A második világháború

A huszadik század elementáris tapasztalata volt a második világháború alatti népirtás, melyet a náci Németország és a velük együttműködők – többek között magyar nyilasok – hajtottak végre, s amelynek körülbelül hatmillió európai zsidó származású ember esett áldozatul. A rá való emlékezés a túlélő és az azt követő generációk identitásának részévé, egyik alappillérévé vált.
Magyarország kormánya a 2014-es évet a Holokauszt Emlékévének nyilvánította, a magyar zsidóság deportálásának hetvenedik évfordulójára emlékezve számtalan rendezvény, ismeretterjesztő, tudományos és oktatási program járult hozzá a múlt feldolgozásához. Az emlékévhez kapcsolódva, igaz, valamivel később, 2016-ban jött létre az első Enyészpontok című kiállítás, amely csak az online térben létezett. Az Enyészpontok Budapest olyan helyszíneit vizsgálta kortárs műalkotásokon keresztül, amelyek 1944–45-ben a nyilashatalom-átvétel és a német megszállás tragikus színtereivé váltak, noha mostanra történetüknek ez a része szinte teljesen feledésbe merült.

A történelem és az emlékezés is helyekhez kötődik. A helyek funkciói átalakulnak, a teret a későbbi generációk birtokba veszik, máshogyan használják, felejtenek, nem emlékeznek. Az elfelejtett történetek felelevenítésével az ismerős helyszínek új tartalmak hordozóivá válnak, múlt és jelen jelentésrétegei egymás mellé kerülnek. Az ismerős dolgok a jelenlévő múlt miatt idegennek, félelmetesnek, ijesztőnek hatnak.

A Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár gyűjteményébe került Csinos kis akvarellek II. című grafikai sorozatot Borsos Lőrinc (azaz Borsos János és Lőrinc Lilla) az Enyészpontok kiállításra készítette. A három lapon olyan budapesti épületek láthatók, amelyek máig feldolgozatlan vagy a széles publikum által kevéssé ismert II. világháborús múlttal rendelkeznek. Az épületeket a mai állapotuknak megfelelően festették meg, vízfestékkel. A stílus Adolf Hitler vízfestményeire emlékeztet. Hitler 1908-ban kezdett el festészettel foglalkozni, amikor tizennyolc évesen Linzből Bécsbe költözött. Szeretett volna festő lenni, a Bécsi Művészeti Akadémiára azonban kétszeri próbálkozás után sem nyert felvételt. Képeslapokat festett, hogy biztosítsa megélhetését. Samuel Morgenstern zsidó kereskedő pártfogolta, és igyekezett értékesíteni műveit, Hitler azonban nem tudott sikeres művészi karriert befutni, 1913-ban Münchenbe költözött. Samuel Morgenstern 1943-ban a zsidóüldözés áldozata lett. Hitler akvarelljeinek művészi értéke igen alacsony, a legtöbbjükön szerepel a szignója, gyakran A. Hitler formában. Borsos Lőrinc is ezzel az aláírással látta el vízfestménysorozatát, utalva Hitler művészi ambícióira, fiktív műalkotásokat hozva létre, amelyek, akárcsak Hitler egykori vízfestményei, ártalmatlannak tűnő helyszíneket ábrázolnak, naiv stílusban. A művek hátulja szimbolikusan fekete, és rövid informális leírás olvasható rajtuk a helyszínek kérdéses időszakban betöltött szerepéről.

