Szárnyalás–Vol–Flight
Reigl Judit figurális festészete
2023. augusztus 23. – 2023. október 27.
Nyitva tartás kedd–vasárnap 10–18 h.
Kurátor: Cserba Júlia, Gát János, Róka Enikő
Szárnyalás-Vol-Flight. Reigl Judit figurális festészete
Reigl Judit születésének századik évfordulóját kiállításokkal ünnepli számos európai és hazai múzeum. A Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár tárlata a berlini Neue Nationalgalerie és a budapesti Szépművészeti Múzeum kiállításait köti össze: míg az előző a művész legismertebb alkotói korszakát, az 1950-es és 1980-as évek közötti festményeit tekinti át, az utóbbi Reigl munkásságának első és utolsó éveiből válogat. A Kiscelli Múzeum tárlata e két kiállítás törzsanyaga közötti periódusra fókuszál, és első ízben mutatja be, hogy milyen jelentős helyet foglalt el Reigl Judit egész életművében az emberábrázolás.
Művészi pályájának egymást követő – vagy átfedő, a ráfestések miatt sokszor egymást lefedő – korszakait Reigl egyetlen organikus folyamatnak látta, nem tett különbséget absztrakció és figurativitás között. A kritika azonban sokáig értetlenül fogadta az időről időre felbukkanó figuratív képeit, s ma is lényegesen nagyobb az absztrakt munkái iránti érdeklődés. A kiállítás Reigl periférikusnak tekintett, kevéssé ismert sorozataira hívja fel a figyelmet, hiszen életműve csak ezek beemelésével, s a művész következetes gondolkodásának feltárásával értelmezhető.
Reigl Judit (1923-2020)
New York, 2001. szeptember 11-ét követően (Suite de New York, 11 septembre 2001), 2006
vegyes technika, vászon, 203 x 140 cm
Életre szóló nyomot hagytak benne az első olaszországi útja során látott művészeti emlékek, s a későbbiekben is gyakran látogatta a múzeumokat, gyűjtötte a számára fontos képek reprodukcióit. Egy Rómában megpillantott Lázár feltámasztása katakombafestmény, Michelangelo freskói, Cézanne, Matisse, Malevics, Rothko, az egyiptomi szobrászat vagy a lascaux-i barlangrajzok vizuális tapasztalatai jól érzékelhetőek az Ember (1966–1972), a Lepel-kódfejtés (1973), a Bejárat-Kijárat (1986–1988), a Szemben… (1988–1990), az Egy test többes számban (1990–1992), a Kívül (1993–1999), a Megfizethetetlen test (1999–2001) vagy az Egy test többes számban II. (2008–2009) sorozatain, melyekből néhányat bemutatunk a kiállításon. „Ezek a testek az égben nem függetlenek a mennybemenetel vagy a feltámadás ikonográfiájától. Az én alapvető problémám a megjelenés, eltűnés” – mondta a pályájára visszatekintő idős művész, akit az űr, az atomok világa, a semmi, a végtelen, és az univerzum erőinek kitett ember mint egzisztenciális kérdés és mint festői probléma foglalkoztatott. Az atom, a foton, a bolygó éppúgy test, mint az ember, vagy maga az alkotó: „Mindenségnek részecskéje/ Maga a mindenség” – írta 1985-ben. Az átjárás a legnagyobb és a legkisebb, az egyedi és a kozmikus, vagy a festészetben az absztrakt és a figuratív között bármikor lehetséges, hiszen ezek mind ugyanannak a különböző, nem ritkán egyidejű megközelítései. Figuratív munkáinak kiemelése a kiállításon nem jelenti radikális leválasztásukat az életműről, hanem a cél jelentőségük hangsúlyozásával épp e művek visszahelyezése eredeti kontextusukba.
A kiállítás a művész hagyatékát őrző és a szerzői jogokkal rendelkező párizsi alapítvánnyal, a Fonds de dotation Judit Reigllel együttműködésben valósul meg.
