Civilizáció és államszervezet az ókorban

A városok lakóinak a középkortól fogva önvédelmi kötelezettségeik voltak. A 17. század végétől, a török kiűzése után német mintára szervezték meg Magyarország városaiban a polgárőrséget. Már 1701-ben rendelet kötelezte a céhmestereket a vasár- és ünnepnapi lőgyakorlatra, pénzbüntetés terhe mellett, 1740-től pedig Mária Terézia e kötelezettséget kiterjesztette minden nagykorú férfipolgárra: egy évig rendszeresen meg kellett jelenniük a lövészeten. Háború idején, amikor egy-egy város katonaság nélkül maradt, a polgárőrség vette át a közbiztonság irányítását. A formálódó lövészegyleteknek azonban már kezdetben is nagyobb volt közösségépítő és népművelő jelentőségük a harcászatinál. A 19. századra a feltörekvő polgárság reprezentatív szervezetévé vált a lövészegylet, amelynek saját egyenruhái, fegyverei, díszszázadai, zene- és énekkarai, valamint versenyei, mulatságai és ünnepségei a korábbi nemesi előjogokat és szokásokat magáévá tévő polgárságot jelképezték. És mert a mintákat természetesen saját képükre formálták a polgárok, az egylet a polgári ízlésvilág egyik legfőbb megjelenítőjének számított.

Pesten az első, 1701-es rendelet idején már állt lövőház a régi városfalnál, a mai Astoria helyén, eleinte fából, 1776-tól kőből. A város terjeszkedésével 1789-ben a mai Vámház körúti házsor helyén, a Királyi Pál utca mentén emelték az újabb, nagyobb épületet. Jung József lövöldéje hamar elavulttá vált, a helyén 1824-ben avatták fel a Zambelli András tervei szerint emelt klasszicista épületegyüttest. A pesti polgári élet valóságos központja volt az éttermekkel, társalgókkal, parkkal rendelkező lövőház, amelyet a Nemzeti Múzeum mellett a korabeli város legmutatósabb épületeként tartották számon. Az 1838-as nagy árvízben azonban elpusztult, ezért 1840-ben a mai Lövölde tér északkeleti részén építették újjá, hasonló stílusban és igényességgel. Ezt az épületet 1890-ben bontották le, mert útjában állt a városrendezésnek.

Budán a mai Széna tér mellett, a Margit körút mentén épült fel az első ismert lövőház 1696-ban. A többször bővített épület 1827-ben, Kimnach Lajos tervei alapján nyerte el végső alakját. Ez volt a színhelye az 1871-es nemzetközi lövészversenynek és az Országos Nemzeti Lövész Egylet alapításának is. A Margit körút kiszélesítése miatt 1885-től a Marczibányi téren, a Hausmann Sándor tervezte óriás méretű, német neoreneszánsz stílusú lövöldében működhetett a budai, illetve az országos lövészegylet, egészen 1946-ig.

A kötelező lőgyakorlat során változó távról kellett a céltáblába találni. A négyzet vagy téglalap alakú deszkatáblák mértani közepébe szöget vertek, ezt találta el a győztes – innen származik a szólás: „fején találja a szöget”. A győztes lövő az egylettagok körében köztiszteletnek örvendett, legyen polgár vagy arisztokrata; I. Ferenc osztrák császár például 1792-ben, magyar királlyá koronázása alkalmával „lőtt szöget” a pesti lövőházban. Egy-egy telitalálat után a többi lövést befoltozták, megörökítették a győző nevét és a lövés időpontját, majd a táblát kifestették, nemegyszer művészi színvonalon. A német eredetű hegyi vadászjelenetek, antikizáló ábrázolások mellett egykori városrészleteket, életképeket is találunk közöttük, mindig belekomponálva a középponti győztes lövés helyét. A pesti lövészegylet, amely 1873-tól, a főváros egyesítésétől Budapesti Lövészegyletnek hívta magát, egész gyűjteményt birtokolt ezekből a díszített lőtáblákból. 1889-ben, miután elhatározták a pesti lövölde lebontását, az egyesület beolvadt a Budai Lövészegyletbe, s a táblákat az így létrejött Budapesti Polgári Lövészegylet őrizte tovább a Marczibányi téri lövöldében. Innen kerültek a főváros múzeumába 1952-ben, a Magyar Szabadságharcos Szövetség ajándékaként.

