Gádor Magda és Nagy Sándor párosa egyedi jelenség Budapest képzőművészeti életében. 2015-ben a szobrász házaspár jelentősebb műtárgyegyüttest ajándékozott a múzeumnak. A Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum ezzel a kiállítással viszonozza a nagylelkű gesztust, ugyanakkor annak a missziójának is eleget tesz, hogy – fővárosi intézményként – dokumentálja és bemutassa a Budapest művészeti életében meghatározó jelenségeket.

Gádor Magda és Nagy Sándor szobrászművészek a Képzőművészeti Főiskolán találkoztak, 1952 óta élnek és alkotnak közösen. A Kiscelli Múzeum Oratóriumában megrendezett kamarakiállítás arra vállalkozik, hogy a két életmű átfogó szeletét reprezentálja minden alkotói korszak egy-két emblematikus alkotásával, a fő hangsúlyt mégis a legújabb munkákra helyezve. A látogató bepillantást nyerhet az alkotás terébe is, a Százados úti műterem és a művészpár életében fontos szerepet játszó baráti háló megidézésével.

Gádor Magda (Budapest, 1924) korai figurális munkáit a tömbszerű formálás és a mozdulatokban rejlő feszültség jellemezte. A hatvanas évek közepén kezdett rátalálni szobrászatának lényegére: redukált formavilágú köztéri állatfiguráin át vezetett az út egy sajátos absztrakcióhoz. A 70-es években bukkannak fel a betonból öntött, festett gépállatok, ezek a csavarkulcsfejű lények, amelyek se nem emberek, se nem állatok, mégis, egymáshoz, önmagukhoz való viszonyulásukban (és címadásuk révén) az alapvető emberi viszonyokat térképezik fel: az önmagunkkal való viaskodást. Gádor az utóbbi években inkább faszobrokat készít, a vörösre és feketére festett zoomorf lények emlékeztetnek beton társaikra, de a fa alapanyag adta formák tiszteletben tartásával mintha a korábbi organikus formák térnének vissza. Erőteljes (vörös és fekete) tusrajzai szervesen kapcsolódnak szobrászatához: nem szoborelőképek, sokkal inkább ugyanannak a lendületes szobrászi gondolkodásnak kétdimenziós, gesztusszerű kivetülései.

Nagy Sándor (Buj, 1923) szobrászatában szinte egyedülálló a következetesség: ahogy makacsul bontja ki kőből emberalakjait. Anyaga a minél keményebb kő: andezit, gránit, bazalt, márvány és persze a magyarországi mészkövek. Ez a tudatos anyagválasztás alapvetően függ össze a művészi intencióval: kevés beszéddel sokat elmondani. A szabolcsi művész korai szobrai az alföldi parasztvilág erőteljes figurái, melyeken a kevés vésett vonal és a tömegek összjátéka határozza meg az emberalakot. A tömbszerű, lényegre törő formálás ugyanakkor az őskori idolok világát is megidézi, és az örökkévalóság aurájával vonja be az esendő, napi munkától megfáradt parasztfigurákat. A hetvenes évektől megjelenik egy erőteljes formai redukció: frontális nőalakjairól eltűnnek a kezek és a lábak, figurái leginkább arctalanok és mindig idolszerűek. A folyamatos szobrászi megújulás egy lényeges állomása, amikor a kilencvenes években ezekből a női (néha férfi) idolokból Nagy Sándor gúlaszerű együtteseket hoz létre. Kései munkáin kő helyett fát farag, de szobrain ugyanaz a késztetés jelenik meg: a legkevesebb beavatkozással előhívni az anyagban rejtező ősi formákat.