A Horthy-korszak

Stróbl Alajos (1856–1926) a századforduló szobrászatának egyik kiemelkedő egyénisége. Életművében a monumentális szobrászat, a köztéri plasztikai alkotások, valamint a portrészobrászat is jelentős szerepet töltött be. Művészeti tanulmányait Bécsben folytatta, ahol az akadémizmus szellemiségének megfelelő oktatásban részesült, megismerkedett a historizmus és a naturalizmus eszméivel.

Horthy Miklós kis méretű bronzportréja a kormányzót katonai egyenruhában, kitüntetésekkel ábrázolja. Horthy az első világháború után, a Tanácsköztársaság megszűnését követően 1920. március 1-től Magyarország kormányzói tisztségét töltötte be egészen 1944. október 16-ig, amikor lemondásával átadta a hatalmat Szálasi Ferencnek. Rezidenciáját a budai vár Krisztinaváros felőli szárnyában rendezte be, így a palota az államigazgatás tényleges és szimbolikus központjává vált. Horthy kormányzóként a magyar király helyettese volt, azonban nem rendelkezett teljes uralkodói jogkörrel, bizonyos helyzetekben csak a parlament jóváhagyásával intézkedhetett. Ilyen ügy volt például a nemzetközi szerződések aláírása, de a kormányfők kinevezése, a törvények szentesítése az ő feladatkörébe tartozott, továbbá a katonai hatalmat is ő birtokolta.

A politikai pályafutása kezdetén meghirdetett revizionista propaganda alapozta meg a személye körül kialakult vezérkultuszt. A trianoni békeszerződés következtében elcsatolt területek visszaszerzésére, ezáltal a nemzet egységesítésére vonatkozó kollektív vágy a kultikus gondolkodásmód dinamikájának megfelelően Horthy Miklós személyében öltött testet, a közösség benne látta azt a vezetőt, aki révén a kitűzött revizionista cél elérhetővé válik. Ez a szerepe részben az első világháború során véghezvitt sikereire, illetve a szegedi ellenforradalmi kormányban való tevékenységére vezethető vissza. A szétszakított magyar nemzet újraalkotójaként megjelenő Horthy legitimációját mesterségesen keltett kultusza fokozta: a magyar történelem nagy alakjaihoz, például II. Rákóczi Ferenchez, IV. Bélához vagy Hunyadi Jánoshoz hasonlították.

A Horthy-korszak a két világháború közötti fokozatos jobbratolódás időszakaként él a magyar történelemben. 1942-től Kállay Miklós személyében olyan miniszterelnök állt mellette, aki „hintapolitikája” révén a revíziós célok támogatását ígérő német befolyás elleni egyensúly biztosítására törekedett. A második világháborúból való kiugrásra többször tett kísérletet, azonban az 1944. március 19-ei német bevonulást és a nyilas-hatalomátvételt mégsem tudta megakadályozni. A magyar történelemben Horthy Miklós szerepének megítélése igen ellentmondásos. Személye részben a Trianon után szétszakított magyar nemzet heroikus összetartójaként él a köztudatban, másrészt a kormányzó és az általa kinevezett kormányok második világháború során hozott politikai döntései, a németekkel való együttműködés, a sikertelen kiugrási kísérlet és a vidéki zsidóság deportálása miatt felelőssé teszi az utókor.
A kis méretű bronz mellportré az 1920-as évek második felében meghirdetett „Horthy-szobor-akció” keretében készülhetett. A Stróbl által megmintázott propagandaszobor-szerepet betöltő bronzöntvényt városok, községek képviselőtestületei rendelhették meg hivatalos helyiségeik részére.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

Hajduvármegye törvényhatósági bizottságának Debrecenben 1926 évi szeptember 30-án tartott rendes közgyűlése jegyzőkönyvének cikkelye, in: Hajdu Vármegye Hivatalos Lapja, 1926. 21. évf., 17. szám.

Turbucz Dávid: A Horthy-korszak kezdetei, in: Múltunk – politikatörténeti folyóirat, Budapest, 2009. 4. szám, 156–199. o.

