A dualizmus kora

Ferenc József 1849-től 1916-ig uralkodott; alig felserdült ifjúként, a bécsi és a pest-budai forradalmak ellenében, a Habsburg Birodalom Ausztrián kívüli népei szemszögéből trónbitorlóként került hatalomra. Uralma végén ha nem is mindenki békélt meg személyével, de tudomásul vették jelenlétét, a mindennapok része volt. Képmásai egyszerre követték életkora, a viselet, a divat és a körülötte zajló birodalmi politika változásait. Bizonyos arc- és öltözettípust tehát bizonyos történeti-politikai időszakhoz rendelhetünk hozzá, s ez a Fővárosi Képtárban őrzött ábrázolásokra is igaz.

A festmény vakkeretén látható kézírás szerint az alkotó nem más, mint a „fejedelmek festőjeként” emlegetett német művész, aki az osztrákon kívül a francia, spanyol, belga, angol és orosz uralkodói udvaroknak is dolgozott. A szerzőséget egyelőre nem sikerült bizonyítani, de a festmény vitathatatlan kvalitásai láttán megcáfolni sem. Kamaszkorú fiút látunk, az Aranygyapjas rend nagymesteri öltönyében és köpenyében. A II. (Jó) Fülöp burgundi herceg alapította lovagi rendjel mint a katolikus hit védelmének és a lovagi erényeknek a szimbóluma a legfontosabb volt a Habsburgok spanyol és osztrák ágában egyaránt. Minthogy a nagymesteri öltözéket csak az uralkodók viselhették, feltételezhető, hogy az arckép Ferenc József császári trónra ültetésének idején készült. Eredetileg nem számított a trón közvetlen örökösének, de energikus édesanyja, Wittelsbach Zsófia főhercegnő felkészíttette az uralkodásra, miután az apának, Ferenc Károly főhercegnek nem voltak politikai ambíciói. A bécsi forradalomtól és a magyar szabadságharc katonai sikereitől megrémült osztrák császári udvar a csehországi Olmützbe (ma: Olomouc) menekült, a főhercegnő hathatós ösztönzésére lemondatták trónjáról az erélytelenségéről közismert V. Ferdinándot, és helyette 1848. december 2-án a tizennyolc éves Ferenc Józsefet koronázták császárrá. Alig hinnénk, micsoda kíméletlenséget takar ez a szelíd, szinte puha fiatalember-arc. Pedig rögtön uralma elején mutatta meg a császár a legkegyetlenebb oldalát: a szabadságharc leverése után teljhatalmat adott az osztrák hadsereg fővezérének, a vérfürdőt hirdető Haynau táborszernagynak. „Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol” – jegyezte meg egy hozzá írott levelében. Komolyan vette a nevét adó uralkodók, az abszolutizmust megtestesítő I. Ferenc és a felvilágosodást gyakorlatként alkalmazó, de a központosítás kérdésében hajthatatlan II. József örökségét. Az ő gyakorlatukra hivatkozott, amikor jóváhagyásával megindultak az akasztások és főbelövések Aradon és Pesten. Nemcsak a magyar és a nemzetközi közvélemény, hanem európai szövetségeseinek felháborodását is kivívta azzal, hogy kivégeztette a magyar főtiszteket, akiket nyílt csatában nem tudott legyőzni, valamint az első független magyar polgári kormány fejét, Batthyány Lajost, aki pedig mindvégig a megegyezést kereste Béccsel. Úgy ítélték meg, hogy éppen a festményen oly mívesen ábrázolt öltözék megtestesítette lovagiasságnak mondott ellent. Ő azonban, mivel a birodalom érdekében cselekedett – amellyel azonosította dinasztiája érdekeit –, jogosnak tartotta eljárását, sohasem tanúsított megbánást. Olyannyira nem, hogy lakosztályában képeket őrzött az aradi kivégzésekről, sőt még a Lánchídon az 1849-es budai ostrom alkalmával végrehajtott robbantási kísérletről is.

A kép megfestésének évére sok minden lezajlott az 1849-es véres leszámolás óta. 1860-ra Ausztria végleg kiszorult Itáliából. Keleten pedig ennél is súlyosabb külpolitikai fordulat történt: Ferenc József, akinek kezdettől bántotta önálló, uralomra törekvő hajlamát az orosz cár hathatós katonai támogatása (a magyar szabadságharc ellen) és „testvéri” bábáskodása, a közöttük fennálló szövetséget felrúgva nem Oroszországnak, hanem Angliának és Franciaországnak nyújtott segítséget az 1855-ös krími háborúban. Csakhogy nem csupán a két nyugati nagyhatalom viszonyult hűvösen a kéretlen osztrák segítséghez, hanem az orosz cári udvar jóindulatát is eljátszotta. Ettől fogva állandóan tekintettel kellett lennie az orosz veszélyre. Az itáliai és magyarországi megszállás pénzügyi csődhöz vezetett, s a Bismarck vezette porosz fenyegetéssel is szembe kellett néznie. Az 1860-as évek elejétől kezdte belátni, hogy nem tudja egyben tartani a birodalmát a magyarokkal való megbékélés nélkül, ezért menesztette a Haynau utáni korszak nevét adó Alexander Bach belügyminisztert, visszaállította Magyarországon az önkényuralom előtti közigazgatást, s óvatosan megkezdte a közeledést a mérsékeltebb magyar politikai elit felé. Ezt a folyamatot jelképezi a festményen hordott öltözék: a huszártábornoki egyenruha magyar, de a vállszalag még osztrák. Amiképpen a korábbi „hamvas” arcon megjelent a bajusz és az oldalszakáll – a viseletet aztán róla nevezték el –, úgy vált Ferenc József tapasztalatlan ifjúból komolyan vehető, szilárd hatalmú uralkodóvá, egyszersmind felelős államfővé. Magyarországi megítélésén sokat javított népszerű, magyarszimpátiájáról híres felesége, Wittelsbach Erzsébet királyné, a magyar köznyelvben „Sisi”, akivel nyolc évvel a kép elkészülte előtt esküdtek össze.

Az 1867. évi kiegyezés mind az osztrák, mind a magyar fél számára új korszakot nyitott meg. Az osztrák fél vállalta, hogy kivételezik a magyarokkal a birodalom többi népeinek rovására, a magyarok pedig az „aradi hóhérnak” nyújtottak kezet, s immár törvényes magyar királlyá koronázták. Az ellentmondásokat azonban lassanként elfedte a gazdasági fellendülés, a polgárosodás felgyorsulása, a magyar főváros egyesítése és modernizációja, valamint a puszta tény: a szabadságharc óta fél évszázada béke honolt az Osztrák–Magyar Monarchiában. Felnőtt egy új nemzedék, amely a forradalmat, a szabadságharcot és az önkényuralmat egyáltalán nem vagy csak gyermekként látta saját szemével. Így kaphatta meg a korábban gyűlölt, abszolút hatalmú osztrák császár a „ferencjóska” becenevet Magyarországon, amit egyetlen elődje sem mondhatott el magáról. Így vált lehetővé az is, hogy az ő jelenlétében és elnökletével ünnepeljék meg 1896-ban a magyarság Kárpát-medencei jelenlétének ezredik évfordulóját. Minden közhivatalban az ő képmása volt látható, a legtöbb újságban, sőt a hirdetéseken is. Miniszterelnökök jöttek, mentek, de ő feszes tartásával, kifogástalan egyenruháiban, jellegzetes pofaszakállával a helyén maradt. Móricz Zsigmond, aki pedig a trianoni sokknak és a Horthy-korban tapasztalható súlyos társadalmi problémáknak okozóját látta a dualizmusban, így jellemezte az egykori császár politikai rátermettségét: „… Ferenc József valódi, elszánt és fáradhatatlan uralkodó volt. Nem szalmabáb ült a trónon, hanem férfi, aki egy életet tett rá erre a hivatásra. Igazi született uralkodózseni. […] Ferenc József a legnagyobb őr volt, akit a világhistória felmutat. Családjában ez a típus volt különben a hagyomány. […] Mindenkinél tovább is uralkodott. 1848–1916, hatvannyolc év. Nem véletlen, ha egy uralkodó soká uralkodik.” De rámutatott a császár ókonzervatív szemléletének hátrányaira is, amelyek a század végére már mutatkozni kezdtek a birodalom politikájában: „… ő rendületlenül és »népei boldogságáért« uralkodott. Nem kormányzott: uralkodott. […] Az egész országban mindenki uralkodott. Csak egy ilyen uralkodói láncolat hozhatta meg a kiegyezés pontos végrehajtását, az abszolút csöndet és nyugalmat.” Bár a századforduló után a nemzetiségi viszonyok, az ipari forradalom, a kiújuló függetlenségi törekvések vagy az ismétlődő költségvetés- és haderőreform-viták nyilvánvalóvá tették a dualizmus válságát, Ferenc József akkor is a birodalommal együtt öregedő, tisztelni való uralkodó volt, „a király”, aki azt dünnyögi hivatalos szemléin az anekdota szerint: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” Ezt a Ferenc Józsefet tárja elénk Rippl-Rónai József riportfrissességű grafikáján, az arc mögé rögtönzött társadalmi minitablóval, 1914 márciusában a bécsi Künstlerhaus kiállításán, amelyen a budapesti Kelenhegyi úti Műteremház alkotóinak műveit mutatták be. A francia Nabis csoport korábbi tagjaként a l’art pour l’art (művészet a művészetért) elvét valló festő édeskeveset foglalkozott politikával, természetesnek vette, hogy a Monarchia társfővárosában is kiállít, akár az uralkodó jelenlétében. De még ő sem állta meg, hogy ne kanyarítsa a lendületes grafika alá a nyolcvannégy éves, de szellemileg friss császár-királynak a kiállítás megnyitóján tett adomáját, ami jól jellemezte az elit hozzáállását az alkotóművészethez: „A mikor Teleky Géza grófnak képeim bemutatásakor – Wienben a Künstlerhausban – azt felelte a Király, hogy »mindegy, ha modern művészet is, csak jó legyen«.” A bájos, csipkelődő életkép egyúttal a „boldog békeidők” utolsó pillanatát örökíti meg. Három hónap múlva Szarajevóban meggyilkolták az osztrák–magyar trónörököst, a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és mind a festő, mind a birodalom sorsa gyökeresen megváltozott.