A Nyilas ház (1146 Budapest, Thököly út 80., ma a Szaletly (volt Thököly) Étterem található itt) volt 1944–1945 fordulóján a Kröszl Vilmos vezette nyilas csoport székháza. A csoport ebben a pártházban és más XIV. kerületi helyszíneken két-háromszáz embert (nagyrészt zsidókat) gyilkolt meg 1944 októbere és 1945 januárja között. A Kröszl-csoport tagjai a máshol működő nyilas egységekhez hasonlóan bestiális kegyetlenséggel kínozták és gyilkolták meg áldozataikat. Az elfogott zsidókat kirabolták, levetkőztették, megverték, cigarettával égették, majd meggyilkolták. A nőket gyakran megerőszakolták, mielőtt agyonlőtték volna őket. A háború után a zuglói nyilas csoport kilenc tagját elfogták, és 1949-ben kivégezték. A tettesek nagy része azonban elkerülte a felelősségre vonást. Másfél évtized múlva, 1965-ben a Duna-parton sétáló Kröszlt egy volt áldozata felismerte. Az egykori parancsnokot és tizennyolc társát 1967-ben bíróság elé állították. Hármukat (köztük Kröszl Vilmost is) kivégezték, a többiek súlyos börtönbüntetést kaptak. A 2016-ban a Nyilas házon elhelyezett emléktábla Boros Mátyás és Fischer István történetét őrzi. Ők ketten 1944. december 25-én felderítőként mentek a nyilas pártházba a zsidó foglyok kiszabadítására, de a nyilasok megkínozták őket, majd végeztek velük.

Az Óbudai téglagyár (1032 Budapest, Bécsi út 134–136., ma áruházak állnak azon a területen) a nyilashatalom-átvétel után gyűjtőtáborként funkcionált, a deportálás, illetve a Német Birodalom felé gyalogosan induló halálmenetek egyik utolsó magyarországi állomása volt. Az 1944. tavaszi-nyári deportálások során a magyar hatóságok a gyűjtőtáborokat gyakran téglagyárakban állították fel, lévén ezek nagy területű, jól őrizhető helyek voltak, ahová vasúti sínek vezettek. A gyárak természetesen alkalmatlanok voltak több ezer ember normális elhelyezésére, nem volt elég víz, élelem. A zsidók a szabad ég alatt vagy oldalfal nélküli téglaszárítókban, a koszos földön feküdtek, dolgukat sebtében megásott gödrökbe kellett végezniük a nyilasok szeme láttára. Többeket agyonlőttek, voltak, akik ciánt nyeltek, öngyilkosok lettek.

A Bíró Dániel Gyógyintézet (1122 Budapest, Városmajor utca 64–66., ma lakóházak állnak a helyén) modern zsidó kórház volt a Városmajor utcában, amelynek dolgozóit és betegeit a nyilasok már 1944 decemberétől folyamatosan zaklatták. 1945. január 14-én délben körülbelül tucatnyi karhatalmista szállta meg az épületet. Egyenként ellenőrizték az alkalmazottak és betegek papírjait. A zsidókat, betegeket és orvosokat agyonlőtték, a mészárlásnak mintegy százhatvan áldozata volt. Néhányan, akik keresztények voltak, vagy meggyőző hamis papírokkal rendelkeztek, túlélték, sikerült elbújniuk. A nyilasok kifosztották a kórházat. Korabeli tanúvallomások szerint nem sokkal később megjelentek a környékbeli lakosok is, akik szintén raboltak. Néhány nappal később a bűzlő holttestek miatt a gyilkosok visszatértek, és felgyújtották az egész épületet. 2007-ben az azóta felépült tömbházak homlokzatára a kerületi önkormányzat emléktáblát állított az áldozatoknak.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpont (http://konfliktuskutato.hu)

A XII. kerületi nyilasok tevékenységéről ld. az Ács Dániel által rendezett A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmet: https://444.hu/2021/01/26/a-gyilkosok-emlekmuve

Borsos Lőrinc: Neat Little Watercolours II., 2015
watercolour, paper; 105 x 148 mm.