Tarján M. Tamás: 1868. június 18. Horthy Miklós kormányzó születése, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1868_junius_18_horthy_miklos_kormanyzo_szuletese/

Tarján M. Tamás: A náci Németország csapatai megszállják Magyarországot, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1944_marcius_19_a_naci_nemetorszag_csapatai_megszalljak_magyarorszagot/

A Fővárosi Képtár alapítói az 1880-as években polgári arcképcsarnokot kívántak létrehozni, amely a fővárosi elöljárókat ábrázolná. Bár a századfordulótól a gyűjtemény koncepciója megváltozott, s a hangsúly a képzőművészet kortárs jelenségeire esett, a főváros vezetése folytatta a megkezdett hagyományt is. 1936-ban Huszár Aladár (1885–1945) korábbi főpolgármesterről rendeltek arcképet, hogy kitöltsék a lassan összeálló hivatali portrégaléria folytonossági hiányát. A kivitelezésben keveredik a régi és az új: méretben és formailag az előző századok arcképfestési előírásai köszönnek vissza, ám a festők ekkor többnyire már nem élő modell, hanem fénykép után dolgoztak.

Első ránézésre szembetűnő, hogy az életvidámságáról ismert, a francia impresszionizmushoz kortársai közül legközelebb álló művész alkatától mennyire idegen a merev ünnepélyesség: a tiszteletet parancsoló testtartást szinte szétfeszíti a lendületes megformálás, a képkivágás pedig nemhogy enyhítené, hanem a komikumig fokozza az ábrázolt tömzsi, köpcös megjelenését. Csók festői erényei inkább részmegoldásokban érvényesülnek: a mente díszcsatjának merész, modern, tiszta színmezőkre bontott ábrázolásában, a szőrmegallér érzéki anyagszerűségében vagy a háttérdrapéria finom, virtuóz, egybeúszó foltjaiban. Ezt a megrendelők is érezhették, mert az arcképet, ugyanazon fotó alapján, az akadémizmushoz közelebb álló Edvi Illés Ödönnel is elkészíttették.

Ahogyan kirí a merev ábrázolás mögül Csók István üde festészete, úgy vált ki mindinkább Huszár Aladár alakja származásának megfelelő társadalmi helyzetéből. A nemesi születésű jogász kitüntetéssel harcolta végig az első világháborút, 1919-ben pedig Balassagyarmat városparancsnokaként a helyi tisztviselőkből és iparosokból rögtönzött hadsereggel kiverte a városra támadó cseh hadtestet. Haditettének elismeréséül a Tanácsköztársaság után – amelynek idején antikommunista megnyilvánulásaiért ki akarták végezni – különböző vármegyék főispánja lett. 1932-ben, addigi legfőbb támogatója, Gömbös Gyula kormányra kerülését követően Budapest főpolgármesterévé nevezték ki. (A Tanácsköztársaság fővárosban koncentrálódó szerepe miatt büntetésül 1930-ban megszüntették a főpolgármester választhatóságát, a tisztségre közvetlenül a kormányzó állíthatott valakit és válthatta is le onnan.) Két év múlva azonban éppen Gömbössel került szembe: a központi költségvetés hiányát a kormány a főváros pénzéből kívánta pótolni. Huszár, minthogy a tranzakciót nem akadályozhatta meg, tiltakozásul lemondott, és az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) elnökeként folytatta közéleti pályáját. A név a Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter által 1927-ben törvénnyel életre hívott állami szervezetet jelöli, amely eredetileg a munkások szociális ellátórendszerét volt hivatott működtetni, de hatókörét 1928-ban országossá változtatták.

Huszár Aladár egyre határozottabban adott hangot publicisztikáiban, könyveiben a magyarországi német térhódítás, illetve a nyilas párt erősödése miatti aggodalmának, elsősorban mint az 1938-ban indult Magyar Nemzet rovatvezetője. 1942-től részt vett a Történelmi Emlékbizottság munkájában is. A III. Birodalom felé tolódó politikai berendezkedést annak vállalt eszményeivel szembesítve bírálta, ezért az elsők között szerepelt a Gestapo magyarországi letartóztatási listáján. Az 1944. márciusi német bevonulás utáni napokban elfogták, de tekintettel Horthy Miklós kormányzóra, akinek bizalmát töretlenül bírta, eleinte csak házi őrizetben tartották. Az októberi kiugrási kísérlet kudarca után azonban elhurcolták, előbb a mauthauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba került. Az itt kitört tífuszjárvány ragadta el 1945. február 5-én.

Mivel életében nemcsak a német birodalmi törekvések, hanem a szovjet rendszer ellen is fellépett, életművének reális megítélése csak az 1989-es rendszerváltás után vált lehetővé.