Ferenc József kevés csatában vett részt személyesen, de nagyon szeretett katonai egyenruhában mutatkozni a nyilvánosság előtt, a róla készült képmásokon – akár festményen, akár grafikán, akár fényképen – szinte kizárólag katonai öltözékben látható. Nem a hadvezetéshez vonzódott a császár, hanem a katonai élettel járó rendszerességhez, a merev pedantériához. Ifjúként részesült katonai kiképzésben, és később fiát is kötelezte erre. Természetes volt hát, hogy mikor a szarajevói merénylet nyomán kitörő, csakhamar európai háborúvá szélesedett államközi harc támogatására a különböző államok egymással versengve kezdték gyártani a propagandaanyagokat, az idős osztrák–magyar uralkodót mint katonát ábrázolták, aki lélekben és külsőségeiben maga is a harcolókkal tart a frontra. Persze mindenki tudta, hogy néhány frontlátogatástól eltekintve ez nem igaz. Ferenc József nem a katonai, hanem a hivatalnok uralkodók jellegzetes képviselője volt, aki utolsó napjáig az elintéznivaló államügyekkel kelt és tért nyugovóra, s nemhogy minisztereivel, de még közvetlen családtagjaival is táviratban érintkezett. Carl Philipp, a keresett szobrász- és éremművész, megannyi bécsi köztéri emlékmű alkotója művén azonban akaratlanul más is tükröződik, mint a nyilvánvaló buzdítás: az Osztrák–Magyar Monarchia politikájának és uralkodói gyakorlatának végzetes elavultsága, avíttsága. Már a kortárs szemlélő fejében is megfordulhatott: ezzel a megtört, leesett vállú, félig lebillent fejű öregemberrel akar a Monarchia háborút nyerni? Hát még ha tudták volna, a látszólagos magabiztosság mögött milyen fenntartással egyezett bele Berlin biztatására az azonnali hadüzenetbe mind a király, Ferenc József, mind a magyar miniszterelnök, Tisza István! Aggodalmuk hamarosan beigazolódott: az ötven év alatt a közvetlen háborúskodástól elszokott, soknemzetiségű Monarchia-hadsereg alulmaradt az előző évek szakadatlan balkáni háborúiban megedződött, napi gyakorlattal rendelkező szerbekkel szemben, pozícióját csak német segítséggel tudta biztosítani. A német haderő kényszerű megosztásával azonban a berlini udvar villámháborús terve dugába dőlt. Ez azonban e sokszorosítás útján terjesztett propagandaszobor készítésekor még nem volt nyilvánvaló. Nem érzékelve a megindult katonai küzdelmek sorsdöntő fordulatát, ezt a szobrot sem szánták egyébnek, mint a 18. és a 19. század hasonló jellegű alkotásait: magánházi és hivatali emlékeztetőnek, epizódnak a Habsburg Birodalom történetéből. Az itt ábrázolt császár-király és alattvalói egyaránt hittek II. Vilmos német császár katonáihoz intézett kijelentésében: „Mire a falevelek lehullanak, otthon lesztek, szeretteitek körében.”

Charles Scolik híres fotográfiáját (Imádkozik a király) rengeteg formában feldolgozták. Találkozhatunk vele képeslapokon, újságokban, naptárakban, egykorú filmhíradókon vagy sokszorosított fényképeken, bekeretezve. Ezt az asztali díszként forgalmazott, kis méretű propagandatárgyat biscuit (magyarosan: biszkvit), azaz mázatlan, igen magas hőfokon kiégetett porcelánból készítették. A francia eredetű eljárás már a 19. század elejétől népszerű volt Bécsben, nagy számban kerültek Magyarországra az ottani manufaktúrákban gyártott porcelánszobrok, eleinte az osztrák–magyar uralkodókról, később – a politikai légkör enyhülésével – a magyar reformkor nagyjairól is. Az ismeretlen szobrász mintegy befejezi, kiteljesíti azt a jelenetet, aminek a fényképen csak egy részét láthatjuk. Három dimenzióban csodálhatjuk meg az imapadra soványan, törődötten támaszkodó Ferenc József alakját. Megjelenésének különös, groteszk jelleget kölcsönöz a porcelánfelszín világító, márványfényű fehére. Mintha azt az égi makulátlanságot sugározná, amit a hagyományosan „legkatolikusabb” Habsburgok mindig is el szerettek volna érni. Ebből a szempontból nézve az uralma végén teljesen egyedül maradt öregembert láthatjuk számot vetni az életművéről az égiekkel. Igaz, mással már nem is igen vethetett számot, mert szűkebb családját sorra elvesztette: öccsét, Miksát kivégezték a mexikói felkelésben, egyetlen fia, Rudolf önkezével vetett véget életének, felesége, a magyarok imádott „Sisije” pedig merénylet áldozata lett. Magányát mégis nagyrészt önmagának köszönhette. Őszintén írta 1914-ben a „Népeimhez” kezdetű, a hadba lépést bejelentő kiáltványában, amelyhez a Scolik-féle fotót csatolták: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”, csakhogy meggondolásaiba és megfontolásaiba egész uralkodása alatt nem vont be senkit, még a fia halála után kijelölt trónörökösöket sem. Így bárki is került volna a helyére, nem lett volna több esélye megbirkózni a nyakába szakadó csődtömeggel, mint az államügyekben tapasztalatlan IV. Károlynak 1916-ban, az I. világháború második évében. Paradox, de jellemző tény, hogy világképét és államvezetési gyakorlatát leginkább Horthy Miklós tette magáévá, aki öt évig szolgált nála szárnysegédként, sorhajóhadnagyi rangban. Ő is, hasonlóan Ferenc Józsefhez, a „törvényes rend” elkötelezett híveként határozta meg magát, aki bármelyik politikai oldalon kész lecsapni a „rendetlenkedőkre”, ugyanakkor kétszer is megakadályozta, hogy példaképének utódja, IV. Károly visszatérjen Magyarországra. Az utolsó osztrák császár és magyar király hamarosan önkéntes száműzetésben fejezte be életét.