The genocide during World War II., carried out by Nazi Germany and those – among others, Hungarian Arrow Cross party members – cooperating with them, was an elemental experience of the 20th century, to which about six million European people of Jewish origin fell victim. Remembrance became a corner stone, a part of the identity of the surviving generation and the generations to come.
The first exhibition titled Vanishing Points came about in 2016. It examined locations in Budapest – through contemporary works of art – that had been turned into tragic scenes of Hungarian Nazi takeover and German invasion in 1944-1945, even though, by today, this chapter of their history almost completely sank into oblivion. History, as well as remembrance, is tied to certain locations. The functions of certain locations change with time, places are taken over by new generations, they use them differently, they forget, they do not remember any longer. As a result of the recollection of long-forgotten stories, familiar places get filled with new content, layers of meaning from the past and the present come side by side. As the past becomes part of the present, familiar things seem foreign, terrifying, scary.
The graphic series titled Neat Little Watercolours II., in the collection of the Kiscelli Museum – Capital Picture Gallery, was made by Borsos Lőrinc (that is János Borsos and Lilla Lőrinc) for the Vanishing Points exhibition. All of the three pieces show buildings in Budapest with an unprocessed or largely unknown history dating back to World War II. The buildings are portrayed in their present condition, with watercolour. The style recalls watercolours made by Adolf Hitler. Hitler started painting in 1908, when he moved from Linz to Vienna at the age of 18. He wanted to become a painter but failed twice to be accepted to the Arts Academy of Vienna. He painted postcards in order to make ends meet. Samuel Morgenstern, Jewish tradesman, tried to sell Hitler’s pictures in an effort to help but Hitler could not make it as an artist and in 1813, he moved to Munich. Samuel Morgenstern fell victim to the prosecution of Jews in 1943. The artistic value of Hitler’s watercolours is very small, most of them have his signature on them, often as A. Hitler. Borsos Lőrinc signed their watercolour series by the same name, as a reference to Hitler’s artistic aspirations, creating fictive pieces of art, which depict innocent-looking places with naiveté. The back of the pictures is painted black, as a symbol, and there is a short, informal description of the location portrayed and its role during the period in question.

The Headquarters of the Arrow Cross Party (1146 Budapest, Thököly út 80., today a restaurant) was led by Vilmos Kröszl at the turn of 1944-1945. Members of this group killed 200-300 people (mostly Jews) at the headquarters and at other locations in the 14th district, between October 1944 and January 1945. Similarly to other Arrow Cross units, the Kröszl group tortured and killed their victims with bestial cruelty. Captured Jews were robbed, stripped, beaten up, burnt with cigarettes, then killed. Women were often raped before they got shot. After the war, nine members of this Arrow Cross group in Zugló were captured and executed in 1949. Most of the war-time perpetrators, however, escaped punishment. A decade and a half later, in 1965, one of his victims recognised Kröszl as he was walking on the Danube bank. The former commander and 18 of his associates were brought to court in 1967. Three of them (Vilmos Kröszl included) were executed, the others were sentenced to prison. In 2016, a commemorative plaque was placed on the wall of the building that once was the headquarters of the Arrow Cross party. It cherishes the memory of Mátyás Boros and István Fischer, who entered the building on the 25th of December 1944, as reconnoitrers, to free the captives. They were tortured by the Hungarian Nazis and then killed.

The Brickworks of Óbuda (1032 Budapest, Bécsi út 134-136., today a shopping hall) was used as a transit camp, once Hungarian Nazis took over. It was one of the last Hungarian stations on the way to deportation and of death marches, moving in the direction of the German Empire on foot. During the deportations in the spring and summer of 1944, Hungarian authorities often used brickworks as transit camps, because they had the advantage of a fairly large area, were easy to guard and there were rails leading to them. Of course, the brickworks were unsuitable for properly accommodating thousands of people. There was neither enough water, nor enough food. The Jews slept on the ground, either under the sky or in the drying rooms, which had no sidewalls. They did their business in hurriedly dug holes, in front of the eyes of the Nazis. Several of them were shot and many swallowed cyanide to commit suicide.

