Az 1956-os forradalom és szabadságharc

Kutassy Imre Ferenc 1937-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, mesterei Rudnay Gyula, Réti István, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Varga Nándor Lajos voltak. Már 1927-től tagja volt a Független Művészek Társaságának, 1937-től a Rézkarcolók Egyesületének is. 1949-től a Százados úti művésztelepen dolgozott. Festményeivel, grafikáival, szobraival a huszadik századi magyar nonfiguratív képzőművészet ismert alakja volt. Budapesten, valamint külföldön, így Amszterdamban és Bécsben is voltak önálló kiállításai.

Ez a festmény nemcsak gyűjteményünkben, de a művész életművén belül is sajátos helyet foglal el: félig formai, félig dokumentarista törekvésű. A Városliget előtt, a Felvonulási téren (ma: Ötvenhatosok tere) állott Sztálin-szobor ledöntésének pillanatát merevíti ki.

„Sztálin zászlaja alatt, Rákosi Mátyás vezetésével előre a végső győzelemig!” – foglalta össze 1951-ben pártja „célkitűzését” Révai József, a Rákosi-rendszer vezető politikai „négyesfogatának” tagja, a kultúráért felelős miniszter a Sztálin-szobor Rákosi jelenlétében megtartott nyilvános avatóján. 1956 októberében, a forradalom előestéjén már egyikük kezében sem volt közvetlen politikai hatalom. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a szovjet vezetés, megrettenve a csatlósállamokban növekvő ellenállástól (keletnémet munkásfelkelés, munkabeszüntetések Csehszlovákiában stb.), éppen a „Sztálin legjobb magyar tanítványaként” emlegetett Rákositól követelte a hazai politikai vezetés átalakítását. A magyar kultúrpolitika szovjet mintára való átalakítását vezető Révait leváltották tisztségéből, Rákosinak pedig, noha ő maradt a tényleges államfő, át kellett engednie a miniszterelnökséget a kommunista párton belül mérsékeltnek tartott Nagy Imrének. A forradalmi erjedést azonban a „tisztáldozatokkal” sem sikerült megállítani. 1956 nyarán, látva a magyar értelmiség java és a pártvezetés immár áthidalhatatlan ellentétét, valamint az egyetemi ifjúság nyílt szervezkedését, a szovjetek leváltották Rákosit is, helyére azonban a volt NKVD-s tisztet, Gerő Ernőt állították, aki esküdt ellensége volt az értelmiségi reformtörekvéseknek, s mindennemű kérésre vagy felvetésre erőszakkal felelt. Nemhiába tartottak az egyes csatlósállamokban kibontakozó ellenállási mozgalmak továbbterjedésétől Moszkvában: a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) 1956. október 23-ai tüntetése eredetileg a poznańi és varsói lengyel felkelés megsegítését hirdette meg.

Az óriás Sztálin-szobor készítését még 1949-ben, a rettegett szovjet diktátor, a szocialista „tábor” népeinek „apja” 70. születésnapja ünneplésekor határozták el, a felállításra azonban csak 1951-ben került sor. A politikai vezetésnek elkötelezett művészek számára is hálátlan volt ez a megbízás, s az első pályáztatások eredményeivel a bíráló bizottság nem is volt elégedett. Ráadásul az ország súlyos pénz- és nyersanyaghiánnyal küzdött, a szükséges bronzmennyiség végül csak a kommunista vezetés által nemkívánatosnak minősített, korábban már eltávolított köztéri szobrok beolvasztásával gyűlt össze. Mikus Sándor nyolc méter magas alkotása a Rákosi-rendszer illetve a sztálinista kommunizmus vizuális szimbólumává vált. Az október 23-i tüntetésre felhívó műszaki egyetemi MEFESZ- nyomtatvány 16 pontban foglalta össze a terrorisztikus államvezetés azonnali átalakítását illetve a Szovjetuniótól való függés lazítását. Az utca népének ajkán csak „bronzbálványként” emlegetett Sztálin-emlékmű lebontása is szerepelt e követelések között. A Március 15., Bem, majd Kossuth téri tömegtüntetések illetve a Magyar Rádiónál kirobbanó fegyveres harc hatására az utca nem várta meg a politikai intézkedést: minden düh és cselekvési vágy a Rákosi-kommunizmust megtestesítő Sztálin-szobor ellen irányult.