1867-ben abban a hiszemben hozta tető alá Deák Ferenc a kiegyezést, hogy annak politikai rendszere továbbfejleszthető, alkalomadtán fel is oldható, s Ferenc József utódaival könnyebb lesz majd tárgyalni. Ezzel szemben az Osztrák–Magyar Monarchia voltaképpen egy volt Ferenc József uralmával. Halála után két évvel birodalma is követte őt a sírba.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Katona Tamás (szerk.): Az aradi vértanúk, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1983, https://mek.oszk.hu/06100/06162/html/

Gergely András: Az 1867-es kiegyezés, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/az_1867_es_kiegyezes

Tarján M. Tamás: 1867. február 17. Ferenc József Andrássy Gyula grófot nevezi ki miniszterelnöknek, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1867_februar_17_ferenc_jozsef_andrassy_gyula_grofot_nevezi_ki_magyar_miniszterelnoknek/

Móricz Zsigmond: Életem regénye – Honfibú, 1939, https://mek.oszk.hu/01200/01204/html/02.htm#23

Zala György a századfordulós historizáló, neobarokk szobrászat egyik legkiemelkedőbb alakja. Legismertebb munkái közé tartoznak a Hősök terén található, Schickedanz Albert által tervezett millenniumi emlékmű szobrai, a Kossuth téren újra felállított Tisza István-emlékmű, illetve Andrássy Gyula lovas szobra. Erzsébet királyné budapesti emlékművének megalkotására 1920-ban kapott megbízást, a kisminta az emlékműhöz készült.

Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnő I. Ferenc József osztrák–magyar uralkodóval kötött házassága révén 1854-től haláláig, 1898-ig osztrák császárné és magyar királyné volt. A magyarokkal legendásan jó kapcsolatot ápoló királyné személye körül már életében kultusz alakult ki. Az Erzsébet-kultusz alapját főként az táplálta, hogy az uralkodó, Ferenc József személye sokáig vitatott volt a magyar köztudatban, így Erzsébet alakja került előtérbe, akit az uralkodó és a nép közötti közvetítő szerepével ruháztak fel, a császárság felől érkező politikai engedmények elérését is neki tulajdonították. Így az ő közbenjárását vélték a kiegyezés (1867) előkészítésében is, amiben a magyarok felé megmutatkozó gondoskodó szeretet gesztusát látták megtestesülni, de a császárné a közhiedelemmel ellentétben valószínűleg nem rendelkezett nagymértékű politikai befolyással. A magyar vezető politikusokkal kialakított kapcsolata szerepet játszott abban, hogy elfogadottabbá tegye az uralkodócsaládot a köztudatban. Mítoszának szimbólumrendszere igen összetett: azonosították a Magyarok Nagyasszonya (Patrona Hungariae) alakjával, párhuzamba állították védőszentjével, Szent Erzsébettel, Rudolf trónörökös halálát követően (1889) pedig Mária alakjának analógiájára a Mater Dolorosa (Fájdalmas Anya) képével való megfeleltetés is felmerült Erzsébet királynéval kapcsolatban. Az 1898-as, halálát okozó genfi merényletet követően a kultusz inkább a szakralitás felé mozdult el.

Erzsébet halálát követően a törvényhozás határozata alapján országos adománygyűjtés kezdődött annak érdekében, hogy a „magyarok szeretett királynéjának” méltó emlékművet állítsanak fel a fővárosban. A beérkezett munkák elbírálására országos szoborbizottságot szerveztek meg. A megfelelő pályamű kiválasztása hosszas folyamat volt, számos esztétikai és építészeti probléma merült fel a beérkező tervekkel kapcsolatban. Folyamatos viták övezték a felállítás helyszínét is, a Várhegy Dunára néző oldala volt az első terv, de lehetséges helyszínként a Városliget is felmerült. A bírálóbizottság végül az ötödik pályázatot, Zala György és Hikisch Rezső építész közös munkáját fogadta el és ajánlotta megvásárlásra 1920-ban.

A véglegesnek tűnő elhelyezésről csak a harmincas évek elején született döntés: az emlékmű a királyné nevét viselő híd közelében, a pesti oldalon lévő Eskü térre került (ma Március 15. tér). Az tér nevét az után kapta, hogy I. Ferenc József magyar király uralkodói esküjét ezen a helyszínen tette le – korábban Kirchenplatznak (majd magyarosítva Egyháztérnek) hívták. Erzsébet királyné aranyozott ülő bronzszobrát 1932-ben avatták fel, melyet a Hikisch által tervezett klasszicista stílusú, kör alakú, oldalán nyitott, kupolás csarnok vett körül.

Habár az emlékmű a második világháború során nem sérült meg, az 1945 után kialakult szocialista rendszerben a szobor nem maradhatott köztéren, így 1953-ban lebontották, és egy vidéki raktárban helyezték el. Újrafelállítására Ráday Mihály tett javaslatot 1983-ban. A szobor azonban nem kerülhetett vissza eredeti helyére, mivel a Március 15. téren akkor már feltárták a római kori erődítmény maradványait, ezért az Erzsébet híd budai oldalán lévő Döbrentei téren helyezték el, ezúttal a kupolás építmény nélkül.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

Erzsébet királyné emlékműve, in: Köztérkép,
https://www.kozterkep.hu/25297/erzsebet-kiralyne-emlekmuve

Prohászka László: Szoborsorsok, Kornétás Kiadó, Budapest, 1994. 45–49. o.

Vér Eszter Virág: A Sisi-kultusz változásai, in: Múlt-Kor Történelmi Magazin, 2007. május 14., https://mult-kor.hu/20070514_a_sisikultusz_valtozasai

Vér Eszter Virág: A Sisi-kultusz változásai: Erzsébet személye a magyar köztudatban, in: Múlt-Kor Történelmi Magazin, 2007. május 21.,
https://mult-kor.hu/20070521_a_sisikultusz_valtozasai_erzsebet_szemelye_a_magyar_koztudatban

Mint más reformkori nagyjainknak, Deák Ferencnek is megvan a maga ikonográfiája, de Kossuth-tal, Széchenyivel és más politikusokkal ellentétben a Deák-ábrázolások nem vagy alig különíthetők el korszakokra. A legfőbb jellegzetességük éppen az, hogy akár újságillusztrátort kértek fel ábrázolására, akár jeles festőt – mint jelen esetben, az itthon helyét nemigen találó Madarász Viktort –, jószerivel ugyanaz a tömzsi, kerekded, „magyaros” arc néz ránk, a kissé kócos hajjal, a hosszú, lecsüngő bajusszal, a bozontos szemöldök alól meghatározhatatlan messzeségbe tekintő, apró, sötét bogarú szemekkel, ugyanazzal a többnyire sötét, jellegzetesen polgárias öltözékkel. Legfeljebb a kor előrehaladta mélyíti az arc vonásait, árkait, őszíti meg a hajszálakat és a védjeggyé váló bajuszt, terebélyesíti ki az áll felületét, ahogyan „a nemzet prókátorából” lassan „a haza bölcse” lett.

A zalai nemesi családból származó ügyvéd már az 1830-as években felhívta magára a figyelmet országgyűlési követként, majd Wesselényi Miklós jogi védőjeként. Életcéljává vált a nemzet javáért vértelenül, kizárólag a jog eszközeivel küzdeni. Az 1840-es évek elején ő vezette a büntető törvénykönyvet átszerkesztő biztosságot. Javaslataiban többek között szerepelt a halálbüntetés, illetve az egyes társadalmi osztályok törvényi megkülönböztetésének eltörlése. A Batthyány Lajos elnökletével felálló első felelős magyar kormányban az igazságügyi tárcát kapta meg.

A szabadságharc kezdetén a miniszterelnökhöz hasonlóan lemondott tisztségéről, de egy ideig még megpróbált közvetíteni Bécs és Pest-Buda között. A főváros felé közeledő Windisch-Grätz tábornaggyal folytatott eredménytelen tárgyalás után azonban minden kezdeményezéssel felhagyott, és kehidai birtokán töltötte a háborúskodás további hónapjait, mert számára, akinek életcéljává vált a nemzet javáért vérontás nélkül, kizárólag a jog eszközeivel harcolni, elfogadhatatlan volt, hogy bármely politikai vitában a katonaság vegye át a főszerepet.

A szabadságharc bukása után mint a harci cselekményekben részt nem vett, jogilag kikezdhetetlen politikus a passzív ellenállás, majd a bécsi udvarral meginduló titkos tárgyalások vezéralakjává vált, de facto a régi nádorok szerepét töltötte be. Szembehelyezkedve a Kossuth vezette nyugati magyar emigrációval, azt vallotta: ha Magyarország elmulasztja az utolsó lehetőséget is, hogy államközi viszonyai rendezésével csatlakozzon az európai fejlődéshez, akkor olyan végzetesen lemarad, amit egy későbbi függetlenség sem orvosolhat. 1865 húsvétjára már olyan tekintély volt, hogy alá sem kellett írnia a Pesti Naplóban megjelent, névtelen cikket, amelyben összefoglalta a megegyezés magyar feltételeit, mégis mindenki tudta, hogy az ő írása. E publicisztikában közöltek alapján kezdődtek meg a kiegyezéshez vezető politikai folyamatok.