Alföldi Róbert megnyitó beszéde 2023. augusztus 22-én a
SZÁRNYALÁS–VOL–FLIGHT
REIGL JUDIT FIGURÁLIS FESTÉSZETE
című kiállítás megnyitóján
a Kiscelli Múzeum Templomterében
Igazán hallgatni kellene most, és nem valami verbális élményközvetítéssel próbálkozni Reigl Judit kiállításának megnyitója kapcsán. Hallgatni kellene, annyi ideig legalábbis, amíg egy megnyitó szöveg tartani szokott. Vagy akár tovább is. De ritkán történik az, aminek igazán történnie kellene.
Nem abban az értelemben használom a „hallgatni kellene” frázist, ahogy általában szoktuk, ha valami nagyot akarunk mondani, vagy ha nincs jobb mondatunk a nagyszerűség kifejezésére.
Én ezt most teljesen konkrétan gondoltam. Hallgatni kellene, mert vannak pillanatok, helyzetek, találkozások, amikor a szöveg, a beszéd, a szavak nagyon elviszik a figyelmet arról, amiről igazán beszélni kellene. Amiről igazán hallgatni kellene. A hallgatás az nem üres. A hallgatás az a csönd. A csönd sűrű, tömött, energikus, és végtelen. Mert kinyitja az univerzumot. Mert a végtelen köszönt ránk, ha megszületik a csönd. Bármilyen művészet legfontosabb és leghatásosabb pillanata a csönd. Mert a csönd folytatja a leütött hangot bennünk, a csöndtől kezd el egyszerre kavarogni bennünk az összes, akár egymásnak is ellentmondó gondolatunk, érzésünk, megszűnik a tér, és főleg az idő. Évek vagy évtizedek sűrűsödnek össze egymás mellett egy pillanattá. A csöndben érzékeljük igazán a Mindent, egyszerre, ugyanazon hőfokkal, zavarbaejtően, összesűrűsödve. A mindent, azaz mondjuk Önmagukat, úgy egész valójában.
Ezért kellene most hallgatni. Mert ez a kiállítás pont ezt a csöndet hozza létre, sőt, kényszeríti ránk. Nem enged elslisszolni kilépni a helyzetből. Arra kényszerít, hogy a csöndre figyeljünk. Arra kényszerít, hogy belenézzünk abba a valamibe – ami talán a végtelen –, de inkább mondjuk azt, hogy önmagunkba. Hogy lássuk magunkat, hogy vizsgáljuk magunkat, hogy figyeljünk magunkra, hogy éljük át azt, hogy vagyunk.
Számtalan alkalommal kerül szóba a létezés, ha művészetről beszélünk, vagy próbálunk beszélni. Szinte már – már giccsesen használjuk ezt a kifejezést. De ami ebben a kiállításban igazán zavarbaejtő, hogy ez most de facto, de tényleg, és szinte megrendítő módon, minden romantikus felhangtól mentesen mutatja fel a létezést. Vagyis, hogy létezünk…, hogy vagyunk. Hogy létezem és vagyok. Mindannyiunknak külön és személyre szólóan mutatja fel a saját létezését, illetve kínálja fel a helyzetet, hogy megmutassa, átélhetővé tegye azt, hogy emberként vagyunk, és ez, hogy úgy mondjam eszelősen és fájdalmasan, de – bocsánat, csak a lelkesültség mondatja velem – kibaszott fantasztikus és nagyszerű és ez a lényeg. Nem a fájdalom, a kínlódás, a zuhanás, hanem az emelkedés. Az emelkedettség. Az életünk emelkedettsége. Hogy embernek lenni, az – pestiesen szólva – nem semmi.
Mondom, hogy jobb lenne hallgatni, mert csak erre – arra kanyarítom ezt a szöveget, szövegelek itten, és mégis kevésnek érzem, amit mondok. Mert ennél sokkal bonyolultabb – a fenét –, inkább sokkal egyszerűbb, amit mondani akarok, csak mégse tudom, olyan egyszerűen mondani, mint Reigl Judit mondja.
