A magyarság és magyarországi nemzetiségek a 20-21. században

Földi Péter munkája, hasonlóan érett festményei többségéhez, jelképes, összetett jelentésű. Valós eseményből indul ki: az erdélyi széki Szent Bertalan-napi megemlékezésen a hegyoldalon levonuló asszonyok látványából. 1717-ben a török szultán parancsára krími-dobrudzsai tatár sereg pusztította végig Erdélyt, így Széket is. A település túlélői megfogadták, hogy minden évben bűnbánó istentisztelettel emlékeznek meg a tragédiáról.

A tragikus történelmi eseményt az utolsó tatárjárásnak is szokás nevezni. Bár a törököket sikerült kiűzni a 17. század utolsó évtizedeiben Magyarország nagy részéről, az Oszmán Birodalom még jó ideig fenyegető szomszédságot jelentett. Ráadásul a törököt felváltó osztrák önkényre az ország a Rákóczi-szabadságharccal válaszolt, amely 1711-ben bukott el. A török száműzetésbe vonuló II. Rákóczi Ferenc fejedelem elfogadta III. Ahmed szultán segítségajánlatát a szabadságharc újraindításához, és hadsereget szervezett a török földre menekült kurucokból Esterházy Antal vezetésével. A szultán pénzen kívül a birodalom hűbéreseiként működő krími tatárokból álló segédcsapatot is adott a kuruc sereg mellé. Valójában azonban nem a magyarokat kívánta ezzel segíteni, hanem igazi ellenfelét: a Habsburg Birodalmat gyöngíteni. Miután 1717-ben a Habsburgok szervezte keresztény sereg bevette az addig török kézen lévő Temesvárt és Nándorfehérvárt (Belgrádot), eljött a szultán számára a visszavágás ideje. Ösztönzésére az év nyarán az Esterházy vezette, tatárokkal kiegészített kuruc sereg megkezdte Moldva felől a támadást. Rövid idő múlva nyilvánvalóvá vált, hogy a lakosság már nem támogatja az újabb háborút, a hadjáratnak tehát nincs értelme. A tatárok viszont csak a szultánnak engedelmeskedtek, s a kuruc vezér parancsait sutba dobva könyörtelenül végrehajtották az elrendelt rablóinváziót. Szék – balszerencséjére – a Radnai-havasok után elsőként került a pusztításra éhes tatárok útjába. A település szinte megsemmisült: a lakosság alig tíz százaléka menekült meg, sokakat rabságba hurcoltak, anyagi értékeik pedig mind odavesztek. Már az Alföldig jutottak a tatár hordák, mire az újabb kuruc felkeléstől tartó osztrákok rászánták magukat a velük való szembeszállásra. Végül kiverték az országból a támadókat, a betörésnek azonban maradandó következményei voltak. Szék városból faluvá zsugorodott, de a török korban már megtépázott erdélyi magyar népesség egyébként is pótolhatatlan vérveszteséget szenvedett, amely az etnikai arányok nagymértékű megváltozásához és a későbbi kisebbségi léthez vezetett.