Tulajdonképpeni főműve, az osztrák-magyar kiegyezés nyomán 1867-ben létrejött dualista állam megítélése a mai napig vita tárgya. Magyarország, ha felemásan is, de ekkor tagozódott be a modern Európa gazdasági és kulturális rendszerébe. Az eredményeket azonban beárnyékolta az a tudat, hogy az aradi vértanúk kivégeztetőjének kellett kezet nyújtani, ráadásul a 20. század elejére nyilvánvalóvá lett, hogy a dualizmus, Deák előzetes számításaival ellentétben, nem reformálható meg, s a Habsburg Birodalom összeomlása végül a történelmi Magyarországot is maga alá temette. Deáknak azonban nemcsak a kiegyezés ellenzőivel kellett megküzdenie, hanem túlbuzgó híveivel is, akik, ha ő nemet mond, nélküle is megállapodtak volna az osztrákokkal, csak még sokkal rosszabb feltételekkel. Maga Deák sem szűnt meg jelezni egy pillanatig sem, hogy a létrejött kompromisszum nem szívélyesség, hanem kényszer eredménye: már előre közölte, hogy nem kíván részt venni az új magyar kormányban, s maga helyett a korábban távollétében elítélt, jelképesen felakasztott Andrássy Gyulát ajánlotta. Nem fogadta el a jutalomként felajánlott örökös főrendiházi tagságot sem, sőt távol maradt a fényes külsőségek között megrendezett koronázási ünnepségektől.

Miközben az idős, szívbetegsége miatt mindinkább visszavonuló Deák alakja az anekdoták, társasági adomák vissza-visszatérő elemévé vált, szinte elsikkadt sok tekintetben szabálytalan életmódja. Pesten nem tartott fenn önálló lakást, hanem állandó szobája volt az Angol Királynő Szállóban. Nemes létére hangsúlyozottan, szinte hivalkodóan polgári módon öltözködött – akárcsak a festményen –, s élt is: lakosztályában saját faragóműhelyt rendezett be, s szabadidejében kisebb fatárgyakat – levélnehezéket, pipaszárakat – készített. Bár lakosztálya társadalmi találkozóhelynek számított – „Deák-szalon”, ahogy emlegették –, mindhalálig agglegény maradt, a neki tulajdonított mondás szerint „a becsületes ember megnősül, az okos nem”. Csupa olyan tulajdonság, amelyeket a kor embere inkább a kétes egzisztenciájú költőkhöz vagy más művészekhez, akkori összefoglaló szóval: „bohémekhez” kapcsolt. Erre célzott később Ady Endre a Petőfi nem alkuszik című, elhíresült tanulmányában: „Deák Ferenc sokkal jobban, inkább, a Petőfi Sándor embere volt, mint Kossuth Lajos. […] Kossuth … diákkorában mérnök, ügyes, számító ember s Deák legjózanabbaknak látszó alkotásai közben is az állandó poéta.” Meglehet, éppen ez a jellemvonás keltette fel leginkább a különleges, kiválasztott emberekért, hősökért lelkesedő Madarász figyelmét.

Madarász Viktor festménye posztumusz portré, egy rendkívüli, tiszteletre méltó életút összefoglalása. Deák Ferenc hosszas betegeskedés után, 1876 januárjában halt meg, miután még elősegíthette pártja, a Felirat Párt és a Balközép egyesülését, így a dualizmust konszolidáló, de ellentmondásos politikai örökséget hagyó Tisza Kálmán hatalomra kerülését. Becsületét és emberi tisztességét azonban ekkor sem kérdőjelezték meg. Még nagy politikustársa és riválisa, Kossuth Lajos is úgy jellemezte őt nekrológjában, hogy másként látta megmenthetőnek a hazát, mint ő – de megmenteni akarta.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Csapody Tamás: Deák Ferenc és a passzív rezisztencia, in: Magyar Tudomány, 2005/3. szám, 301. o., https://epa.oszk.hu/00600/00691/00015/06.html

Papp Júlia: Madarász Viktor, in: Artportal, https://artportal.hu/lexikon-muvesz/madarasz-viktor/

A régóta betegeskedő Deák Ferenc 1876. január 28-án halt meg hetvenhárom évesen utolsó lakhelyén, az Egyetem tér 2. szám alatti lakásban, ahol gyámleányával, Vörösmarty Ilonával és annak férjével, Széll Kálmánnal élt együtt. Temetése volt a dualizmus kori főváros első igazán látványos, az 1849-es tragédia komor áthallásaitól mentes ceremóniája.
A bebalzsamozott holttestet január 30-án a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában, nyitott koporsóban ravatalozták fel. A ravatalra Erzsébet királyné személyesen helyezett fehér kaméliákkal gazdagon díszített babérkoszorút. A friss virág ekkoriban ritkaságszámba ment a temetéseken, ám a szokás a következő években elterjedt az egész országban.
Zichy Mihály első hivatalos állami megbízását ennek a jelenetnek a megörökítésére kapta, mivel a kortársak számára Deák halála után Erzsébet királyné képviselte a kiegyezés folytonosságának garanciáját.
A nyilvános gyászszertartás február 3-án az Akadémia előtti téren kezdődött, a misét az esztergomi hercegprímás, Simor János celebrálta. Az arisztokrata hölgyek a mai Belügyminisztérium helyén álló Coburg-palota erkélyéről figyelték az eseményeket. József főherceg, Andrássy Gyula gróf, a táborkar és az osztrák parlament küldöttei gyalog kísérték a koporsót. A kígyóvonalban haladó menet elején a külföldi tiszti küldöttség, majd a koszorúkat vivő kocsi látható. Mögötte a protestáns, a görögkeleti és a katolikus egyházak képviselői és a hat fekete ló által vont gyászhintó halad, végül egy katonai zenekar, egy századlovasság és a gyalogos gyászoló nép zárja be a sort. Új motívum volt a pesti nyilvános temetések látványvilágában, hogy a temetési bizottság engedélyével a temetési menet útvonalain végig égtek a gyászfátyollal bevont gázlámpák, s ekkortól a városi fények mindig kigyúltak a nemzet nagyjainak utolsó útján.
Amikor a menet megindult, zúgni kezdtek a harangok, és a budai királyi palota erkélyén is kitűzték a fekete lobogót. A képen jobbra az Európa és az István főherceg szállók feketével bevont erkélyű homlokzatai láthatók.
Deák Ferenc koporsóját a Kerepesi úti temető sírkápolnájában helyezték el, majd 1887-re Gerster Kálmán tervei alapján megépült a Deák-mauzóleum. A nyughely belső freskói és mozaikmunkái Székely Bertalan és Róth Miksa alkotásai.
Az illusztráció helyszíni vázlat nyomán készült, és az Über Land und Meer című stuttgarti kiadású lapban jelent meg.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Divat-Nefelejcs, 1876. február 6. II. évf., 45–47. old.

Lakner Judit: Gyászpompa Budapesten a századfordulón, in: Valóság, 1987. 30. évf., 8. szám, 93–94. o.

Róka Enikő: Egy kultuszkép története. Zichy Mihály: Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál, in: Róka Enikő – Csicsery-Rónay István (szerk.): Zichy Mihály. Occidental Press, Budapest, 2001, 36–44. o.