Hermész az istenek hírnöke a görög mitológiában. Többek között a pásztorok, utazók, az ékesszólás és az irodalom, de a tolvajok furfangos istene is volt; a 19. században viszont legfőképpen mint a kereskedők, hossz- és súlymértékek istene szerepel az ábrázolásokon. Ilyen minőségében a bankok, biztosítók, illetve a kereskedelmi kamarák épületdekorációjának elmaradhatatlan szereplője volt. Céltáblánkon borkereskedést vezet, s atlétikus alkatú, lepelruhás ifjúként csak legfőbb attribútumait viseli: a szárnyas kalapot és hírnöki pálcáját, melynek szárán két kígyó tekereg, tetején angyalszárny feszül. A legkisebb hordó, amire támaszkodik, egyben a céltábla közepét, a valamikori „szöget” jelöli. Balra a palackok a kínált termékek skáláját mutatják be. A figura és a hordók mögött szőlőtábla – gyakori kelléke a mulatozással kapcsolatos céltábla-illusztrációknak, amögött pedig egyenletes víztükör terül el, a párás messzeségben vitorlással, hegyekkel – erősen emlékeztet a Balatonra. Meglehet, ábrázolásunk a borászatok valamelyikére utal a Balaton-part mentén, ahol már a római idők óta kimutathatóan művelték ezt a kultúrát, így kézenfekvő az antik stilizálás. Ezt a feltételezést erősíti, hogy a képen magyar a felirat.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Zsámboki Miklós: Polgári lövöldék, hol polgárok lövöldöztek, 2010. február 3., in: Budapest Városképpen
https://varoskepp.blog.hu/2010/02/03/polgari_lovoldek_hol_polgarok_lovoldoztek

Domonkos Csaba: Amikor kötelező volt a fővárosban a vasárnapi lőgyakorlat – Gyönyörű klasszicista épület volt a 180 éve elkészült pesti Lövölde, 2020. július 11., in: PestBuda,
https://pestbuda.hu/cikk/20200711_amikor_kotelezo_volt_a_fovarosban_a_vasarnapi_logyakorlat_gyonyoru_ klasszicista_epulet_volt_a_180_eve_elkeszult_pesti_lovolde

Budai polgári lövölde, 2017, in: egykor.hu,
http://egykor.hu/budapest-ii–kerulet/budai-polgari-lovolde/4037

1890, Marczibányi-rét (Marczibányi tér), a Budai Polgári Lövölde, in: ilyenisvoltbudapest.hu,
http://www.ilyenisvoltbudapest.hu/ilyen-is-volt/masodik-kerulet/item/1890-marczibanyi-ret-marczibanyi-ter-a-budai-polgari-lovolde

Hermész-szócikk, Ki kicsoda az antik mítoszokban:
https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-ki-kicsoda-az-antik-mitoszokban-F869D/h-F892F/hermesz-F8954/

Unknown: Target: Hermes, 1862
oil, wood, 47 x 30 cm

From the middle ages, inhabitants of a city had certain obligations concerning self-protection. From the end of the 17th century, after the Turks had been driven out of the country, following the German example, the cities of Hungary were protected by civic guards. Already in 1701, guild masters were obliged by decree, on pain of a fine, to have target practice on Sundays and during holidays. From 1740, Maria Theresa extended this obligation to every man of age: for a period of one year, they had to be regularly present at target practice. During wars, if a city happened to be left without soldiers, civic guards were responsible for public security. From the 18th century, both in Pest and in Buda, there were several locations designated for shooting. However, already during the time of formation, rifle clubs laid more emphasis on community building and adult education than on military tactics. By the 19th century, rifle clubs had become exclusive organisations of the middle classes. With their own uniforms, weapons, guards of honour, orchestras, choirs, concerts, entertainments and ceremonies, they were the symbol of a middle-class on the way of acquiring the privileges and habits of the nobility. And since, of course, they transformed these models according to their own needs, the clubs reflected the taste of the middle classes.
Compulsory shooting practice meant that one needed to hit the target from different distances. The boards were either square or rectangular, with a nail hammered in the middle – that is where the idiom “hit the nail on the head” originates from. The best shooter enjoyed the general respect of the club members, irrespective of his position in society. Emperor of Austria, Francis I, for example, “hit a nail” in Pest, on the occasion of his coronation as king of Hungary, in 1792. After each direct hit, the rest of the holes were patched up, the name of the winner and the date of the shot were recorded on the board and the board was painted, often at an artistic level. Alongside with German-like hunting scenes in mountains and archaizing depictions, there were also paintings of sections of cities and conversation pieces –the winning shot always included as part of the composition. The rifle club of Pest – which was called the rifle club of Budapest from 1873, when the capital became united – had a whole collection of such decorated targets. In 1889, when the demolition of the shooting gallery in Pest was decided, the club merged into the Rifle Club of Buda and from that time on, the targets were looked after by the Civil Rifle Club of Budapest, in the shooting gallery at Marczibányi square. From here, they were transported to the museum of the capital in 1952-ben, as a courtesy of the Hungarian Association of the War of Independence.
In Greek mythology, Hermes is the herald of gods. Among others, he was the cunning protector of shepherds, travellers, orators and even thieves. In the 19th century, however, he was mostly portrayed as the god of commerce, linear measures and the measure of weight. As such, he was a ubiquitous figure as a decoration on the buildings of banks, insurance companies and chambers of commerce. In the present painted target, Hermes acts as the manager of a wine-shop. An athletic young man dressed in a sheet, he is only carrying his most important attributes: his winged hat and his caduceus entwined by two serpents and surmounted by wings. The smallest barrel he is leaning on signifies the middle of the target, where once the nail was. The bottles on the left represent the scale of the products offered. Behind the figure and the barrels, there is a vineyard – a frequently used accessory of targets that refer to carousing – and even further behind, there is the still surface of some water, with a sailing boat in the vaporous distance and with some mountains, all of which could easily remind one to the Lake Balaton. It may well be that the picture was painted in reference to one of the wineries at the shores of Lake Balaton, where viniculture has been shown to be present since the age of the Romans – which makes the antique stylisation self-evident. This assumption is also supported by the Hungarian inscription in the picture.

