bécsi „Gründerzeit” egyik leglendületesebb dekoratőr vállalkozásává fejlesztették az apjuktól örökölt céget, mely teljes körű szobadekorációt kínált: a bútorokon kívül papírtapétát, stukkódíszeket, kandallót és kályhát, szőnyeget és mindenféle, a lakásban elképzelhető dísztárgyat is. Nemcsak főúri és nagypolgári rezidenciák átalakításával, valamint bútorkölcsönzéssel foglalkoztak, hanem kitüntetett szerepet vállaltak a korszak iparművészeti reformmozgalmaiban is. Ennek jegyében az 1870-es évektől rendszeresen részt vettek a bécsi iparművészeti múzeum, az Österreichisches Museum für Kunst und Industrie (a mai MAK) által szervezett, a művészi ipar megújítását célzó kiállításokon, és komoly üzleti, szellemi kapcsolatot ápoltak a bécsi Secession alkotóival, így Koloman Moserrel, illetve Josef Hoffmann-nal. A cég kiváltképp Adolf Loosszal alakított ki szoros együttműködést, akinek a Schmidt cég tervezői és maga a cég tevékenységét meghatározó tulajdonostárs, Schmidt Miksa jó pár évig szinte kizárólagos belsőépítészeti kivitelezői és szellemi társai voltak. A Schmidt cég egészen a közelmúltbeli megszűnéséig gyártott „à la Loos” bútorokat és lakberendezési tárgyakat.
Schmidték nem egyetlen stílus mellett elkötelezett üzletet vittek, a legmodernebb irányzatokon túl a gyár szinte bármely stílusban ajánlott bútorokat, dekorációkat és komplett enteriőröket, a középkoritól a francia reneszánszon át a 18. századi angol barokkig és a 19. századi stílusokig. A korszak mérvadó téralakítási képzeteit, lakberendezési döntéseit áthatották a történeti stílusidézetek és kópiák iránti vonzalmak, a cég kínálati palettája ezt a kulturális montázs logikát tükrözte.
Az 1902-ben Budapesten is céget alapító Schmidt Miksa 1910-ben vásárolta meg az akkor már jó ideje pusztuló, katonai ruharaktárnak használt kiscelli trinitárius kolostort exkluzív bemutatótermek kialakítása és magánmúzeuma elhelyezése céljából.

A Kiscellben őrzött lámpatervek egy része a feliratok szerint Bécsben készült, majd Budapestre került, eredetiként vagy másolatban. A Pesten használt lapokra a Schmidt-gyár magyar bélyegzője került. A képeken pecsételt és kézzel írott sorszámok is vannak, egy ma már sajnos nem létező regisztratúra jelzetei.
A vezetékes gázt, illetve az elektromosságot alkalmazó világító rendszerek az 1890-es évekig egymással versengve, párhuzamosan terjeszkedtek. Az 1896-os pillanatnyi állást jól mutatja, hogy a budapesti millenniumi kiállításon a sétautakat még gázlámpákkal, ám a csarnokok és pavilonok belső tereit már villannyal világították meg. A küzdelemből végül a drágább, de biztonságosabb és rugalmasabb elektromos technológia került ki győztesen. Ha a gázvilágítás marad, a világítás- és lámpatervezés formakultúrája egészen máshogy alakult volna, ma másféle lámpák között élnénk. Sok egyéb tényező mellett döntőnek bizonyult, hogy míg a gyertya és a gáz csak felfelé világít – az izzó lefelé is.
A korai, historikus stílusú villanylámpák a gyertyavilágítás korának technológiai csúcspontját jelentő késő barokk kristálycsillárok szerkezetét követték. Az első égők amúgy is kevés – nem több, mint 7 wattos – fényerőt adtak, így a gyertyatartó füzéreket és koszorúkat imitáló lámpák nem vakítottak, a fényterelés helyett még mindig a prizmákkal élénkített reflexiókat kellett fokozni.