Based on sketches of unknown drawer, Ferenc Kollarz (1825 – 1894)
Funeral procession of Ferenc Deák, in front of the building of the Hungarian Academy of Science, 1876
woodcut, paper, 220 x 317 mm

The most important politician of the Austrian-Hungarian Compromise made in 1867, Ferenc Deák, who had been in poor health for quite a while, died on the 28th of January 1876, at the age of 73. His funeral was the first really spectacular ceremony, in the age of dualism, in the capital, free from the bleak overtones of the tragedy of 1849. Deák’s embalmed body was laid out in the lobby of the Hungarian Academy of Science, in an open coffin. Empress Elisabeth of Austria, who was extremely popular in Hungary, appeared in person to place a laurel wreath, richly decorated with white camellias, on the catafalque. Fresh flowers were a rarity at funerals at the time, but during the next couple of years, they became widespread all over the country. After Deák’s death, in the eyes of his contemporaries, Empress Elisabeth of Austria – the patron of the Hungarians in the reigning house – represented the guarantee of the continuity of the Compromise.
The public funeral ceremony started in the square in front of the Academy, on the 3rd of February. Mass was performed by János Simor, archbishop of Esztergom. Ladies of the aristocracy observed the event from the balcony of the Coburg palace that stood where the Ministry of Interior is today. Archduke Joseph, count Gyula Andrássy, the chiefs of staff and the delegates of the Austrian parliament escorted the coffin on foot. At the front of the serpentine procession, the delegation of foreign officers was followed by the car carrying the wreaths. Behind them proceeded the representatives of Protestant, Greek Orthodox and Catholic Churches and the hearse drawn by six horses. At the end, a military orchestra, a cavalry troop and the mourning people closed the line.
It was a new motif in the spectacle of public funeral ceremonies in Pest that, along the routes of the funeral procession, all the gas lights, covered with mourning veil, were lit, with the permission of the funeral committee. Ever since then, city lights have been turned on for the occasion of the last journey of the greats of the nation. When the procession started, the bells started ringing out and the black flag was hoisted on the balcony of the royal palace. Ferenc Deák’s coffin was lowered into the sepulchral chapel of the cemetery in Kerepesi street. By 1887, a Deák mausoleum was built, based on the plans of Kálmán Gerster. The frescos and mosaics of the resting place were created by Bertalan Székely and Miksa Róth.
The illustration was done on the basis of sketches made at the event and was published in the paper Ueber Land und Meer, in Stuttgart.

Written by Anikó B. Nagy

Lapunk az Engel József tervezte Széchenyi-szobor felavatásának pillanatait ábrázolja 1880. május 23-án, az Akadémia és a Lánchíd övezte téren (ma Széchenyi István tér).

Onnan, ahonnan a rajzoló elénk tárja az eseményeket, ma már sem a szobrot, sem a teret nem láthatjuk, pedig a hely, mielőtt a gyalogosok végleg kiszorultak volna innen, a 19. század korai éveitől fogva a város rangos köztere volt. József nádor és a városi építkezésekért felelős Szépítő Bizottmány jóvoltából az 1830-as évektől rendezett, klasszicista palotákkal, szállodákkal, fürdőkkel és tőzsdével szegélyezett tér a Lánchíd átadása (1849), majd pedig a Magyar Tudományos Akadémia palotájának felépülte (1865) után Pest egyik reprezentatív központja lett. Nem véletlen, hogy az 1867-es kiegyezést betetőző koronázási ünnepségek egyik teátrális csúcspontját – amikor Őfelsége fehér lovon a magaslatra vágtatott és Szent István kardját a négy világtáj felé suhintotta – a Lánchíd tengelyében, középre épített koronázási dombon rendezték meg. A korábban Rakpiacnak, Kirakodónak, majd Lánchíd térnek nevezett tér ekkortól Ferenc József nevét viselte. A koronázódombot a Feszl Frigyes tervezte mellvéddel együtt tíz év múlva bontották el, amikor a területet előkészítették a Széchenyi-szobor számára. A mellvéd darabjai a János-hegyi Erzsébet-emlékbe és az Isten-hegyi Eötvös parkba épültek be. Rauscher Alajos mégis e Ferenc Józsefnek emelt – épp csak elbontott – domb tetejéről láttatja a szoboravatást, akaratlanul is sejtetve a környezet megkerülhetetlen Habsburg-kontextusait.

Széchenyi István 1860. április 8-án, a feltámadás napján vetett véget életének a döblingi elmeszanatóriumban. Halálának körülményei nyomán felerősödött a Habsburg-udvarral szembeni passzív ellenállás. Emlékművének felállítására és a költségek előteremtésére néhány nap múlva gyűjtést kezdeményezett a Magyar Tudományos Akadémia. A minden magyar művészre, így a külföldön élőkre is kiterjesztett pályázatot 1865-ben írták ki. Ekkor alig egy-két kisebb köztéri emlékmű állt a fővárosban, főként a Nemzeti Múzeum kertjében. A szoborbizottságban a korszak politikai, tudományos és művészeti nagyjai, köztük Barabás Miklós, Deák Ferenc, Clark Ádám, báró Eötvös József, gróf Andrássy Gyula, Hild József, Rottenbiller Lipót, Than Mór ültek. Az 1866-ban beérkezett pályaművek közül Izsó Miklós és a Rómában élő Engel József ajánlata maradt versenyben. A második fordulóra azonban Izsó már nem adott be tervet, így a megbízást Engel József nyerte el. A megvalósulás küzdelmes volt, részben mert ilyen léptékű emlékművet magyar művész még nem készített, részben pedig az Engelt és tervét szüntelenül ostorozó, kifigurázó, Izsót favorizáló sajtóhadjáratok miatt. A bírálatok Engel konvencionális, a reális és az ideális kellő egyensúlyát nem kielégítően képviselő, optikai és statikai problémákat is felvető formanyelvére vonatkoztak, ezeket a gondokat azonban Izsó Miklós félbemaradt pályaterve is hordozta. Engel József szegény zsidó családból származó, idősödő, évtizedek óta külföldön – Londonban és Rómában – élő művész volt, anyanyelvét akcentussal beszélte. A nemzeti típust és erőt hiányoló sajtótámadások hátterében, rejtetten ugyan, de a szobrász magyar identitását elvitató nézetek is meghúzódhattak.

Széchenyi Istvánt az Akadémia megalapításának retorikai pillanatában ábrázolja az emlékmű, díszmagyarban, balja kardján nyugszik, míg jobbjában papírtekercset tart. A bajor vörösgránit talapzaton Minerva, a kereskedelem, Neptun, a hajózás, Vulkán, az ipar és Ceres, a földművelés allegorikus alakjai ülnek. A rákövetkező évben, a térre átellenben a passzív rezisztencia másik nagy alakjának, Deák Ferencnek Huszár Adolf által mintázott szobra került. Középre, a Lánchíd geometriai tengelyébe Ferenc József lovas szobrát szánták a városatyák, ez azonban már nem valósult meg, mert mire a király 1916-ban meghalt, az ország már háborúban állt, nem szobrokat emelt. A tér forgalmi rendjét az 1960-as években úgy alakították ki, hogy Széchenyi mind az Akadémiával, mind pedig a közönséggel elveszítette a kapcsolatát, így ma többsávos utak által körbezártan, járókelőknek megközelíthetetlenül, a tekintetek elől rejtve, az általa alapított intézménynek háttal áll a fák között. Az emlékmű egykori programja, amely Széchenyi védnöki szerepkörét kívánta kidomborítani, elenyészett.

Az avatáskor az ablakok és erkélyek zsúfolva voltak emberekkel, s a téren álló beláthatatlan embertömeg fölött zászlók százait lengette a szél. Az ünnepségen a királyt József főherceg képviselte. A főurak és akadémiai tagok legtöbbje díszmagyart viselt. Széchenyi Béla és Ödön grófok Konstantinápolyból érkeztek az avatásra. A díszvendégek a szoborral szemben állított négyszögletes sátorban foglaltak helyet. A kép bal oldalán látható díszpáholyt a Duna Gőzhajózási Társulat árukiadási csarnoka fedélzetén emelték. Ráth Károly főpolgármester a város nevében vette át a szobor gondozását és őrzését.

Az erre az alkalomra rendelt himnusz nem nyerte el a közönség és a tudósítók tetszését, mert azt, mint korábban kiszivárgott, egy kevéssé ismert magyar szerző nevében egy osztrák zongoraművésszel íratták. Az avatáson elhangzott Arany János 1860-ban, Széchenyi halála után írt ódája, a Széchenyi emlékezete, melyben a költő, Széchenyivel szólva, s mindmáig érvényesen, az autonóm tudományt a nemzeti közösség fennmaradásával azonosította: „Elvész az én népem, elvész – kiálta –, mivelhogy tudomány nélkül való.”

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Kemény Mária: A Magyar Tudományos Akadémia palotája. A tér változásai, Osiris Kiadó – MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015, 29–39. o.

Komárik Dénes: Feszi Frigyes (kiállítási katalógus), Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1984, 80–81. o.

Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái, in: Budapesti Statisztikai Közlemények, 1934, 69. kötet, 1. szám, 88–89. o.