A művész alighanem szemtanúja lehetett az eseménynek, a visszaemlékezés szubjektivitása azonban valós és képzelt motívumokat vetít egymásra a sűrített ábrázoláson. A városligeti fák között ugyanis az égő kandeláberek is látszanak, holott a visszaemlékezések és a helyszínen készített fényképek tanúsága szerint azokban az órákban – a felkelést megnehezítendő – kikapcsolták a közvilágítást. A dőlő szobor kézmozdulata is eltér a valóságostól: a jobb kar a törzs elé emelt, „tanító” pozíció helyett integetésre emelkedik, ahogyan a kor embere látta a kommunista pártvezetőktől a kötelező nagygyűléseken, felvonulásokon. Az egyszerű, lépcsőzetes talapzat sem egyezik a fényképeken látható toronyszerű, kétoldalt tribünsorrá kiegészített, nagyszabású domborművekkel ellátott kőépítménnyel. Nem az igazi művet láttatja velünk a festő, hanem „a zsarnok szobrának” toposzát, részben azonosulva a felkelőkkel, akik ugyancsak nem pedáns műalkotást láttak a szoborban, hanem azt, amit jelképezett számukra. Ezt a sajátos, egyéni képi emlékezéstechnikát közvetíti a formai megvalósítás is. A kivehetetlen, szőnyegként tarkálló tömeg, a ritmusosan ismétlődő, élénk színhasználat az egész kompozíciónak expresszionisztikus, ugyanakkor dekoratív jelleget kölcsönöz.

A későbbi interjúkban és a korabeli sajtócikkekben a forradalom spontaneitásához híven egyaránt keveredik a tragikus, a tárgyilagos és a humoros megközelítés, ezáltal a kép történéseit is mozaikszerűen rekonstruálhatjuk, hasonlóan a kompozíció felépítéséhez. Az előtérben egymás mellett álló teherautók, platójukon és köröttük sűrű embercsoportok – zömmel a Kossuth térre és a Rádióhoz érkező Budapest környékbeli gyárak és szakmunkásképző iskolák munkásai, akik az új kommunista rendszer „neveltjeiként” szinte azonnal csatlakoztak a diákmegmozduláshoz. („Egyszer csak valaki azt mondja, menjünk, döntsük le a Sztálin-szobrot. Fölültünk egy teherautóra, s ahogy mentünk, jöttek ki a munkások a gyárakból délután. A diákfelkelést talán el is fojthatták volna. De mikor a villamosról a munkások leszálltak, és megindult az áradat…”) A teherautókkal a háttérben látható szobor nyakára vetett sodronykötél segítségével kezdték meg a ledöntést. („Ez aztán a húzás! Nyereménye felülmúlja a békekölcsönét!” „Ne makacskodj, Jóska! Ideje lefeküdni!”) A művelet azonban nem sikerült, a drótkötél cérnaszálként pattant le a bronztestről. („A Sztálin-szobornál csoda történt. Fönn álltam a talapzaton, amikor rákötöztek egy drótkötelet a szoborra, és az elszakadt. Ez rettenetesen veszélyes dolog. És a tömegben senkin nem esett egy karcolás sem.”) Az ott álló szakemberek hamar rájöttek a megoldásra: „Lángvágót neki! Ne sajnáljunk tőle még egy utolsó „Sztálin-műszakot”…” Az eszközöket egy gépkocsigarázs szerelőműhelyéből hozták, a közeli Szent Domonkos utcából, amelynek még nemigen ment át a helyi köztudatba az 1953-as átnevezése Cházár András utcára. („Ez akkor így ment: valaki mindig időben mondott valamit. Nincs a világon olyan tábornok, aki ezt így le tudta volna vezényelni.” „A munkás munkás, mindenhol van ismeretsége.”) A szobrot, minthogy csak a talapzata elérte a tíz méteres magasságot, a csizmáknál vágták át. Végül újabb drótkötelekkel és teherautókkal a Sztálin-szobor fenyegető, óriás, sötét alakja – a feljegyzések szerint 21:37-kor – dőlni kezdett előre. Az öröknek, változtathatatlannak hitt szimbólum megmozdult. Ez jelenthette a művész szemében az 1956-os forradalom és szabadságharc lényegét, ezért fontosabbnak tartotta az ott nyüzsgő embertömeg vagy a helyszín tárgyainak részletezésénél, vagy annál, ami ezután történt: a szoborcsonkot a Blaha Lujza térre, majd az Akácfa utcába vontatták, s kézi erővel szétverték, darabjainak többségét diadalmas emléktárgyként hurcolták szét („Üsd, vágd – már – nem apád!”).