Dániel Bíró Hospital (1122 Budapest, Városmajor utca 64-66., today residential buildings) was a modern, Jewish hospital in Városmajor street. From December 1944, both the employees and the patients were regularly pestered by the Hungarian Nazis. On the 14th of January 1945, about a dozen Nazi workers’ militiamen invaded the building. They thoroughly checked the papers of the employees and the patients. Jews, patients and doctors were killed; there were about 160 victims to the massacre. Some, who were Christians or had convincing false papers or managed to hide, survived. The Nazis looted the hospital. According to testimonies of the time, residents of the neighbourhood appeared soon afterwards and started looting, too. A couple of days later, the murderers returned to get rid of the stinking bodies and set fire to the whole building. In 2007, the local council placed a commemorative plaque – cherishing the memory of the victims – on the facade of the building that has since been erected.

Written by Mária Árvai

Pfannl Egon Ybl-díjas építészmérnök, grafikus a budapesti Városépítési Tervező Vállalat műemléki szakosztályának munkatársa, majd 1949-től a szakosztály vezetőjeként tevékenyen részt vett a háborús károk felmérésében és a főváros újjáépítésében. 1945-ben a budai harcok alatt és után rajzsorozatban örökítette meg az 1944–45-ös pusztulás utáni Budapestet, ezzel a sorozatával vált ismertté. Rajzaiból több méretben készültek lenyomatok, tizenkettőt közülük Buda az ostrom után címmel sokszorosított mappa formájában adott ki a Klösz Nyomda 1945-ben, kétszáz példányban.
Budapest ostroma során a főváros épületeinek mintegy háromnegyede megsérült. Rommá lett az összes fővárosi Duna-híd, de a legsúlyosabb károkat a Várnegyed szenvedte. Az ostrom pusztítása utáni romos Budapestet ábrázoló korabeli festmények és rajzok viszonylag ritkák. Noha ezeken a műveken látható a művészek dokumentálási szándéka, mégis a történelmi ismereteken túl valamennyi személyességet is közvetítenek a rajzok.

Pfannl Egon ezen a ceruzarajzán a miniszterelnökségi (Sándor) palota romjait rögzítette. Az épület a nevét az építtető családról kapta. A telket a katonai funkciójukat a 18. század végén elveszítő kaszárnyaépületekkel Sándor Vince gróf és felsége, Szapáry Anna grófnő vásárolta meg 1803-ban. Ahogyan az épület homlokzatán olvasható római számok ma is mutatják, a palota 1806-ban készült el. A szakirodalomban máig nincs egyezség arról, hogy a klasszicista palota tervezője a bécsi Johann Aman volt-e, vagy a többek között a Nemzeti Múzeum, a Pesti Vigadó és a Deák téri evangélikus templom tervezőjeként ismert Pollack Mihály.

Sándor Móric gróf, a Sándor család utolsó férfi tagja, aki akrobatikus, bravúros lovasmutatványairól „ördöglovas” néven volt ismert városszerte, 1831-ben eladta a palotát a Pallavicini grófoknak. A szabadságharc után, az abszolutizmus idején a Szent György tér új funkciót kapott: a teret körülvevő épületekbe vezető állami hivatalok költöztek. A Sándor-palota 1851–1856 között a Magyarország kormányzójának kinevezett Albert főherceg rezidenciája volt. Miután Albert főherceg elhagyta a Sándor-palotát, egy rövid időre újból a Pallavicini család vette birtokba. 1867-től Andrássy Gyula gróf kezdeményezésére az állam kibérelte az épületet, és Ybl Miklós segítségével rendbe hozatta, felújíttatta. 1874-től állami tulajdonba is került, egy Sugár (Andrássy) úti telek cseréje révén. 1867-től egészen 1945-ig miniszterelnöki rezidenciaként szolgált.