Bronzcsillár kristályfüggőkkel – tervrajz, papír, ceruza, akvarell, 1910-es évek

© Kiscelli Múzeum Schmidt Archívum

Bár már a neoreneszánsz csillárokon is gyakran átfordították a körtét, de a lefelé sugárzó fény formai lehetőségei a szecessziós lámpakultuszban hasznosultak először igazán. Az izzók növekedő teljesítménye folytán az 1890-es évek lámpája egyfajta dekoratív, ólmos színekben derengő fénycsapdává formálódott. A bura, a különböző rátétek, rojtok, gravírozások rendeltetése a stílusigazodáson túl a látáskímélő fénytompítás volt. A direkt fény szemmagasságtól lefelé vagy felfelé vetült. Bár mind Adolf Loos, mind a Wiener Werkstätte mesterei, sőt már az előző korszak nagy építésze, Otto Wagner is tervezett letisztult vonalvezetésű, a közvetlen fényt végletekig visszafogott formába foglaló világítótesteket, valójában az izzók ragyogása csak a hőálló, opálosított üvegek tömeggyártása nyomán, az 1910-es évek végére hasznosulhatott igazán a világításkultúrában. A Schmidt-sorozatban is megtalálható Loos néhány ikonikus, ásványt formázó függőlámpája az 1900-as évek legelejéről, Josef Hoffmann 1904-es, számtalan változatban másolt pálmacsillár és falikar együttese Phoenix fantázianéven, Koloman Moser mennyezetlámpája 1905-ből, valamint egy-egy, főként irodai környezetbe ajánlott, a funkcióra szorítkozó lámpaforma. Utóbbiak feltehetően valamelyik fővárosi középület (Budapesti Áru- és Értéktőzsde, Első Hazai Takarékpénztár, Osztrák-Magyar Bank) vagy esetleg a Gerbeaud-palota berendezéséhez tartoztak. Az egyik ilyen lapon, amelyet a Schmidt cég valamely közintézmény berendezési pályázatához mellékelt, az 1912-es tenderbontás pecsétjét és szignatúráit is látjuk.

Schmidték világító eszközei a 20-as években azután visszakanyarodtak a történeti stílusok világába, a cég a későbbiekben már nem vett részt a formatervezési reformmozgalmakban. A modernizmus iránt kihunyó érdeklődésük és további tevékenységük jól példázza az egyazon történeti időben különféle korszakok kulturális vívmányai, különböző felfogások, életmódok, eszmék egymás mellett létezését. Hermann Bausinger párhuzamos különidejűségnek nevezte az ízlések, stiláris sokféleségek, értékválasztások szimultán együttélésének a mintázatait. Ezekben nem utólag győztesnek vagy vesztesnek ítélt koncepciókat, hanem egyenértékű narratívák hálózatait tapinthatjuk ki.
Az otthon kultúráját, a tárgykultúrát alapvetően a megrendelők ízlése, társadalmi háttere rajzolja ki. Bár a századelő iparművészeti reformmozgalmaiban Európa-szerte megfogalmazódtak az ízlésnevelés és a társadalmi béke összefüggéseinek alapgondolatai, a Schmidt cég megrendelői mágnások, nagypolgárok voltak, akiknek lakberendezési érdeklődése néhány esztendőn át Loos és a szecesszionisták esztétikai elvei, újító formaalkotása felé fordult. Az esztétikán túli, a puszta rendeltetésre, a sorozatgyártás lehetőségeire és mindezek szociális vonatkozásaira fókuszáló tárgytervezés problematikája nem merült fel ebben a körben.

A radikálisan alapelemekre bontott és újragondolt formanyelv kimunkálása az első világháború után színre lépő új tervező nemzedékre – így a Weimarban és Dessauban mély szociális elkötelezettség jegyében, elvileg egy másik közönségnek tárgyakat tervező bauhäuslerekre, köztük a fénystúdiumokban elmélyülő Moholy Nagy Lászlóra, Wilhelm Wagenfeldre, Christian Dellre, Marianne Brandtra, Párizsban pedig a Lux című világítástechnikai szaklap szellemi környezetében alkotó művészekre várt.

Share on Pinterest
There are no images.