Mikus Sándor alkotását a korabeli és a későbbi művészettörténeti megállapítások is színvonalas Sztálin-emlékműként jellemezték, így mondhatni, „túl jól” töltötte be vizuális funkcióját. Egykori jelenléténél talán még hangsúlyosabbá vált a hiánya. A Városliget melletti talapzaton még sokáig álltak a vágásból visszamaradt csizmák, a fővárosban ezért a következő években „Csizma tér” néven említették egymás között a térséget. („Ki várta az idén legjobban a Mikulást? Sztálin, mert ő már október 23-án kitette a csizmáját.”) Az 1957-től berendezkedő Kádár-adminisztráció nem állíttatta vissza a Sztálin-szobrot, de nem volt hajlandó egészen feladni a kommunizmushoz köthető funkciót sem, így akarva-akaratlanul fenntartotta a szobordöntés emlékét. Ezért ajándékozhatta az itt látható festményt a művész özvegye a múzeumnak még a rendszerváltás előtt, 1986-ban. A Városliget melletti óriásszobor maradványait előbb letakarták, majd felvonulási dísztribünné alakították át a talapzatot. A talapzat ugyancsak Mikus faragta domborműveit 1975-ben megsemmisítették, a rendszerváltás után, az 1990-es évek elején pedig az egész építményt lebontották, ma Emődi-Kiss Tamás, György Katalin, Horváth Csaba és Papp Tamás 1956-os központi emlékműve áll ott. De 1956 októberének utolsó napjaiban egészen mást tanácsolt a pesti humor arra a kérdésre, mit építsenek a Sztálin-szobor helyére:

„… egy szökőkutat, ezzel a felirattal:
„Aki eddig nyalt, most öblögethet.”

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála, Budapest, Bibliotéka Kiadó, 1989

„Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni!” Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből, Budapest, Századvég Kiadó – 1956-os Intézet, 1993

Nóvé Béla: Kortárs krónika 1956, Budapest, Krónika Nova Kiadó, 2001

Kerényi Jenő Felvonulók című szobra egy monumentális mű kismintája. A szoborcsoport alumíniumból készült, nagy méretű köztéri változata a Magyar Ifjúság Útját díszítette, amely a Rákosi-korszak egyik legnagyobb presztízsberuházása során elkészült Népstadionhoz (ma Puskás Ferenc Stadion) vezetett. Az 50-es évek kultúratámogatására jellemző volt, hogy a nagyobb építészeti projektekhez kapcsolódóan képzőművészeti alkotásokat is megrendeltek. A megbízásokat csak olyan művészek kaphatták meg, akik a központilag irányított képzőművészeti intézményrendszeren belül mozogtak, elfogadták a hivatalos művészeti programot, és annak szellemében szocialista realista műveket alkottak. Az új irány tartalmi és stiláris követelményeit a párt főideológusa, a Népművelési Minisztériumot vezető Révai József jelölte ki 1949-ben. 1953-ban, Sztálin halálát követően a művészetpolitikai nyomás némileg csökkent, így a szocreál szigorú stílusmegkötései is oldódni látszottak.