Egyik utolsó lakója volt gróf Teleki Pál miniszterelnök, aki az 1941. április 2-ról 3-ra virradó éjjel a palotában vetett véget életének a Jugoszlávia elleni tervezett agresszió, a háborúba sodródás lelkiismereti terhe miatt. 1944–1945-ben Budapest bombázása és ostroma során az épület a királyi palotához való közelsége miatt súlyosan megsérült: délnyugati sarokrésze teljesen elpusztult, déli homlokzatából csak a földszinti maradt meg, a nyugati homlokzatból pedig csak az északi rész. Ez a teljesen romos állapot figyelhető meg Pfannl Egon rajzán: a délnyugat felől láttatott épület előtt egy utcai lámpa és autók roncsai foglalják el az előteret, amelyek a korabeli fotográfiákon is felfedezhetők. (Fortepan 30897 és 45562) 1989-ben turisztikai szempontok alapján kívülről tatarozták az épületet, hogy a Budavári Siklón érkező turisták ne a második világháborús nyomokat viselő rommal találkozzanak. Teljes körű felújítására 2000–2002 között került sor Potzner Ferenc tervei alapján. 2003 óta a Sándor-palota a mindenkori magyar köztársasági elnök rezidenciájaként és a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) épületeként szolgál.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Dabasi H. Kinga: Budapest ostroma megrázó képeken, in: PestBuda, 2019. február 15., https://pestbuda.hu/cikk/20190215_budapest_ostroma_kepeken?fbclid=IwAR3HXwYcv7zA1yA2FPihJozdu_YJ4c77e6pQRyGTRH6AkWqBn6lAOEkxzTw

Farbaky Péter: A Sándor-palota, a Teleki-palota és az udvari istálló. A Szent György tér főbb épületeinek változásai az újkorban, in: Tanulmányok Budapest múltjából, XXXI. szám, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 2003, 137–161. o.

A Köztársasági Elnöki Hivatal épületének története: https://www.keh.hu/az_epulet_tortenete/1503-Az_epulet_tortenete&pnr=1

Barta Lajos (1899–1986) szobrász 1932-ben ismerkedett meg a nála jóval fiatalabb, szintén zsidó származású festővel, Rozsda Endrével (1913–1999). Kapcsolatuk több volt barátságnál, noha alkalmi viszonynak indult, húsz évig tartó élettársi kapcsolat lett belőle. Közös lakást béreltek Budapesten, művészetük is szoros kölcsönhatásban állt egymással, közelről kísérték figyelemmel a másik munkáját. A harmincas évek végén még mindketten keresték saját művészi útjukat.

Barta Lajos és Rozsda Endre a magánéletük miatt a kezdetektől fogva korlátokba ütköztek, a homoszexualitás modern kori állami kriminalizációja miatt. A homoszexuális gyakorlatokat 1878-tól „természet elleni fajtalanság” címszó alatt büntették, mely tiltás több mint nyolcvan évig maradt hatályban. A 20. század elejétől Budapesten a homoszexualitás állami felügyelete többek között hivatalos nyilvántartások formájában öltött alakot. 2002-ben az Alkotmánybíróság döntése nyomán törölték el az akkor hatályos Büntető Törvénykönyvben még szereplő, az azonos nemű és a különböző nemű partnerek közötti szexuális kapcsolatok eltérő kezelésében megnyilvánuló megkülönböztetést.

Barta Lajost és Rozsda Endrét azonban zsidó származásuk miatt is hátrányos megkülönböztetések érték. 1938-ban, az első zsidótörvény bevezetését követően úgy határoztak, hogy Párizsba költöznek. A francia fővárosban közös műtermet béreltek, látogatták a Louvre tanfolyamait, ismerkedtek a kortárs irányzatokkal. A szürrealizmus és az absztrakció, az Abstraction-Création csoport tevékenysége iránt is élénken érdeklődtek. Munkáikban ezidőtájt fellelhetők voltak a szürrealizmus és a konstruktivizmus elemei is. 1942-ben jóhiszeműen eleget tettek a felhívásnak, és zsidóként regisztrálták magukat Franciaországban. A zsidóüldözés ott is elérte őket, Barta Lajosnak az utolsó pillanatban sikerült kilépnie és megmenekülnie a megsemmisítő tárborba induló transzportból. Ezután Párizsban is bujkáltak, gyakran váltogatták lakóhelyüket, majd 1943-ban visszatértek az akkor még biztonságosabbnak ítélt Budapestre.