Reigl Judit képei más állapotba hoznak minket, máshova emelnek minket. Magától értetődő módon a lényegre koncentráltatnak, arra kényszerítenek, hogy arra a belső, legbelső szépségre figyeljünk, ami mi vagyunk és ami teljesen természetesen része a mindenségnek. Ahol minden egyes minket alkotó atomunk ugyanúgy alkotója a teljes egésznek. Emelkedünk, súlytalanná válunk, hogy szépen lassan elveszítsük a terheinket, hogy szálljunk, repüljünk… felfelé.
Nem Isten felé, hanem inkább önmagunk felé. (Jó persze, lehet, hogy mégiscsak valahogy benne van a pakliban Isten is, mert végül is lehetne nem felfelé is…) De én azt látom – látom, a fenét látom –, hiszen éppen a nem látható, a bennünk létrejövő folytatás a fontos, amikor ezt a kiállítást nézzük azt érzem – jobb híján –, de rendben, akkor mondom így, hogy ÉRZEM, hogy az emberi létezésünk eszelős és féktelen boldog megélése felé repülünk. Hogy lássuk, érzékeljük, hogy csoda vagyunk. Ezért nincsenek arcok. Mert minden egyes alak a mi arcunkat viseli.
Persze, tudom én, hogy Reigl Judit figurális művészete meg egyebek, de ez nem is így van. Ugyanúgy gesztusok vannak ezeken a képeken is, ugyanúgy motívumként használja az embert, a testet, mint bármelyik más korszakában, bármely más gesztust vagy motívumot. Csak itt most az emberi test a gesztus. Hogy végre lássuk már meg, hogy miről beszélt egész életében. Mint, egy végtelen türelmes falusi tanító, aki már tényleg annyira egyértelmű eszközöket használ, hogy ráébresszen bennünket végre, amit olyan régóta próbál velünk megértetni. Ezért nincs a motívumokban kvázi absztrahálás, a szó klasszikus és merev művészet elemzési módján, mert szinte kiáltva – persze megértéssel, szeretettel kiáltva – mutatja fel önmagunkat, önmagunknak. És hát ezt már csak meglátjátok, helló, ti emberek! Ha már emberek vannak a képeken, hogy rólatok beszélek, emberekről. A szépségetekről beszélek. Mindannyiunk szépségéről az életünk szépségéről beszélek, hahó, emberek!
Jómagam megrendültséggel hallottam meg ennek a kérlelhetetlen személyiségű művésznek a hangját. És azóta mosolygok. A lelkem mosolyog… de ez meg már milyen érzelgős mondat… de hát ez van.
Hogy úgy mondjam, egész faramuci helyzet és az élet – igazságtalansága? – vagy minek nevezzem, hogy Reigl Judit ugyanabban az utcáról nyíló nappaliban élte le az életét, mint ahova megérkezett ebből a mi kis hazánkból, ahol ezeket a csodalényeket, mint Reigl – vagy kiket mondjak még, mondjam Bartókot? – valahogy elűzzük. Vagy mondjuk szebben. Elengedjük. Mert nem akarjuk látni, érezni, érzékelni azt, amit ők tudnak, és minden idegszálukkal szeretnék nekünk is megmutatni. Nem vagyunk kíváncsiak a valódi szépségre, nem vagyunk kíváncsiak, nem akarjuk látni, azt, akik vagyunk. Nem hallgatunk, nem hallgatjuk a csöndet. Üvöltünk, kiabálunk, ordítunk. Mert okosnak hisszük magunkat, akik sokkal jobban tudják ezeknél a kiválasztottaknál, hogy mi is a lényeg. És ők csendben aztán elmennek. Máshova, ahol meghallják őket. És amikor már mindenki hallja őket, amikor már a világ figyel Reigl Judit csöndjére, akkor úja előkerülünk. És ahelyett, hogy hallgatnánk, megint üvöltünk, és kiabálunk, hogy hát persze, mi tudtuk.
Eszünkbe se jut végre hallgatni. És figyelni a csöndre.
De ez egy ünnep végül is. Egy emelkedett ünnep. Hogy itt állhatunk Reigl Judit képei között. És lassan tényleg mindannyian felemelkedünk.
Ránk férne. Az igazi, valódi és felszabadító emelkedettség.
Így legyen. Repüljünk. És végre hátha megtaláljuk önmagunkat.