A Népstadiont 1953-ban avatták fel, s a hozzá kapcsolódó bevonulási díszútvonal (dromosz) két-két oldalán szoborgalériát alakítottak ki, ami tizenhat többalakos bronz- és alumíniumkompozícióból állt. A közel három méter magas, szocialista realista stílusú alacsony talapzaton elhelyezett kompozíciókat egymástól panelekkel elválasztva állították fel. Ezek a választófalak egyrészt dinamikusan tagolták az egyes csoportokat, másrészt oldalnézetből háttérként funkcionáltak az egyes kompozíciók számára. A szobrok a szocialista mindennapokból, sportéletből vett, valamint az ifjúság életét bemutató jeleneteket ábrázoltak. A felvonulási útvonal kialakításának koncepciója a Népstadion metróállomás kiépítésével függött össze: az eseményekre metróval érkező tömegek az állomástól a stadionig ezen a „népnevelő” célzattal kialakított útvonalon juthattak volna el. Ez az elképzelés azonban nem valósult meg, ugyanis a Népstadion átadására a beruházáshoz tartozó képzőművészeti alkotások nem készültek el. A szoborgaléria is csak az 50-es évek második felére lett teljes, akkor, amikor az évtized első felét meghatározó szocialista ideológia és ahhoz kapcsolódó esztétika éppen átalakulóban volt.

Kerényi háromalakos szoborkompozíciója még magán viseli a Rákosi-korszak hivatalos művészetének stílusjegyeit: a figurák gesztusai, az egymással interakcióban álló fiatalokat ábrázoló csoport dinamikus mozgása, a zászlóvivő alakja erőteljesen agitatív jelleget kölcsönöz a műnek. Ugyanakkor a szocialista realista kánontól való elmozdulást mutatja az alakok megmunkálása, s finoman megjelenik a Kerényire később jellemző expresszív anyagkezelés.

A szocialista propagandát szolgáló szobrok sorsa a rendszerváltást követően, az 1990-es években kérdésessé vált, Budapest Főváros közgyűlése helyi védettség alá helyezte a Népstadion épületegyüttesét. A szobrok elmozdításáról élénk viták zajlottak, ám ezek a művek mégsem kerültek az 1993-ban megnyitott Szoborparkba (Memento Park), amelyet szabadtéri múzeumként a szocialista korszak eltávolított köztéri alkotásainak bemutatására hoztak létre Budapest egyik külkerületében, hanem eredeti helyükön maradhattak.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

Hegyi Dóra – László Zsuzsa – Leposa Zsóka – Róka Enikő (szerk.): 1971 – Párhuzamos különidők, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Budapest, 2019, 304. o.

Kiss István: Szocreál abszurd, in: Új Magyarország, 1995, április 20. V. évf. 92. szám, 9. o.

Kovács Péter: Lenin a háztetőn, in: Hans Knoll (szerk.): Második nyilvánosság. XX. századi magyar művészet, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002, 154–169. o.