A térábrázolást és a személyes vonásokat mellőző megformálás leginkább az írott történelem előtti figurális művészet és a gyermekrajzok módszereit idézi, mintha egyazon ember mozgásának a folyamatát látnánk. (Esszéiben, tanulmányaiban Földi jórészt a folyamatok és életciklusok gyermeki ábrázolásaival foglalkozik.) Az alakokat azonban átgondolt kompozícióban jeleníti meg: a székelyföldi népművészeti motívumok elrendezését követik.
A fogadalmi napon összegyűlő hívek a tatárdúlás emlékére hordanak fekete-piros népviseletet, ám a szertartás nagyon is behatárolható történelmi helyzetben játszódik. Az 1980-as évek végén, a falurombolási programtól fenyegetett kisebbségi magyar közösség sorsa tárul elénk az időtlen arcok mögül. Az úgynevezett településrendezési tervet ugyan csak 1988 áprilisában ismertette a Romániát korlátlanul uraló Nicolae Ceaușescu kommunista főtitkár, de már az 1970-es évektől nyilvánvaló volt, hogy az erőltetett városiasítás nagyrészt a romániai magyar és német népesség és hagyomány ellen irányul, mert a román politikai vezetés még mindig sokallotta számarányukat, s különféle adminisztratív intézkedésekkel évtizedek óta igyekeztek elsorvasztani a kisebb, színmagyar településeket. A terv lényege az volt, hogy a háromezer főnél alacsonyabb lélekszámú településeket felszámolták és lebontották volna, s a kiköltöztetett lakosság megyénként két-három mesterséges „agráripari centrumban” tömörült volna össze. A megállapított létszámhatárnak legnagyobbrészt éppen a magyar falvak nem feleltek volna meg, de sok Kárpátokon túli, román települést is érintett. Ceaușescu bejelentése után kiürítettek és lebontottak több magyar falut, de ezután részben anyagi okokból, részben a sokasodó nemzetközi tiltakozások hatására a fizikai rombolás megállt. Megkezdték viszont a halálra ítélt községek kikapcsolását a gazdasági vérkeringésből, így bezárták azok iskoláit, megszüntették az odavezető tömegközlekedést, megvonták az orvosi és a postai ellátást. A meghirdetett program az 1989 végi temesvári és bukaresti tüntetéssorozat egyik kiváltója lett, ami végül a főtitkár és rendszere bukását okozta.
Ezt a kettős látásmódot teljesítik ki a madarak, amelyek Földi festészetében az emberi lélek halálon túli kísérőjeként jelennek meg. Míg jobbra fent, az imára kulcsolt kezű, fehér inges, fejkendős asszonyok népviselete színeit ismétlő, kört alkotó madárfejek a jogaiért kiálló, vereségében is győztes közösség szellemét hordozzák, addig a jobb alsó sarokban magányosan gunnyasztó-süllyedő, elkorcsosult, röpképtelen szörny egyszerre képviseli a 18. századi tatár hordákat és a 20. századi román diktátort. A fent és a lent tehát erkölcsi pozíciót is jelöl.

Amikor Földi kiállította művét a Műcsarnokban a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének 1988-as tavaszi tárlatán, akkor virágzott a fővárosi táncházmozgalom, amely 1972-ben indult Sebő Ferenc, Halmos Béla és a Bihari Együttes vezetésével. A mozgalom erősen támaszkodott a még eleven kultúraként élő erdélyi népdal- és balladakincsre, elsősorban Kallós Zoltán gyűjtései alapján. A kialakuló táncházhelyszínek és az általuk szervezett néptánctáborok kettős küldetést vállaltak: tömegeket vontak be és élő szórakozási formává tették a letűnőfélben lévő népzenét, ugyanakkor a hagyomány talaján markáns álláspontot fogalmaztak meg a népi kultúrára gyakorta hivatkozó kommunista diktatúrával szemben, valamint kapcsolódási pontot jelentettek más irányzatok felé. A Sebő-együttesnek otthont adó Kassák Művelődési Házban például hivatalosan el nem fogadott, underground zenekarok is felléptek. Nem nehéz észrevennünk Földi festményében a rokonságot a táncházak szellemével, elég, ha a nőalakok szigorú, tánccsoportszerű elhelyezkedésére vagy mozdulatára pillantunk. Talán ez indíthatta a Művelődési Minisztériumot arra, hogy megvásárolja a művet a kiállításról, majd még abban az évben a múzeumnak adományozza.

„Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

[…]

Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

[…]

A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.”

(Kányádi Sándor: Fekete-piros – részletek)

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Hogy kerültek a tatárok a XVIII. században Erdélybe?,
https://www.vitato.eu/tortenelem/tatarok-erdelyben-az-utolso-nagy-tatarjaras/

Hatalmas csapást mért a magyar kisebbségre az erdélyi falurombolás, 2016. április 29.,
https://mult-kor.hu/hatalmas-csapast-mert-a-magyar-kisebbsegre-az-erdelyi-falurombolas-20160429

Valaki jár a fák hegyén. Kányádi Sándor egyberostált versei, 1994, dia.hu
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/KANYADI/kanyadi00001a_kv.html

Péter Földi (1949): Votive Day, 1987
oil, canvas glued to wood-fibre, 120 x 60 cm

Péter Földi’s piece is symbolic and carries a complex meaning. He starts out from an actual event: from the spectacle of women walking down the mountain on the occasion of a commemoration service on Saint Bartholomew’s Day, in Szék, Transylvania. In 1717, following the orders of the Turkish sultan, the Crimean-Dobrudjan Tatar army raided Transylvania and so Szék. The survivors in the village pledged to commemorate the tragedy with a penitential service, every year.

