A Bolyongások – Ország Lili Kiscellben kiállítást Kovács Dominik és Kovács Viktor szerzőpáros nyitotta meg egy külön erre az alkalomra írt novellával, amelyet Ország Lili: Fekete cipők (1955) című műve ihletett.

Ország Lili (1926–1978)

Fekete cipők, 1955

olaj, vászon; 55,3 × 34,2 cm; j.n.

BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár

A Régi cipők című novella itt olvasható:

Kovács Dominik − Kovács Viktor

Régi cipők

– Apa, te vagy az? – kérdezte Éva, és a vékony, száraz tenyerével elsimította a szemébe lógó ősz hajszálakat. A döbbenettől még arra sem figyelt, hogy letegezte az apját, noha tízéves koráig, ameddig ismerte, egyszer sem csinált ilyet. Nem az apja akarata, inkább a kor szabályai miatt, az apja talán még azért sem szólt volna, ha a lánya apa helyett Jancsinak hívja. Éva nagyon jól tudta, hogy a halottak visszalopakodnak néha, az anyja négyszer-ötször is megjelent egy évben, kipakolta a koloniál-szekrény mögött őrzött tányérokat, forró vízben elmosta őket, vagy a lánya blúzait vasalta. A férje, Endre szintén a szekrényben kotorászott egy alkalommal, a négy évtizede bontatlan konyakos üveget akarta előszedni, két napja keresi égen-földön, mondta, és azt is mondta, hogy kizárólag reprezentációs célokra kellene neki. Őfeléjük is megy ám a reprezentáció, és különben meg kit tudja, mire jutottak volna ők ketten az életben, ha rajta kívül a felesége is hisz a reprezentációban. Ellenben hogy az apja jöjjön vissza Évához, egyszer sem történt meg korábban. Egyáltalán az apjának tekintheti-e kilencvenévesen ezt a lendületes mozgású, friss tekintetű férfit, akinek a homloka eltűnik a fekete fürtök alatt? János viselkedése éppen olyan volt, mint a rokonságáé, a mama elmondásából ismert többi Adler-testvéré, és éppen az ellenkezője annak, amire Éva emlékezett. Most nem tartotta görnyedten magát, nem hordta lassan a lábát, hanem táncolni akart, a négy bakelitlemez borítóját fürkészte, majd megjegyezte, hogy nem ért a modern zenéhez, a modern gépekhez még úgy se, operett-foszlányok jutottak az eszébe, nincsen két boldogabb ember, átfogta a lánya derekát. Alig léptek néhányat, a férfi megállt.

– Ebben majd jobban kopog a talpad – mondta, és ahogy utoljára a negyvenes években, kedvesen végigsimított a lánya arcán, a ráncokon, barázdákon. Aztán az ajtó elé letett dobozhoz hajolt, egy pár fekete lakkcipőt vett elő, Éva kezébe adta őket. A nő magához szorította őket, az orrába szökött a festék, a bőrök meg a ragasztóenyv szaga, a régi műhelyé. Nem sírás tört rá, mint az anyja meg a férje felbukkanásakor. Ahelyett, hogy könnyezett volna, a pillanat töredéke alatt fölszakadt sok-sok emléke, megjelent előtte a gyerekkori lakás, amiben tízéves koráig éltek. Nemcsak az apja kalapácsait, lábszíjait és kaptafáit látta, de a szűk konyhát is, a festett ládát a tűzhely mellett, a lábakon álló mosdót, a monogramos kenyeresruhákat, a félgömb alakú sárgaréz edényeket, a kalácssütő formát, az apai nagyanya örökségét, aki egy Nádor megyei falu metszőjének a felesége volt, s miközben az ura tyúk- meg liba- meg borjúnyakakat metszett, gégék sípoltak a tenyerében, ő sípoló hangon mesélt a gyerekeinek, a nyolc Adler-testvérnek, és néhány marék kukoricalisztből sípalakú, édes tésztákat gyúrt.