Dromosz – a Népstadion szoborgalériája, in: Köztérkép, https://www.kozterkep.hu/gyujtemenyek/megtekintes/5cbd630d4314f24909213f7c/dromosz-a-nepstadion-szoborgaleriaja

A Népstadion Dromosza, in: Fővárosi Blog, https://fovarosi.blog.hu/2013/08/30/a_nepstadion_dromosza

Jenő Kerényi (1908-1975): March, 1953
bronze, height 75 cm
Jenő Kerényi’s sculpture entitled March is a small sample of a monumental piece of work. The large, public version of the group of statues was made of aluminium and decorated the so-called Road of the Hungarian Youth, which led to the People’s Stadium (today Puskás Ferenc Stadium), erected as part of a huge prestige-investment. In the 1950s, support for culture was often provided by means of ordering art pieces to complement bigger, architectural projects. Only artists who were active within the centralised institutional system of arts, who accepted the official arts programme and created socialist realist pieces in line with it could be commissioned. Content-related and stylistic requirements of the new direction were defined by József Révai, chief-ideologist of the party and head of the Ministry of Adult Education, in 1949. The era of strict socialist realism lasted until the death of Stalin, in 1953. After that, the political pressure somewhat decreased and so the strict stylistic restrictions of socialist realism also seemed to lessen.
The People’s Stadium was inaugurated in 1953, and the passage leading up to it (dromos) was flanked by a sculpture gallery comprised of sixteen compositions of several figures made of bronze and aluminium. The almost three-meter high, socialist realist compositions were placed on small pedestals and were separated from each other by panels. These partition-walls dynamically divided the individual groups of statues on the one hand, while on the other, they also served as a background to the compositions, from the side. The sculptures depicted everyday events during socialism, scenes of sporting life and the life of the young. The idea of the passage that would have served the purposes of marches and processions was strongly linked with the construction of the underground station also named People’s Stadium: those who took the underground could have reached the stadium via this “educational” route. However, the idea failed to materialize, because the works of art commissioned were not ready at the time of the inauguration of the People’s Stadium. The sculpture gallery was completed in the second half of the 50s, by which time, the socialist ideology and the associated aesthetics that defined the first half of the decade had already started to change.
Jenő Kerényi’s three-figure composition still bears the hallmark of the official art of the Rákosi era: the gestures of the figures, the dynamic movement of the group of young people interacting with each other and the shape of the flag-bearer lends a forcefully agitating quality to the sculpture. At the same time, the fashioning of the figures shows signs of alienation from the canon of socialist realism and hints at the kind of expressive moulding that later became so characteristic of Kerényi.
In the 1990s, following the change of regime, the fate of sculptures serving socialist propaganda became doubtful. The general assembly of the capital of Budapest gave the building complex of the People’s Stadium protected status. Concerning the removal of the sculptures, there were spirited debates but luckily, they did not end up in the Sculpture Park (Memento Park) – opened in 1993 in the outskirts of Budapest to serve as an open-air museum of public works from the socialist era – but remained at their original place.

Written by Viktória Oth

Gebhardt Béla a műszaki egyetemen végzett, festőként, építészként dolgozott. Ő tervezte, faragta újra a Hősök terén található ismeretlen katona emlékkövét. Az eredetileg Kertész K. Róbert által tervezett követ a kommunista pártvezetés a hatalomátvétel után 1951-ben elmozdíttatta, feltehetőleg a hátoldalán olvasható „Az ezeréves határokért” felirat miatt. Csak 1956 tavaszán került vissza a helyére a Gebhardt Béla által újrafaragott változat, akkor már a következő felirattal: „Hősök emlékének, akik népünk szabadságáért és a nemzeti függetlenségért áldozták életüket”.

1956 őszén kitört a forradalom, a szabadságért, a függetlenségért ismét véres harcok folytak. A forradalom napjaiban Gebhardt Béla járta a fővárost, és rengeteg rajzot készített, amelyeken a szétlőtt épületeket, a harcok után maradó romokat dokumentálta. Ez a rajz 1956. október 27-én készült a Ferenc körút és az Üllői út kereszteződésénél. Emberek nem láthatók rajta, az előtérben autóroncsok és törmelék, középen egy égő, füstölgő, kilőtt tank látható. A helyszín fontos szerepet játszott a forradalom idején, heves összecsapások folytak a Corvin közben és az Üllői útnál. A háttérben látható monumentális épület, a Kilián laktanya az ellenállók egyik központjává vált.