Nagy Ildikó: Az első emlékművek, emlékmű pályázatok. Társadalmi igény és művészi teljesítmény, in: Papp Júlia – Király Erzsébet (szerk.): A magyar művészet a 19. században. Képzőművészet, Osiris, Budapest, 2018, 579–583. o.

Tudósítások az avató ünnepségről:

Fővárosi Lapok, 17. évf., 118. szám, 1880. május 25., 1. o.

A Hon, 18. évf., 130. szám, 1880. május 24., 2. o.

Engel József élete és halála:

Engel József halála, Esti levél az öreg Engelről, in: Pesti Hírlap, 23. évf., 147. szám, 1901. május 31., 5., 8. o.

T.Zs.: Jesiva-bócherból világhírű szobrász, in: Új Élet, 1966. február 13., 2. o.

A képen a lipótmezei egykori elmegyógyintézet Ludwig Zettl (1821–1891) osztrák építész által tervezett romantikus stílusú épülete látható, hátterében a Hársheggyel. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit.

Az elmebetegek ügye hosszú hányattatás után intézményesült Magyarországon, pedig az országgyűlés már 1792-től több ízben foglalkozott egy országos tébolyda felállításának gondolatával. A korszerű elmeorvostan megalapítója a bécsi egyetemen és az ottani intézetben a magyar Viszánik Mihály (1803–1876) volt. Tanítványa és segédorvosa, Schwartzer Ferenc (1818–1889) az 1840-es évektől szorgalmazta az udvarnál egy hazai tébolyda felállítását, amelynek helyszínéül a Lipótmezőt javasolta. 1848 tavaszán császári engedéllyel ausztriai, német, belga, francia és angol intézményeket látogatott végig, az ott szerzett tapasztalatok nyomán 1848 nyarán részletes tervezetet adott be a Batthyány-kormánynak a leendő intézmény építészeti kialakítására, az orvosi tevékenység megszervezésére, valamint a munkaterápiás műhelyek jellegére vonatkozóan. A forradalom bukása után ezek a tervek hosszú időre a semmibe hullottak, így Schwartzer Ferenc 1850-ben a Kis-Svábhegy délkeleti lejtőjén fekvő magánvillájában nyitott meg néhány szobát az elmebetegek számára, majd 1852-től a közelben fekvő Teleki-féle udvarházat alakíttatta át elmegyógyintézetté, ahol 1860-ban már száz beteget fogadott. Itt ápolták a szabadságharc után a börtönben megőrült Vachott Sándor költőt, és ide hozták az emigrációból elborult elmével hazatérő Szemere Bertalan miniszterelnököt is. A Kékgolyó utcában tizenöt pavilonból, kertekből és gazdasági udvarokból álló Budai Magán Elme- és Ideggyógyintézetet az 1945-ös ostrom idején lebombázták, a helyén ma az Országos Onkológiai Intézet működik.

Schwartzer életművének csúcsa a lipótmezei tébolyda felépítése volt, amelynek nemcsak alapítója, hanem tanítványai révén szakmai megalapozója is volt. Az elmegyógyintézet egész első orvosi kara Schwartzer-tanítvány volt, így Schnirch Emil (1822–1884) igazgató is.
A tébolydák börtönszerű jellegének megszüntetése, a munkaterápia és a polgári értékrendet tükröző tevékenységek bevezetése az angol reformpszichiátria hatására már 1868-ban, az intézet megnyitásakor felmerült, de a porosz szigorhoz szokott német gyógyászati modellek csak nehezen és megkésve oldódtak. A nyitás évében mintegy százhatvan, a társadalom széles rétegeit képviselő beteg lakott hosszabb-rövidebb ideig a házban, férfiak és nők vegyesen, tízévestől hetvenéves korig. A diagnózisok a nehézkór és a nagyobb fokú érzékcsalódás két kategóriájába rendezték az eseteket, a dühöngés és a butaság az előbbibe, az őrjöngés, a búkór és a teljes elbutulás az utóbbiba sorolódott. A tébolyda nemcsak gyógyító és ápolási intézmény, hanem módszertani központ is volt. Az elmebetegek kényszer nélküli kezelésének óvatos módozatai az 1870-es évektől honosodtak meg. A kényszerzubbony alkalmazását Schnirch halála után a következő igazgató, Niedermann Gyula tiltotta meg 1884-ben, bár rejtetten még az 1970-es években is alkalmazták.

Az intézményt 1898-ban Országos Elme- és Ideggyógyintézetre nevezték át, majd Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) néven működött 2007-es bezárásáig – ez lényegében a magyar pszichiátria intézményrendszerének szétverését jelentette. Az épület a tervek szerint rövidesen bentlakásos elit középiskolaként nyílik újra.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Kapronczay Károly: Schwartzer Ferenc halálának századik évfordulójára, in: Orvosi Hetilap, 130. évf., 28. szám, 1989. július 9., 1501–1502. o.
https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/OrvosiHetilap_1989_07/?query=%20schwartzer%20&pg=76&layout=s

Lafferton Emese: A magántébolydától az egyetemi klinikáig. A magyar pszichiátria történetének vázlata európai kontextusban, 1850–1908, in: Békés Vera (szerk.): A kreativitás mintázatai, Áron Kiadó, Budapest, 2004, 34–73. o.

Statisztikai és Nemzetgazdasági Közlemények 5., 1868, 292–293. o.
https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/MTA_StatisztikaiNemzetgazdasagiKozlemenyek_05/?query=lip%C3%B3tmezei%20t%C3%A9bolyda&pg=293&layout=s

A képen az 1876-ban megnyitott Margit híd látható, jobbra a Margit-sziget ligetes íve. Nevét Gyulai Pál költő, a Magyar Tudományos Akadémia akkori osztálytitkára javaslatára kapta. A nemzetközi tervpályázat nyomán Ernest Goüin francia mérnök tervezte hatnyílásos, hétpilléres híd kivitelezést is francia cég, a Société de Construction des Batignolles végezte. A híd megtört tengellyel készült, részben a két Duna-ág eltérő irányú sodrása miatt, részben, hogy utóbb szárnyhidat lehessen hozzáépíteni a Margit-sziget felé. A karcsú pillérek két vége hajóorrszerű díszítést kapott, Adolphe-Martial Thabard (1831–1905) lendületes szobraival. Az alacsonyabb pilléreken nőalakot, a magasabbon robusztus férfialakot helyezett el a tervező. A látvány a párizsi Szajna-hidakat idézi, a lényegesen szélesebb dunai folyómeder fölött.

A pesti oldalon ekkor épült ki a mai Jászai Mari tér, a budai oldalon csak a Margit körút vonalában állnak többemeletes bérházak és az Irgalmasok Kórházának tömbjei. A Rózsadomb és a Szemlőhegy még beépítetlen. A Dunán gőzösök és gabonaszállítók közlekednek, illetve a parton vesztegelnek.
Az átadás utáni évben írta meg a Margit-szigeten élő idős Arany János Híd-avatás című balladáját. A látomásos versben öngyilkosok özönlik el a hidat, s innen vetik a mélybe magukat – mindnyájan a vágyott modernizáció áldozatai. A haláltáncvízióhoz a század végén Zichy Mihály rajzolt nagyhatású illusztrációkat.

A hídon 1894-ig lóvasút járt, a forgalom – ahogyan egész Budapesten – balra tartott. A főváros 1941-ben fordult át a mai jobb oldali közlekedésre. A kép valamikor az 1880-as évek elején készülhetett, mert az itt még a pesti hídfő felé vezető úton látható ideiglenes vámszedő házakat 1886-ban a hídfőre ültetett kőépületekre cserélték – ezeket később, a híd 1935-ös szélesítésekor lebontották. A Margit-szigetre vezető szárnyhíd viszont csak 1901-ben készült el, a rajz a képzeletbeli lejáratot mutatja.

1944 novemberében a német katonai egységek aláaknázták a budapesti hidakat, így a Margit hidat is. Szerelés közben egy töltet a legnagyobb forgalom közepette váratlanul felrobbant és a Margit híd – a rajta lévő emberekkel és járművekkel – a Dunába roskadt. Mintegy kétszázan haltak meg a katasztrófában, köztük az aknák elhelyezését végző német katonák is. A következő januárban azután a visszavonuló német hadsereg a többi dunai hidat is felrobbantotta. A Margit hidat, újonnan gyártott vasszerkezetre emelve, 1948 nyarán avatták ismét, egykori szobrászati díszeinek elhagyásával. Az híd teljes – az eredeti szobrászati díszítést is jórészt magába foglaló – rekonstrukciója 2014-ben fejeződött be.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Földényi F. László: Dunaparti gondolatok – Budapesten, in: Az ész álma. 33 esszé 2000–2007, Pozsony, 2008, 366. o.

dr. Gáll Imre: Jubilál a Margit-híd, in: Építés – Építéstudomány. Az MTA Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei, 27. 1998. 1–2 szám, 69–91. o.