Ilyen kalácssütő formája Évának három vagy négy darab is volt, azután szerezte be őket, hogy az anyja meg a férje elkezdtek visszajárni hozzá, és ő abban bízott, ha a szombat közeledtével szép fehér kalácsokat dagaszt − a tészta egy darabkáját mindig tűzre vetve −, előbb-utóbb az apja is megjelenik nála. Tudta persze, hogy a férfi nem volt különösebben vallástartó, hiszen felekezeten kívül házasodott, és péntek esténként is csak akkor ment templomba, ha a szocdem-gyűlés elmaradt, de az anyja tésztáit, a kalácsot meg a túrós-szilvalekváros batyukat mindvégig emlegette. Állítólag azért is jött föl Pestre suszterinasnak, hogy a városban majd igazi nagy boltot csinál, és gazdag lesz, semmilyen falatot nem kell megvonnia a szájától. Miután alázatosan végigszolgálta az inas- meg a segédéveket, s a feleségével nagy nehezen összespórolták a műhelyrevalót, el is indította az önálló üzletét. Harmadik vagy negyedik megrendelőként egy asszony állított be hozzá a tizenkét év körüli fiával. A nő alighanem belső cseléd vagy takarítónő lehetett valahol, a blúzán és a szoknyáján látszottak a foldozások, pótlások, áradt belőlük a lúg meg az akáchamus szappan szaga. A gyerek sántítva, a hóna alatt mankóval jött az anyja mögött, az egyik lábán hordott csak klumpát, a másikra, ami szemlátomásra is rövidebb volt amattól, rongyokat kötöttek.

– A fiamnak nincs mit fölvennie arra a lábára − panaszolta az asszony. − A papucs leesik róla, ha meg ráadom az apámtól maradt bakancsot, rögtön fájni kezd a talpa.

János elsőre nem szólt semmit, a fiú egészséges lábát és a csonkszerű másikat is lemérte, a lábujj- és lábszárbőséget, a boka szélességét. Egy pár cipőre általában egy napot szánt, de tudta, hogy ez most legalább négy napig tart majd. Abban biztos volt, hogy a gyereknek kocka orrú cipő kell, és a két különálló keménypapír-formával is hamar végzett. A talpbélést viszont többször is újrakezdte, sorban hullottak a földre a száraz borjúbőr csíkjai, a rámaszíjat is sokáig fazonírozta. Szegelt, varrt, tömített, megállt, az asztalra dobta a fogót, ez gyógyászat, nem ért ő ehhez, aztán eszébe jutott a két várakozástól fáradt arc, a fiúé meg az anyjáé, és mégis folytatta.

– Ha nem lenne jó, jöjjenek vissza, megpróbálok segíteni – fordult János a nőhöz, miután a gyerek felhúzta az új cipőit, mozogni kezdett bennük. Az asszony a mellényzsebéhez nyúlt, kivette az összegöngyölt nyolc pengőt, amiben korábban megegyeztek.

– A többit tegye el – mondta a férfi, és csak a pénz felét vette magához. A nő szabódni kezdett, félmondatokat ismételt, elcsuklott a hangja.

Így aztán Adler János nem csinált gazdagságot magának, noha a városban hamar híre ment, hogy a sérült ember lábára is tud cipőt varrni, azonkívül négy pengőért dolgozik, ahogy egy suszter se Pesten. Készített bakancsot a háború rokkantjának, akinek még Pilsennél fagyott le négy ujja, jártak hozzá lúdtalpas szerzetesek, visszeres lábú vénasszonyok, kiöregedett futárok, akiket a sarokcsontjuk kínzott, kalapácsujjasok és ferde lábszárúak, munkanélküliek, ágyrajárók, koldulók. Akárhányan vásároltak tőle lábbelit, és akármilyen betegek voltak, mind arról beszéltek utána, hogy könnyebben mozognak az Adler-féle cipőkben. János pedig szegelt, varrt, tömített, a fogót és a kalapácsot egyre ritkábban dobálta, ha fölfedezte, hogy elcentizett valamit, inkább káromkodott, de azt is olyan halkan, hogy ne lehessen megkülönböztetni a forró enyv hangjától a tűzhelyen. Sokszor dolgozott hitelbe, a megrendelők később fizettek csak, vagy később se, de azért a suszterék valahogy megéltek. Éva születését követően jobban figyelt rá, hogy ne csapják be, kellett a pénz, bölcsőre, kisruhára, vagy aszpirinporra. Javított valamennyit a helyzetükön, hogy harmincöt körül a Nyomorék Gyermekek Otthonának ortopédusai is felkeresték, majd miután meggyőződtek róla, hogy a gyógycipői hatásosak, éves szerződést kötöttek vele.

