Szerkesztő: Vincze Dóra

Szerkesztette 2015-ig: Fitz Péter

Fotók: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence, továbbá ismeretlen szerzők

Logo: Trombitás Tamás

© Fővárosi Képtár, 2014

 

A magyar nép eredete és az Árpád-kor

Kesler jelzéssel: Szent István felajánlja a koronát a Szent Szűznek, 1857

olaj, fa, 209×94 cm

A XII. században Hartvik püspök által összeállított Szent István-legenda tudósít arról, hogy az első keresztény magyar király, a középkori magyar állam megalapítója halála előtt nemcsak az utódlást tárgyalta meg hű embereivel, hanem az egyházzal együtt az országot is Szűz Máriának, a „Mennyek Királynőjének” ajánlotta fel imájában. I. Szent István nehéz helyzetben volt uralma végén: minden gyermekét maga temette el, az egyetlen felnőttkort megérő fia, a később szintén szentté avatott Imre herceg váratlan halála után nem tudott örököst felmutatni közvetlen környezetéből. Előre lehetett látni, hogy a trónra végül kijelölt távoli nőági rokont, a velencei Orseolo Pétert nem lesz könnyű elfogadtatni a magyar főurakkal, különösen pedig feleségével, Gizella királynéval. Ráadásul a király döntésébe belenyugodni nem tudó férfiági rokona, Vazul nyíltan ellene fordult, ezért tette őt István uralkodásra alkalmatlanná a kor szokása szerint megvakítással. Mégis Vazultól eredtek aztán a későbbi évszázadok Árpád-házi királyai. A köznép még emberöltőkig az erőszakos, kegyetlen hitterjesztőt látta Istvánban, nem az államalapítót. A legendabeli ima tehát jól jelképezi az uralkodó rendíthetetlen törekvését, hogy az egyház és az ország – amit jellemzően egyként kezel az ima szövege – akár mindenki más ellenében, de megmaradjon a keresztény hitben.

Istvánt halála után negyvenöt évvel I. Szent László emeltette a szentek sorába, hivatalos kultuszát pedig utódja, az egyházi emberből királlyá lett Könyves Kálmán – Hartvik az ő püspöke volt – vezette be. Ők azonban nem csupán teológiai jelentőséget láttak a legendabeli felajánlásban, hanem az nagyon is gyakorlati célt szolgált. Azt a viszonylagos önállóságot jelenítette meg, amit az államalapító király óta minden Árpád-házi uralkodó élvezett az egyházban: püspökséget alapíthattak, főpapokat nevezhettek ki, és elnöki helyet foglalhattak el a zsinatokban. Azzal, hogy a király közvetlenül Szűz Máriának rendeli alá egyházát és országát, ezt a jogot közvetíti a kortársaknak és az utódoknak egyaránt. Maga Szent István is úgy kérte el a keresztény uralmat megtestesítő koronát, hogy lehetőleg egyforma távolságot tartson kora legnagyobb egyházi és világi hatalmasságaitól: a római pápától és a német-római császártól.

Ugyanakkor Szent István emlékével párhuzamosan, sőt részben tőle függetlenül Szűz Máriának mint védőszentnek az imádása mélyen gyökerezik a magyar hagyományban. Nem kizárt, hogy a magyarul Boldogasszonynak is nevezett szent tisztelete egykor összefonódott valamilyen pogány kori istennő képzetével.

Hasonlóan a különböző korú és eredetű egyházi és világi vonatkozásokhoz, többféle kulturális réteget figyelhetünk meg az itt látható oltárképen, amelynek festőjéről a jelzésben feltüntetett vezetéknevén kívül semmit sem tudunk. Noha a festmény az újkorban készült, bizonyos középkoriasságra törekszik, akár a fatábla felső ívét, akár a bizáncias, liliommotívummal és arannyal borított hátteret, akár pedig a tömörített, lényegre törő kompozíciót és a mozdulatok ikonokat idéző merevségét nézzük – miközben a rövidülések az újabb látványismereteket tükrözik, tempera helyett pedig olajjal vannak megfestve az alakok a fa alapra. Középkori eredetű Mária tizenkét ágú koronája (amelynek felét láthatjuk) és hagyományos ruházata a vörös köntössel és az égi eredetet szimbolizáló kék palásttal (palliummal), valamint a Szűzanya bal karján Pantokrátorként, azaz világuralkodóként ülő gyermek Jézus testhelyzete. A szent talpa alatt gomolygó felhő és a lábánál elhelyezett Árpád-házi pajzs már a barokk kor tartozéka. A barokkra volt jellemző továbbá a koronázási jelvények, köztük a király kezében magasra nyújtott Szent Korona (amely egyébként éppen a Hartvik-legenda megírása idején nyerte el mai alakját) valósághű ábrázolása. Az amúgy észak-itáliai jellegű arcokról sugárzó derű, szelíd nyugalom viszont a XIX. századi Közép-Európa jellemző polgári stílusára, a biedermeierre utal. A halálára készülő király profilból ábrázolt arca egyidősnek látszik az előtte és fölötte álló Máriáéval (noha egyetlen egykorú arcképe a képen is feltűnő koronázási paláston megtört, idős embert mutat!), ezt a megdicsőült szentek kortalan ábrázolásának tulajdoníthatjuk, a polgárias stílusjegyekkel azonban a jelenet csaknem biedermeier családi portrévá alakul át. Ha hozzávesszük ehhez a címerpajzs hangsúlyozottan háromféle színét, amelyek már a későbbi magyar zászlóra rímelnek, akkor az archaizáló oltárképet a megfestés korát közvetlenül megelőző időszakba: a reformkorba helyezhetjük, amikor a kibontakozó magyar nemzettudat önigazolásként találta meg újra és alkalmazta az államalapító Szent István alakját.

A műtárgy a Nagyboldogasszony nevét viselő Belvárosi Plébániatemplomból került a székesfőváros múzeumába. Bár mai külsején kevéssé látszik, a többször tönkrement és újjászületett épület a főváros egyik legrégibb keresztény temploma. Valóban Szent István koráig vezethető vissza, sőt még messzebbre, mert a Contra-Aquincumnak nevezett római kori erőd falaira épült. Ide temették el a nagy bencés szerzetest, István király püspökét és fia nevelőjét, Szent Gellértet vértanúhalála után. A szakrális építményen mindegyik, azóta eltelt történelmi kor emléke megtalálható: román falmaradványok, Anjou-kori Szűz Mária-freskó, gótikus ablakok és ikerkapuzat, törökkori imafülke, barokk homlokzat… Viszontagságos története méltó a festmény kulturális rétegzettségéhez.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Szent István király legendája Hartvik püspöktől, in: Sermone Compilati – Eötvös Loránd Tudományegyetem Régi Magyar Irodalomtudományi Intézet: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000–1530)
http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=042_055_Hartvik#_ftnref3

Kristó Gyula: Szent István király, Budapest, Neumann Kht., 2002, a Vince Kiadó hozzájárulásával
http://mek.oszk.hu/05000/05000/html/index.htm

Györffy György: István király és műve. 3., bővített és javított kiadás, Budapest, Balassi Kiadó, 2000
https://www.szaktars.hu/balassi/view/gyorffy-gyorgy-istvan-kiraly-es-muve-3-bovitett-javitott-kiadas-2000/

Nagyboldogasszony-templom (Belvárosi Plébániatemplom), in: miserend.hu
https://web.archive.org/web/20160304051520/http://miserend.hu/?templom=38

Share on Pinterest