A 19. századi épület története maga is összefonódik a hadviseléssel. 1840-ben a pozsonyi országgyűlés megszavazta nagyszámú katona telepítését a fővárosba. A Pesten állomásozó katonák elszállásolása a város feladata volt. Ezt addig magánházaknál oldották meg, a katonákat bérelt ingatlanokban helyezve el, ami azonban igen költséges volt – célszerűvé vált inkább egy laktanya építésébe fogni. A Hild József által tervezett monumentális, harmincezer négyzetméteres klasszicista épület 1846-ra készült el. Attól fogva itt állomásozott Budapest helyőrsége, többek között a 32-es gyalogezred is, amelyről az egy villamosmegállónyira található Harminckettesek tere kapta a nevét. Az eredetileg a parancsnoka után a Forgách-ezred nevet viselő alakulat, amely 1796-ban kapta a 32-es hadrendi számot, egyike volt azoknak a gyalogoshuszár-ezredeknek, amelyek az uralkodó mellett harcoltak az osztrák örökösödési háborúban az 1741-es, Mária Terézia által összehívott pozsonyi országgyűlést követően, ahol a magyar rendek életüket és vérüket („Vitam et sanguinem!”) ajánlották fel. 1781-ben az ezred toborzási és kiegészítő helyét Pestre és a szomszédos vármegyékbe helyezték át, ekkor lettek a Harminckettesek Pest, 1873-tól pedig Budapest „házi ezrede”. A laktanya 1892-ben felvette a Mária Terézia nevet. Az 1919-es Tanácsköztársaság alatt Martinovics laktanyaként volt ismert, ekkor szerezte az épület első sérüléseit is. A helyreállítást követően 1921 és 1929 között a mai Hadtörténeti Múzeum elődje működött itt. A második világháborúban az épület jelentősen megrongálódott, újjáépítése 1952-re fejeződött be. Ekkor már a Kilián György laktanya nevet viselte.

A laktanya és szomszédos Corvin köz az 1956-os forradalom legerősebb ellenállóközpontjai voltak. A város fontos stratégiai pontján helyezkedtek el, az Üllői úton észak felé hatoló szovjet erők útvonalán, a belváros kapujában. Október 25-én Maléter Pál ezredest bízták meg, hogy a Kilián laktanyában állítsa vissza a rendet, miután az előző napon az ott állomásozó katonai munkaszolgálatosok és a felkelők a szovjet csapatokra támadtak. A rendcsináló támadásból végül az lett, hogy Maléter átállt a forradalmárokhoz, és parancsnokukként aztán sikerült a rendet helyreállítania. Az első szovjet támadáskor, október 24–25-én egy akna rombolta le a laktanya sarkát, a körút és Üllői út sarkán több emelet magasan beomlott a fal, ahogyan ez Gebhardt Béla rajzán is látható. Ez az épület volt a forradalom egyik emblematikus romja, amelyet szinte minden operatőr megörökített, sokan az épületet tekintették az ellenállás szimbolikus központjának. Itt alakult meg október 31-én a forradalom Nemzetőrsége. A laktanya az orosz csapatok november 4-i bevonulását követően még napokig ellenállt, ahogyan ez Guy Pierre Turbet-Delof, az akkori francia kultúrattasé 1956-os, magyarul megjelent naplójában is olvasható: „Sétám során találkozom Z.-vel, a konzervatórium volt professzorával. Ő pedig volt tanítványaival találkozott, akik benne vannak a Citadella és a Kilián laktanya ellenálló csoportjaiban. Azt mondják, hogy körülbelül kétszázan lehetnek mindkét helyen, a nappalokat használják az élelem beszerzésére (sorban állnak kenyérért a lakossággal együtt), de amint beesteledik, visszatérnek harci állásaikba, ahol a fegyvereiket hagyták. Úgy döntöttek, hogy mindhalálig harcolnak.”