Barta Lajos visszaemlékezései szerint közvetlenül a hazatérésüket követően egy vak zongorista koncertje Budapesten nagyon mély benyomást tett rá: ott a koncerten rajzolta első nonfiguratív rajzát. 1944-ben azonban Barta Budapesten is kénytelen volt magára tűzni a sárga csillagot, ismét közvetlen életveszélybe került, bujkálni kényszerült.

Miután megmenekültek, túlélték a háborút, 1945-ben teljes természetességgel csatlakozhattak az újonnan alakuló Európai Iskola művészcsoportba tömörülő nonfiguratív művészekhez. Az Európai Iskola – mint azt neve is jelzi – többek között a kortárs európai művészettel való kapcsolatteremtést tűzte ki célul. Párizsban szerzett tapasztalataiknak köszönhetően a kortárs nyugati művészeti irányzatok kitüntetett követeivé válhattak, és ennek megfelelő figyelmet kaptak mind az Európai Iskolán belül, mind pedig a szélesebb nyilvánosságban.
Az elvont, szürrealista és expresszív tendenciákat képviselő művészekből álló, meglehetősen heterogén csoport, az Európai Iskola kevesebb mint hároméves fennállása alatt harmincnyolc kiállítást rendezett. Visszafogott léptékű tárlataik jellemzően két hétig és korlátozott időben, délelőttönként voltak nyitva. Barta Lajos négy kiállításon is szerepelt, kétszer Rozsda Endrével közös retrospektív tárlaton. Közös kiállításuk 1946 júliusában az Európai Iskola ötödik tárlata volt, amelynek a plakátját maguk a kiállító művészek tervezték.

A háború utáni időszakban szinte még a romokon indult újra a művészeti élet. Kiállítóhelyek sem igazán voltak, az Európai Iskola kiállításainak többségét a plakátterven is szereplő helyszínen, az Üllői út 11. szám alatt, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségétől bérelt teremben rendezték meg. A plakátterv szerény kivitele összhangban van az erre az időszakra jellemző erős anyagi korlátokkal, amelyek a kevésbé anyagigényes műfajok térnyerését, a kisméretű grafikai lapok dominanciáját hozták. A plakátterv az Európai Iskola egy másik tagjának, Makarius Sameernak, az 1946 őszén Magyarországról végleg távozó egyiptomi származású képzőművésznek a hagyatékában maradt fenn. A később Argentínába emigráló Makarius Sameer és felesége szoros kapcsolatot ápolt az 1956 után Franciaországba távozó és ott nemzetközi karriert befutó Rozsda Endrével és az 1965-ben Németországba disszidáló, és ott szintén nemzetközi sikereket elérő Barta Lajossal.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Árvai Mária: Barta Lajos „kultúrdiplomáciája”, in: Árvai Mária – Leposa Zsóka – Róka Enikő – Ulrich Winkler (szerk.): Barta Lajos. Túlélési stratégiák (kiállítási katalógus, Budapest, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, 2019. május 30. – szeptember 22.) BTM, Budapest, 2019, 40–49, 40. o.

György Péter – Pataki Gábor: Az Európai Iskola és az Elvont Művészek Csoportja, Corvina Kiadó, Budapest, 1990, 151–156. o.

Takács Judit: Homoszexuálisok listázása a 20. századi Magyarországon, in: Korall 66. 2016, 5–31. o.

Ulrich Winkler: Barta Lajos – Túlélési stratégiák, in: Árvai Mária – Leposa Zsóka – Róka Enikő – Ulrich Winkler (szerk.): Barta Lajos. Túlélési stratégiák (kiállítási katalógus, Budapest, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, 2019. május 30. – szeptember 22.) BTM, Budapest, 2019, 14–39, 17. o.