Written by Péter Köblös

Kövesházi Kalmár Elza a 20. század eleji magyar szobrászat jeles képviselője volt, munkáira nagy hatást gyakorolt az európai szecessziós és art deco művészet, valamint a nemzetközi szimbolista irányzat is. A szimbolizmus célja – a 19. század realista tendenciáival szemben –, hogy színekkel és formákkal gondolatokat és érzéseket közvetítsen, gyakori témája a természetfeletti, tudatalatti és spirituális megjelenítése.

Az 1930-as évek elején készült Thanatos című mázas kerámia-domborművének finom modellálása, lágy vonalvezetése a szecesszió stílusjegyeit idézi, illetve az olaszországi, főként firenzei quattrocento művészet hatása is érezhető a megmunkálásban. A kerámiarelief mitológiai alakot jelenít meg: a lehajtott fején virágkoszorút viselő szárnyas férfialak képében, oldalnézetben megjelenő figura Thanatosz, a görög mitológiában a halál megszemélyesítője. Az elbeszélésekben és tárgyi emlékeken (például görög vázadíszítéseken) legtöbbször ikertestvérével, Hüpnosszal (Álom) együtt szerepel, alakjuk a homéroszi eposzokban, így az Iliászban is megjelenik. Thanatosz feladata volt, hogy a halottak lelkét levigye az alvilágba. Szárnyas ifjúként, több esetben kezében az elmúlás jelképeként értelmezhető lefelé fordított fáklyával vagy oldalán karddal ábrázolták. Kövesházi Kalmár Elza reliefjén ezek az attribútumok eltűnnek, helyettük a figura jellegzetes pipacsokból készült virágkoszorút visel, amely a 20. század első felének dekoratív ízlésvilágát tükrözi. A pipacs a halál és az álom szimbóluma egyszerre, amely egyrészt tartalmilag utal a figura antik mitológiai eredetére, valamint általánosabb érvényű misztikus jelentéssel is bír. A síkban tartott alak arcának kifinomult vonásai, a nyak ívének és a szárny vonalának harmonikus összecsengése, a pasztellszínek használata mind az elmúlás lírai hangulatát fejezik ki.

Az ábrázolt figura vonásaiban Palasovszky Ödön, a magyar avantgárd színház egyik legjelentősebb karaktere ismerhető fel. Palasovszky és köre az 1920-as években új színpadi formák megteremtésére törekedett, az experimentális jellegű előadásokon a mozgásművészet és a munkáskórusok is szerepet kaptak. Kövesházi Kalmár lánya, Kövesházi Ágnes révén került kapcsolatba az avantgardista előadásokkal, aki a mozgásművészet jeles képviselőjeként Palasovszky darabjainak gyakori szereplője volt. A Palasovszky-féle előadások sok esetben a görög eposzok témájához nyúltak, azonban azokat a színpadon időszerű társadalmi kontextusba ágyazva értelmezték újra. Kísérleti előadásaikon az Iliász, valamint Oidipusz  története is új koreográfiát kapott. Kövesházi Kalmár kosztümök és színpadképek tervezésével segítette a színház működését. A kosztümök kialakításánál törekedett arra, hogy azok a mozgás közben felerősítsék a test jellegzetes mozdulatait. A 20-as, 30-as években art deco stílusban készült táncoló alakokat ábrázoló kisplasztikáján is megjelenik ez a szemlélet.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

Gellér Katalin: A magyar szimbolista művészet halálképe. Az átesztétizált halál. Érosz és Thanatosz, in: Magyar Szemle, 2019, 2–3. szám, 50–52. o.

Kövesházi Kalmár Elza 1876–1956 emlékkiállítás, István Király Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Székesfehérvár, 1988

Szikra Renáta – Vincze Gabriella: Mozdulat-művészet, in: Artmagazin, 2013, 55. lapszám, 28–33. o., https://www.artmagazin.hu/articles/nyomtatott/c35c0457d78d47c83c161e7fc9a84439

Tóth Dénes: Palasovszky Ödön experimentális korszaka, in: Iskolakultúra, 1999, 8. szám, 71–76. o.

Ybl Ervin: Kövesházi Kalmár Elza művészete, in: Magyar Művészet, 1936 (12. évf.), 363–369. o.