Ullrich Zoltán: A régi és az új Margit híd, in: Tér és Forma, 1947. XX. évf., 11. szám, 381–383. o.

A régi képviselőház ülésterme az akkori Főherceg Sándor, ma Bródy Sándor utcában volt. Építése akkor merült fel, amikor Ferenc József az alkotmányos rend óvatos helyreállítása céljából 1861-ben országgyűlést kívánt összehívni, a képviselők azonban megtagadták, hogy az akkor fallal körülvett, szoros katonai őrzés alatt lévő Budán, a régi budai Országházban ülésezzenek. Végül az országgyűlés a királyi palotában nyílt meg, majd a Nemzeti Múzeumban és a Lloyd-palota termeiben ülésezett mindaddig, míg a király fel nem oszlatta. Amikor 1865-ben, a provizórium leteltével Ferenc József újból össze kívánta hívni a képviselőket, megbízást adott egy ideiglenes képviselőház építésére, melyet pályázat útján Ybl Miklós nyert el. A kiszemelt telken a Sándor szekerész kaszárnya állt, ezt haladéktalanul felszámoltak. Bár az épület a kitűzött határidőre, 1865 végére elkészült, a falak nedvessége és a berendezés hiánya miatt a küldöttek először csak 1866. április 14-én üléseztek itt, majd az ülésterem akusztikai hibáinak javítása idejére visszaköltöztek a Nemzeti Múzeum épületébe. A sajtó hírt adott az építkezés mindennapjairól, így arról is, hogy a Bécsből hozatott iparosok szerződtetése miatt felbőszült hazai asztalos kompániák 1865. október 9-én este Ybl Üllői úti lakása előtt csúfondáros macskazenét adtak és beverték az ablakait.

A fametszet az Ybl-féle átalakítás után ábrázolja a termet. Balra az elnöki emelvény, vele szemközt az amfiteátrumszerűen emelkedő padsorok. Ezen a helyszínen szavazták meg 1867 márciusában Deák Ferenc beszéde után a magyar nemzet és az uralkodóház közti kiegyezést, itt alkották meg a népiskolákról, a vallásügyről és a nemzetiségekről szóló törvényeket, itt határozták el a hatalmi ágak szétválasztása jegyében a közigazgatás elválasztását a törvénykezéstől és a bíróságok szervezeti függetlenítését.
Mikszáth Kálmán 1881-ben innen indította Tisztelt Házból című több évtizedes karcolatsorozatát, majd 1887-ben maga is itt lett képviselő, kormánypárti színekben.

Az épület harmincöt éven át adott otthont a küldötteknek, míg a felsőház a Nemzeti Múzeum dísztermében ülésezett. A Parlament megépülésekor, 1901-ben a termek kiürültek és rendeltetés nélkül maradtak. A képen látható padsorok és egyéb bútorok az akkor frissen felszentelt rákosszentmihályi katolikus templomba kerültek adományként, ahol mintegy harminc évig szolgálták a híveket. A templom 1930-as években történt felújításakor a padokat továbbajándékozták a Szent Imre-kápolnának, ahol végül, az 1970-es években, már nem emlékezve a berendezés eredetére, eltüzelték őket. Mindössze egy karosszék maradt meg, amelynek a hátoldalán ez olvasható: Országé. A karosszéket ma a Kertvárosi Helytörténeti Gyűjtemény őrzi.

A patriarchális képviselőházi világ kiköltözése után a Sándor főherceg utcai palota egyfajta rendezvényközpontként működött, s az itt tartott különféle konferenciák, sportesemények, bazárok és vitaestek révén besüvített a huszadik század valósága: a modern társadalomtudományok diskurzusai, a háborúellenesség, a nőkérdés, a szociális kérdések. Mind a feministák szervezetei, mind a szervezett munkások különféle társaskörei, mind a pszichoanalitikusok egyesülete, mind a szabadgondolkodók Galilei köre rendszeresen tartott a régi képviselőházi termeket zsúfolásig megtöltő előadásokat és vitákat, a háborús időkben pedig pacifista rendezvényeket. A Tanácsköztársaság kikiáltásának hírét a Kommunisták Magyarországi Pártja március 21-én, az esti pártnapon – Lukács György előadását félbeszakítva – itt közölte először a nyilvánossággal. 1923-tól a Statisztikai Hivatal lakta az épületet, míg az intézmény Bocskai úti székháza 1943-ban fel nem épült. Ekkor a Kállay-kormány az Olasz Királyság tulajdonába adta a házat, ahol azóta az Olasz Kultúrintézet működik.

Írta: B. NAgy Anikó

Irodalom:

Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története 1908–1919. Napvilág Kiadó, Budapest, 2017, 194. o.

Gelencsér József: Macskazene Ybl Miklósnak, in: Honismeret, 2016. 1. szám (február), 29–37. o.

Oswald György: A tisztelt Ház a Sándor utcában, in: Budapest, 1982. XX. évf., 1. szám, 42–44. o.

Pereházy Károly: A régi pesti Képviselőház, in: Ybl Miklós építész 1814–1891, Hild-Ybl Alapítvány, Budapest, 1991, 47–63. o.

A felhőszakadás miatt 1875. június 26-án este megáradt Ördög-árok katasztrófájának képei az Ueber Land und Meer című lap tudósításából.
Az Ördög-árok egészen 2009-ig időszakos patak volt, amely nemcsak a fővároson túl, Nagykovácsi környékén és a Nagyszénáson, hanem a Zugliget és a Svábhegy egy részén esett csapadékot is a Dunába vezette a Gellérthegy lábánál. A középkorban még kristálytiszta, akkor még Paulusnak nevezett patakba a lakott városrészekben a szennyvizeket is beengedték, így idővel igen kellemetlen bűzt árasztott, betegségeket terjesztett. Ezért később Buda legnagyobb méretű és vízvezető képességű főgyűjtőcsatornájának medrét több lépcsőben közegészségügyi okokból befedték. A mai meder a hűvösvölgyi villamosvonal mentén egészen a pasaréti laktanyáig nyitott, de víz már csak nagyobb zivatarok és hóolvadás idején folyik benne.

A Rác fürdőtől a Krisztinavárosig húzódó szakaszt 1872-ben kezdték beboltozni; a Duna és a Rác fürdő közötti rész akkor már fedett volt, és a tetején házak is épültek, így ezt a szakaszt csak később szándékoztak rendezni. A krisztinavárosi munkálatok kellős közepén, 1875. június 26-án szombaton estefelé azonban hatalmas jégzápor és felhőszakadás zúdult a budai hegyvidékre. A víztömeg előbb a Horváth-kert és a Vérmező környékét öntötte el, majd, amikor az áradás már bizonyos szintet elért, az egész vízmennyiség lezúdult a Rácvárosra, lerombolva az útjában álló épületeket. A katasztrófát az okozta, hogy az építkezés alatt álló szakaszon az árok medrét az építési pallók és dúcoló fák leszűkítették, így a mederben visszaduzzadt az áradat. A Krisztinaváros a Vérmezőtől a Duna-partig fél óra alatt tengerré változott.
A zuhatag emberéleteket is követelt, a halálos áldozatok pontos száma ma sem ismert. Sokakat a Dunába sodort az áradat, sokan a törmelék alatt rekedtek. Egy kirendelt utászzászlóalj egész éjjel dolgozott az Ördög-árok mentén levő házak kiürítésén és a bennszorult lakók megmentésén. A vízből kimentett, töredezett bútort, sárból kihalászott ruhaneműt a ma is álló Szarvas kávéház dombjára hordták. A környék pincéiből még hetekig pumpálták ki a vizet gőzszivattyúkkal, az iszapot szekérrel hordták a Dunába, az épületeket aládúcolták. A szerencsétlenség hírére vasárnap ezrek jöttek nézelődni, a bámészkodók sokaságát végül a rendőrségnek kellett visszaszorítania.