Lajos Barta (1899–1986) and Endre Rozsda (1913–1999): Poster design, 1946
watercolour, tempera, cardboard, 195 x 265 mm

Lajos Barta (1899–1986), sculptor, met Endre Rozsda (1913–1999) – a painter of a much younger age, who, similarly to Barta, was of Jewish origin – in 1932. Their relationship was more than friendly and although it started as a casual affair, it turned into a domestic partnership of twenty years. They rented a flat in Budapest together and their art too, was strongly related; they closely observed each other’s work. At the end of the 1930s, both of them were still searching for their artistic voices.
Lajos Barta and Endre Rozsda came up against difficulties from the very beginning due to their private life and the modern age criminalisation of homosexuality by the state. Homosexual practices were regarded and punished as “lechery against nature”, starting from 1878 and the prohibition remained in force for more than eighty years. From the beginning of the 20th century, in Budapest, state inspection of homosexuality took form, among others, in keeping official records. It was in 2002 that, based on the decision of the constitutional court, the distinction between sexual relationships with persons of the same or the opposite sex, still part of the Penal Code at the time, was repealed.
Lajos Barta and Endre Rozsda also suffered discrimination because of their Jewish origin. In 1938, after the introduction of the first anti-Jewish law, they decided to move to Paris. In the French capital, they rented a studio together, visited courses at the Louvre and acquainted themselves with contemporary trends. They also showed great interest in surrealism and abstraction and in the activities of the Abstraction-Création group. During this period, elements of surrealism and constructivism were also discernible in their work. In 1942, acting in good faith and satisfying the call to action, they registered as Jews in France. The persecution of Jews reached them there too; Lajos Barta escaped the transport to the concentration camp in the last moment. From that time on, they were forced to go into hiding in Paris too. They changed their place of residence frequently, then, in 1943, they returned to Budapest, which still seemed the safer option at the time.
According to Lajos Barta’s recollections, right after their return home, a concert given by a blind piano player in Budapest made a huge impression on him and it was at the concert that he drew his first nonfigurative drawing. In 1944, however, Barta was forced to wear the yellow star once again, his life was in direct danger and he had no choice but to hide.
As they escaped and survived the war, in 1945, it seemed only natural that they joined the European School, a group of nonfigurative artists. The aim of the European School – hence its name – was to establish connections with contemporary European art. As a result of their experiences in Paris, Barta and Rozsda were considered as prominent ambassadors of western artistic trends and were given due attention both within the European School and amongst the wider public.
This highly heterogeneous group of artists, representing abstract, surrealistic and expressive trends, organised thirty-eight exhibitions during the three years of existence of the European School. Their low-key exhibitions were usually open for two weeks, each day for a restricted period of time, in the mornings. Lajos Barta’s pieces were exhibited four times, twice as part of a joint, retrospective exhibition, together with pieces by Endre Rozsda. Their joint exhibition in July 1946 was the fifth of those organised by the European School. The exhibitors designed the poster advertising the event themselves.
In the post-war period, artistic life was reborn practically amongst the ruins. There were no exhibition halls; the European School organised most of its exhibitions at the location indicated on the poster design, under Üllői street 11., at a room rented from the Democratic Alliance of Hungarian Women. The plainness of the poster design reflects the financial hardships of the time, which resulted in the advancement of less material-intensive genres and the dominance of smaller size designs. The poster survived in the estate of another member of the European School, Makarius Sameer, an artist of Egyptian origin who left Hungary for good in the autumn of 1946. Makarius Sameer, who later emigrated to Argentina, and his wife kept regularly in touch with Endre Rozsda, who left for France in 1956 and gained international recognition there, and with Lajos Barta, who fled the country and moved to Germany in 1965 and attained international success there.

Written by Mária Árvai