The tragic historical even is also known as the last Tatar invasion. Even though the Turks were successfully chased out of most of Hungary in the last decades of the 17th century, the Ottoman Empire remained a menacing neighbour for years to come. What is more, the country reacted to the Austrian despotism that replaced the Turkish one with a war of independence named after Rákóczi, which ended in failure in 1711. Ferenc Rákóczi II., who went into exile in Turkey, accepted sultan Ahmed III.’s offer for help to restart the war of independence and organised an army of anti-Habsburg insurrectionist refugees in Turkey. Apart from money, the sultan also provided a subsidiary troop of Tatars as a supplement to the army of the anti-Habsburg insurrectionists. His actual intention was not to help the Hungarians but to weaken his real enemy, the Austrian Empire. Once the Christian army organised by the Austrians captured Timisoara and Belgrade, previously controlled by the Turks, the sultan felt it was time for comeback. Following his initiative, during the summer, the anti-Habsburg insurrectionist army started an attack from the direction of Moldavia. It soon became obvious that the civilian population were not in support of yet another war, hence the campaign was meaningless. The Tatars, however, only obeyed the sultan, and – casting off any commands coming from the leader of the anti-Habsburg insurrectionist army – ruthlessly carried out the marauding expedition, as had been ordered. After the Rodna Mountains, Szék was unlucky enough to be the first in line on the way of the Tatars, hungry for destruction. The settlement was almost completely destroyed. Hardly ten percent of the inhabitants survived, many of the survivors were taken away into captivity and all of their valuables were lost. The Tatar hordes had already reached the Great Hungarian Plain by the time the Austrians decided to attack them. In the end, the aggressors were chased out of the country but the invasion had lasting consequences. Not only did Szék, that used to be a town, shrank into a village but the Hungarian population of Transylvania, already shattered during the time of the Turkish invasion, suffered irrecoverable haemorrhage, which, in turn, led to a substantial change in the ethnic ratio and later to a minority existence.

To create an illusion of space, the painter used methods similar to those of pre-historic figural art and of children’s drawings. It is as if we were observing a single person on the move. The figures, however, are organised into a well thought-out composition, which follows the organisational style of the folk motifs in Székely land. While the congregants gathering for the votive day are dressed in black and red folk costumes in memory of the Tatar invasion, the ritual takes place in a well definable historical situation. What we actually see in the timeless faces is the fate of a Hungarian minority, threatened by the destruction of villages at the end of the 1980s. While the so-called resettlement plan was only made public by Nicolae Ceaușescu – who had absolute power as the general secretary of the communist party – in April 1988, since the 1970s it had hardly been a secret that the forced urbanisation was, for a large part, intended as a measure against the Hungarian and German population living in Romania and their traditions, because, in the eyes of the Romanian political leadership, there were still too many of them. For decades, administrative measures kept being introduced with the aim of withering the smaller, purely Hungarian settlements. In essence, the above mentioned plan called for the elimination and demolition of settlements with a population of less than three-thousand people. Those dislodged were supposed to move into two or three different, artificially constructed “agro-industrial centres” per county. Most of the villages that had less inhabitants than the specified limit were Hungarian, but many Romanian settlements over the Carpathian Mountains also fell into the “too small” chategory. Following Ceaușescu’s announcement, a number of Hungarian villages were emptied and demolished but, partly due to financial constraints and partly to increasing international discontent, at least the physical destruction was stopped. Still, the communities condemned to death were taken out of the economic circulation: their schools got closed, the public transport discontinued, there was no health or postal service. The advertised program was one of the causes of the series of demonstrations in Timisoara and in Bucharest at the end of 1989, which finally caused the fall of the general secretary and his political system.

The above mentioned dual perspective is complemented by the birds, which – in Földi’s painting – represent the companion of the human soul after death. The bird-heads in the upper right-hand corner form a circle and mirror the colours of the traditional dresses of the women in headscarves. While they represent the spirit of a community that stood up for its rights and was victorious even in its defeat, the lonely, degenerate, flightless monster cowering and sinking in the lower right-hand corner, represents both the 18th century Tatar hordes and the 20th century Romanian dictator. Consequently, the top and bottom positions also signify the moral position of the portrayed.

At the time the picture was made, folk dance movement was flourishing in the capital. It started in 1972 and strongly relied on Transylvanian folk songs and ballads, the culture of which was still very much alive at the time. The mission of the emerging dance houses and of the folk dance camps they organised was twofold: on the one hand, they turned almost forgotten folk music into an everyday leisure activity that moved crowds and on the other, on the grounds of tradition, they made their distinct attitude known in opposition to the communist dictatorship that often alluded to folk culture and so they formed a point of connection to other trends. It is quite easy to find links between Földi’s painting and the spirit of the dance houses; it is enough if we take a glance at the strict, dance ensemble-like position and the gestures of the female figures.

Written by Péter Köblös