Éva tudta, hogy az apja szereti őt, annak ellenére is, hogy csak ritkán kedveskedett neki külön ajándékkal. A kislány sokszor bement hozzá a műhelybe, a háromlábú széken ücsörgött, és a tűz pattogását hallgatta, nézte, ahogy az apja a cipőnek való marhabőr-darab fölé görnyed. János a köténye zsebébe nyúlt, egy darabka jégcukrot vett elő, odaadta neki, végigsimított a leánya arcán, és visszalépett az asztalhoz. Másfajta apróság nemigen telt tőle, noha némelyik szomszéd gyereknek babaháza, zenélő doboza is volt. Az Adler-szülők nem örültek, ha Éva átkívánkozott oda, féltek, hogy képtelen vágyakkal szívja tele magát, szebb ruhákat, másféle életet követel rajtuk, ők pedig győznek majd nemet mondani neki. Eddigre mind János, mind a felesége kiismerték a születésüktől fogva a sarkukban járó szegénységet. Az ember nem hazudhatja el, de titkot csinálhat belőle, hosszú munkával saját maga előtt is, az még nem bűn.

A lányban föl sem merült, hogy követelőzzön, annak a napnak viszont, mikor János megajándékozta, mégis nagyon örült. Ahogy később összeállt a kép, negyvenben vagy negyvenegyben történhetett a dolog, amikor már igazán szegények voltak. Az apja ipari engedélyét a törvények értelmében megvonták, a házhoz tartozó műhelyt más igényelte ki. János különböző kérvényeket írt az elöljáróknak, de sosem kapott választ, három-négy hónapig várakozott, hátha segítenek rajta, hiába. Azután arra gondolt, felvételt kér valamelyik cipőgyárba talpalni, de oda sem kellett. Végül egy fuvarozóvállalatnál kapott helyet, ami javarészt építőanyag szállításával foglalkozott. János egész nap a teherkocsi tetején ült, vagy a széllel szembeállítva lapátolta az oltatlan meszet, fehér porhullámok csapdosták, és köhögött-fulladt, nemcsak munka közben, hanem odahaza is.

Akkor is köhögött egyet, mikor a hétéves lánya kezébe adta a cipőket. Éva és az anyja már egy hete alig aludtak, János műhelyasztal és idő híján éjszakánként kezdett el dolgozni a konyhában, a petróleum fénye meg a kalapács zaja a szobába is beszűrődött, a kislány mégsem sejtette, hogy neki készül meglepetés. Elképzelte, hogy ebben a cipőben megy majd a következő gyerekbálra a szomszédba, az orvosékhoz, a gramofonlemez zenéjére táncolnak majd, kopog a talpa a világos parkettán, a fésült szálú perzsaszőnyeg mellett, amire tilos rálépni. Most viszont alig fordult egyet-kettőt, megbotlott.

– Nagy rá – Éva anyja a férjéhez fordult. – Nem tudtad volna lemérni a lábát, mielőtt nekiállsz?

– Nem mostanra készítettem – János a csalódott lányára kacsintott. – Majd belenősz, ne félj. Addig vigyázz rá!

Éva még felnőtt fejjel is sokat gondolkodott rajta, hogy miért csinált neki az apja annyival nagyobb ünneplő cipőt, hiszen valószínűleg pontosan tudta, mekkora kéne. A kislány nem méltatlankodott, a szekrénye aljában tartotta az ajándékot, néha felpróbálta, majd miután látta, hogy még mindig kicsi a lába hozzá, csalódottan visszatette. Az apját ezután alig látta már, nemigen volt otthon, hétvégén is dolgoznia kellett. A nyárról egyetlen emléke maradt: az anyja a bevetett ágy szélén ülve sír, János higgadtan vigasztalja, vissza fogok jönni onnét, anyukám, magához húzza, belecsókol a hajába. Az asszony mégis egyre hangosabban zokog, a keze ökölbe szorul.

A következő hónapokban Éva lelke nem serdülni, hanem öregedni kezdett, sehova nem vágyakozott, s az anyját sem faggatta a világ dolgairól, ahogy korábban. Úgy tett, mintha mindent tudna, pedig semmit sem tudott. Az apját sem faggatta, mikor az egy ködös novemberi napon csonttá soványodva hazatért a munkaszolgálatból. János megölelte Évát, de utána némán nézték egymást, a férfi idegen volt, és annál is szótlanabb, mint régen, a dolgozóasztala fölött. Egyvalamit kérdezett csak, a cipőd megvan-e, a kislány bólintott. Éva csöndben maradt, mikor az anyjához hivatali emberek jöttek, a férje hollétéről kérdezték, majd pedig javasolták, hogy váljon el tőle, most még időben van. A nő a szónokló alak szemébe nézett, ordítva leteremtette, ismét rátört a zokogás, az erő kicsúszott a lábából. Két napig fel sem bírt kelni, ha az ablak alatt elhaladt valaki, rögtön azt hitte, a hivataliak jöttek vissza. Éva vizet forralt, teát főzött, borogatásokat készített, és az alvó anyja mellett őrködött. János köhögése a fronton szerzett betegségek miatt erősödött, emiatt nem volt mellettük, a Maros utcai kórházban kezelték. Ha néha hazakerült, az elöljárók és a rendőrök ismét megjelentek náluk, hol azt firtatták, nem végez-e illegális ipari tevékenységet, hol pedig a kerületi szocdem pártszervezet további tagjairól érdeklődtek nála, valljon, ha tud valamit. János nem vallott, az urak pedig felemelték a hangjukat, fenyegetőztek, nemegyszer fegyvert fordítottak felé.