Maléter Pált, aki az 1956. novemberi harmadik Nagy Imre-kormány hadügyminisztere lett, 1958-ban a Nagy Imre és társai elleni perben halálra ítélték és kivégezték. A laktanyát 1959-re ugyan helyrehozták, de katonai célra a későbbiekben már nem használták.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

N. Kósa Judit: A katona ismeretlen sírja, in: Népszava, 2019. július 27. https://nepszava.hu/3044470_a-katona-ismeretlen-sirja

Az épület történetéről itt: Rátonyi Gábor Tamás: Ferenc krt. 45., Budapest 100, 2016,
http://budapest100.hu/wp-content/uploads/2017/01/Ferenc-körút-45.pdf

Toth Bálint: Partizánok a Kiliánban. Maléter Pál és Uszta Gyula találkozása az 1956-os forradalom alatt, in: Napi Történelmi Forrás, 2016. június 3. https://napitortenelmiforras.blog.hu/2016/06/03/partizanok_a_kilianban

Guy Pierre Turbet-Delof: Egy francia diplomata a forradalomban. Guy Turbet-Delof 1956-os naplója, Francia Intézet – 1956-os Intézet, A Francia Nagykövetség Kulturális, Tudományos és Együttműködési Osztálya, Budapest, 1996, november 9. 119. o.

Béla Gebhardt (1901–1990): Army Barracks of Kilián on the 27th October 1956, 1956
pencil, paper, 280 x 210 mm

Béla Gebhardt graduated from the Technical University and worked as a painter and architect. In the autumn of 1956, during the days of the revolution, Gebhardt walked about the city and made a huge number of drawings, documenting destroyed buildings and the ruins in the aftermath of the fights. This piece of drawing was made on the 27th of October 1956, at the intersection of Ferenc boulevard and Üllői road. There are no people in the picture, only wrecked cars and rubble, with a flaming and smoking, demolished tank in the middle. The location had an important role during the revolution: there were fierce clashes in Corvin close and in the neighbourhood of Üllői road. The immense building in the background, the army barracks of Kililán, had become one of the centres of the resisters. The building stood in a spot of strategic importance: near the city centre and along the way of the Soviet army heading towards north on Üllői road.
On the 25th of October 1956, colonel Pál Maléter was instructed to restore the order in the army barracks of Kilián after an attack carried out on the previous day on the Soviet forces by the rebels and the military labour company garrisoned in the barracks. Maléter decided to “restore the order” by changing sides and joining the revolutionaries as their commander. During the first Soviet attack, on the 24th and 25th of October, a mine destroyed one corner of the barracks. At the corner of the boulevard and Üllői road, several storeys collapsed, as one can see in the drawing made by Béla Gebhard. The building was one of the emblematic ruins of the revolution, recorded by almost all of the cameramen present, as the barracks were generally considered the symbolic centre of resistance. This is where the militia of the revolution was formed on the 31st of October. The barracks resisted the onslaughts even days after the Russian troops had taken over. Guy Pierre Turbet-Delof, French cultural attaché of the time, described the events in his diary of 1956, which was later published in Hungarian: “I met Z., ex-professor of the college of music, who had met some of his ex-students. His students are involved with the resistance groups in the army barracks of Citadella and Kilián. They say, there are about two hundred of them at both places. During the day they try to procure food (they queue up for bread, just like other inhabitants) but when evening comes, they return to their weapons left in their battle positions. They have decided to fight till the very last.”
Pál Maléter, who became Minister of Defence during the third government of Imre Nagy in November 1956, was sentenced to death and executed as a result of the criminal proceedings against Imre Nagy and his associates in 1958. Even though the barracks had been restored by 1959, since then, they have not been used for military purposes.

Written by Mária Árvai