Hasonlóan tanulságos és viszontagságokkal teli életutat járt be unokaöccse, Huszár Károly (1909–1971). Akárcsak nagybátyja, ő is szembehelyezkedett a németekkel, s Máltai Lovagrend-tag főhadnagyként előbb a fővárosban szervezte néhány bajtársával a nemzeti ellenállást, majd egy aktív partizáncsoport tagja lett a Börzsöny hegység vidékén. A II. világháború utáni években az államosítások ellenére megtarthatta vámosmikolai birtoka és kastélya egy részét, sőt beléphetett a kommunista pártba is a volt partizánok szövetsége révén. A Rákosi-rendszer kiépülésekor viszont kizárták a pártból, kuláknak nyilvánították, lakhelyét elkobozták, kifosztották, könyvtárát elégették. Az Országos Villamos és Távvezeték Vállalat villanyszerelő-raktárosaként vonult nyugdíjba, egy sződligeti szociális otthonban halt meg. Ő volt a jelenleg általános iskolaként működő Huszár-kastély utolsó magántulajdonosa.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Bächer Iván: Polgárpartizánok, in: Népszabadság, 2004. szeptember 25., http://www.agt.bme.hu/balassi/huszarBI.html

Baráti Huszár Aladár-szócikk, Magyar Életrajzi Lexikon: https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/h-75B54/huszar-aladar-barati-huszar-75EFE/

Baráti Huszár Aladár, Legbátrabbváros.hu: http://www.legbatrabbvaros.hu/2012/11/barati-huszar-aladar.html?m=1

István Csók (1865–1961): Portrait of mayor Aladár Huszár, 1936
oil, canvas, 140 x 90 cm

The founding fathers of the Capital Picture Gallery wished to establish a civil portrait gallery in the 1880s, containing images of the leaders of the capital. Even though the vision for the collection changed at the beginning of the century, from which time more emphasis was laid on the contemporary features of fine art, the leaders of the capital continued with the traditions. In 1936, a portrait of Aladár Huszár (1885–1945), ex-mayor, was commissioned in an effort to make up for the gaps in the portrait gallery.
It is immediately striking that rigid solemnity is an anathema to the temperament of the artist, who took to French impressionism. The authoritative body posture of the portrayed is almost riven by the vigorous shaping, and the framing of the picture not only does not abate the sturdy, stubby looks but intensifies them to a nearly comic effect. The virtues of Csók’s painting are more to be found in the details: in the daring depiction of the ornamented buckle of the short, Hungarian coat, broken down to full colour fields, in the sensual materiality of the fur collar and in the subtlety of the virtuous, slurred smudges of the drapery in the background.
Aladár Huszár, a lawyer of noble birth, fought all along World War I. with distinction. In 1919, as the city commander of Balassagyarmat, he drove the Czech army corps attacking the city out with a makeshift army of clerks and craftsmen. As an acknowledgement of his combat action, he was elected Lord Lieutenant of a number of counties, after the fall of the Hungarian Soviet Republic. In 1932, following his main supporter’s, Gyula Gömbös’s election to the government, Huszár was appointed mayor of Budapest. Having got in conflict with the Prime Minister, Huszár resigned and, from 1934, continued his public career as the president of the National Institute of Health Insurance.
In his articles and books, Aladár Huszár gave voice to his concerns about the German expansion in Hungary and the strengthening of the Arrow Cross party with increasing clarity, especially as the editor of the daily paper “Hungarian Nation”, launched in 1938. From 1942, he also took part in the work of the Historical Memorial Committee. He criticised the political system, shifting toward the Third German Empire, by confronting them with their own, openly adopted ideals. As a result, he was among the first on the Gestapo’s list of Hungarian persons to be arrested. He was actually arrested within a couple of days of the Germans’ moving into Hungary in March 1944, but with regard to governor Miklós Horthy, whose unfaltering trust he still enjoyed, at first he was only placed under house arrest. After a failed attempt to break away from the alliance with Germany in October 1944, he was carted off first to the concentration camp of Mauthausan, then to Dachau. He was carried off on the 5th of February 1945 by the typhoid epidemic that broke out in the camp. Since he did not only stand up against German imperial efforts but also against the soviet system, realistic judgement of his work became only possible after the change of regime in 1989.
Written by Péter Köblös