Aztán minden fény kialudt, a hideg pincében, ahol bujkálniuk kellett, nem voltak fények, nem voltak bútorok, tárgyak, betűk, nevek, hangok is csak alig, egy-két foszlány: az anyja suttogva kérleli az apját, az istenért ne csinálja, ne induljon neki, egy-két napig biztosan kibírják még.

– A gyerek nem bírja ki – feleli János.

Mikor hosszú idő után újra világos lett, a kislány alig akarta felismerni az anyját. Bár a nő két szemét nem bántotta a nap, a kerekségükben is teljesen üresek voltak, a haja az utolsó szálig megőszült, fésületlenül lógott a vállára. Az apja pedig sehol, hiába szólongatták. Hazatérve a fekete cipőknek sem bukkantak a nyomára. A szoba-konyha nem sérült meg az ostrom alatt, de az összes holmijukat elhordták, csak az egyik monogramos konyharuha darabját találták meg a közös udvaron. Éva és az anyja hosszú éveken keresztül szólongatták Jánost, először még reménykedve, aztán a torkuk szakadtából ordítva, dühösen, elkeseredetten, némán. Elszöktek a hangok, a könnyek, egyszer-kétszer visszaszöktek, a lány ezerkilencszázötvenötös esküvőjén például. A korai évek derűje viszont sehogy sem akaródzott visszatérni, csak hosszú idő múltán, mikor Éva az anyja meg a férje látogatásait követően rájött, hogy a halál nem a feloldhatatlan némaságot jelenti. A lélek éhes lesz és megszomjazik, de a leginkább beszélgetni akar. Az anyja például nemegyszer különféle pletykákat hozott az Éva számára javarészt ismeretlen alakokról, pedig soha életében nem pletykálkodott, és ráadásul kávét főzetett a lányával, noha a kávé az örök álomnak sem kedvez, mit akarsz te, örökké csak aludjak?

Éva a Jánossal való találkozás napján is sejtette, hogy valaki ma megérkezik hozzá. A reggel szokásos szellőztetés után, amikor becsukta a duplaszárnyas ablakokat, a lakás két szemét, érezte, hogy idebent más szemek nyílnak, a régi időben ragadt ígéreteké, azok mosolyognak rá a kilincslyukból meg a könyvespolc hézagaiból. A férjének felsorolhatatlanul sok ígérete volt, így a nő Endre jövetelére készült, volt még egy zacskó lencse a szekrényben, azt beáztatta, főni rakta. Épp a forrásnak indult lencsét jött leellenőrizni, mikor összetalálkozott az apjával, s meglátta az elveszett lakkcipőit is. Magához szorította őket, majd leült a sámlira, és mindegyiket felhúzta. A talpa meg az ujjai kényelmesen kitöltötték a nyolcvan éve várakozó rést.

– Mondtam, hogy egyszer majd belenősz – mosolyodott el a férfi, és a lányára kacsintott, kinyújtotta a kezét, táncolni hívta. A nappali korábban minden házi mulatság számára keskenynek bizonyult, de most pompásan elfértek. Az asszony könnyűnek érezte magát, mintha az apja a karjába venné, a levegőbe emelné, ringatná. Egyszercsak mégis elfogyott az ereje, kibújt a cipőkből, a kanapéra feküdt. Félálomban érezte még, hogy az apja finoman ráteríti a pamuttakarót. Fél kettő táján aztán felriadt, s amennyire az elgémberedett tagjai engedték, kisietett a konyhába. Megdöbbenten vette észre, hogy a tűzhely üres, nem fő rajta semmi, be sem áztatta a lencsét. Nem értette, hogy az utóbbi időben miért álmodik folyton a halottaival, nyugalma nincs, ébredéskor meg csalódnia kell. Szokása szerint bekapcsolta a tévét, az emberi hang jól szokott esni délutánonként. Újra a kanapé felé indult, és a tekintete megpihent a fekete lakkcipőkön.