A Vasárnapi Ujság tudósítása egy héttel az események után jelent meg, a hírek átfutási ideje és különösen pedig a képi illusztrációk előállítása ebben a korban ennyi időt vett igénybe. Az itt bemutatott fametszet az Ueber Land und Meer című, stuttgarti kiadású lap utánközlése.

A felső képen középen a Mauksch bérház romjai láthatók. A ház kereskedő tulajdonosa felfutott a padlásra, onnan pedig a szomszéd házra, így ő maga megmenekült, de odaveszett három segédje, a szakácsnője és három bérlője. Lezuhant az árba a Wertheim-szekrény is, melyben készpénzét, értékpapírjait, kereskedelmi papírjait tartotta.

Az alsó képen a Csekeö-féle házat látjuk a mai Döbrentei téren, ahol a tudósítások szerint egész öböl támadt, a torkolatánál pedig egy dereglye horgonyzott, hogy kifogja az Ördög-árokból kiszabaduló holmikat és holtakat.
Ezeket az ingatlanokat a rákövetkező években kisajátították, a tulajdonosokat kártalanították, és 1878-ra a Dunáig véglegesen befedték az Ördög-árkot. A még nyílt szakaszok rendezése a huszadik század elejére nagyrészt befejeződött. A Csaba utca és a Júlia utca közötti munkálatokat az első világháború végén a főváros orosz hadifoglyokkal végeztette, s rövidesen a Júlia utca és a pasaréti laktanya közötti szelvény is elkészült. A közelmúltig a vízgyűjtő területről befolyt szennyezett víz az Erzsébet híd budai oldalán lévő betorkolásnál jórészt tisztítatlanul ömlött a Dunába, ennek az áldatlan állapotnak a csepeli Központi Szennyvíztisztító Telep és a budai főgyűjtő csatorna 2010-es-es átadása vetett véget.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Politikai Ujdonságok, 1875. június 31., 26. szám, 279–280. o., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/PolitikaiUjdonsagok_1875/?query=politikai%20%C3%BAjdons%C3%A1gok&pg=294&layout=s

Baczoni Mátyás: A főváros veszélyben. Nemere, Sepsiszentgyörgy, helyszíni tudósítás, 1875. július 2., 54. szám, 217–218. o., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Nemere_1875/?query=Nemere%201875&pg=212&layout=s

Zaitz László: Budapest csatornázása, in: Budapesti Statisztikai Közlemények 82/3, 1937, 61–63. o., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/BpStatKozlemenyek_082_3/?query=%C3%96rd%C3%B6g%C3%A1rok&pg=64&layout=s

Kuhárszky Tihamér: A budai Ördögárok rövid története, in: Hidrológiai tájékoztató, 1966. június, 80–83. o., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/HidrologiaiTajekoztato_1966/?query=Kuh%C3%A1rszky%20Tiham%C3%A9r&pg=81&layout=s

Vértesy Miklós: Meddig szennyez még az Ördögárok? in: Budapest, 1973. 7. szám, 32–33. o., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_1973/?query=V%C3%A9rtesy%20Mikl%C3%B3s%20%C3%96rd%C3%B6g%C3%A1rok&pg=346&layout=s

A képen a pesti neológ zsidó hitközség romantikus, mór stílusban épített Dohány utcai imaháza látható. Tervezője Ludwig Förster (1797–1863) német építész, a bécsi akadémia tanára, egyben Közép-Európa egyik legbefolyásosabb építészeti folyóirata, az Allgemeine Bauzeitung megalapítója volt. A metszet az ő kiadásában jelent meg Bécsben, 1857-ben. A lapot Carl Schumann, a tervező építész helyettese rajzolta a bécsi irodában. Az imaházat Feszl Frigyes (1821–1884) közreműködésével fejezték be. A zsinagóga liturgikus középpontja, a Tóra-szekrény Feszl Frigyes egyik fő műve.

A magyarországi zsidók egyenjogúsításának 19. századi folyamataiban az első nagy lépés az 1840-es törvénycikk volt, amely végre megengedte a zsidóknak a letelepedést a szabad királyi városokban. A polgári jogok azonban továbbra sem vonatkoztak rájuk egyetemlegesen, így nem vállalhattak hivatalt, nem bérelhettek és vásárolhattak nemesi tulajdonú ingatlant. A számukra elérhető pályák a kereskedelemben, a szabadfoglalkozások közül az orvoslásban nyíltak. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a zsidók pénzzel és a harcokban kimagasló részvétellel is kifejezték nemzeti hovatartozási vágyaikat és polgári törekvéseiket. Az 1849-es szegedi országgyűlés megkésve ugyan, néhány nappal a világosi fegyverletétel előtt, de „szent elvi kijelentésként” kimondta a zsidók teljes körű egyenjogúsítását. Ez már nem léphetett életbe, sőt az udvar Világos után a zsidókra hatalmas hadisarcot rótt, azonban 1850 szeptemberében Ferenc József császár elengedte a tartozást. A zsidó közösség a pénzt a továbbiakban rabbiképzők, tanítóképzők és széles körű szekuláris alapfokú iskolarendszer kiépítésére fordította. A zsidók teljes polgári és politikai jogegyenlőségét szavatoló törvényt végül a kiegyezés idején, 1867-ben fogadta el a képviselőház és a főrendiház.

A pesti hitközség már az 1840-es évek elején kinőtte az Orczy-házban működő intézményeit, így az 1830-ban kialakított, kultusztemplomnak nevezett imatermét is. Az új imaház megépítésének sürgető gondolatához a pesti zsidóság számbeli, kulturális és anyagi súlyának rendkívüli megnövekedése és a zsidó vallás modernizálására törekvő mozgalom kibontakozása, majd felülkerekedése vezetett el. Az imaház rítusáról hosszú, több évtizedes vita folyt. A hitsorsosok egy része a régi zsinagóga szertartásait, míg a többség a neológ kultusztemplom imarendjét – kórusos, orgonás istentisztelettel, német nyelvű vallásos énekkel és prédikációval – akarta meghonosítani a leendő istenházában. A konzervatív híveknek a viták során többször is megígért zsinagóga avatására csak egy jó évtizeddel később került sor a Rumbach Sebestyén utcában.

A Dohány utcai telkek már 1845 óta rendelkezésre álltak. Az építési bizottság 1850-ben nem pályázat útján keresett tervezőt, hanem felkérték Hild Józsefet, valamint a Kauser–Feszl–Gerster társulást építési terv benyújtására. A Kauser–Feszl–Gerster alkotócsoport be is adott egy tervet, ellenben Hild késlekedett, s ezért a bizottság Ludwig Förstert is meghívta a jelöltek közé. Förster épp akkoriban kezdte a bécsi Leopoldstadt kerület zsinagógájának építését, amelynek terveit közölte a lapjában, s ezek elnyerhették a bizottság tagjainak tetszését. A bécsi templomot 1938 novemberében, a Kristályéjszakán náci rohamcsapatok földig rombolták, így ma Förster zsinagógái közül csak a pesti és az arányaiban, díszítésében visszafogottabb, 1863-ban épült miskolci áll.

Az építészeti tervek elbírálását 1854-ben egy választott testületre bízták, amely Hild József módosított tervét ítélte a legjobbnak, ám a megbízók végül Förster tervét fogadták el megvalósításra. A Dohány utcai zsinagóga háromhajós, bazilikális elrendezésű, s ez volt Magyarországon az első zsinagóga, amelyet tornyokkal díszítettek, korábban ez tilos volt. Förster a keleties, romantikus pompát funkcionalista meggyőződéssel, fejlett technikai megoldásokkal ötvözte. A női karzat statikai és látványszempontból döntő öntöttvas tartószerkezete új megoldás volt a templomépítészetben. Hagymaszerű gömbbel koronázott toronypárja az építész hosszasan részletezett programja szerint az egykor Salamon jeruzsálemi temploma előtt állott két oszlopra utalt. A homlokzat polikróm nyerstégla borítást kapott.

Még tartott az építkezés, amikor a község tagjai szavazással döntöttek arról, hogy a keresztény kultuszból átvett orgona megépüljön, de azt nem a bejárat fölé, hanem a Tóra-szekrény mögé, a keleti falra helyezték. A szertartások során a kórus a hívekkel szemben, háttal a Tóra-szekrénynek énekelt.
A templom az előre eladott templomi ülések bérleti díjából és adományokból épült fel öt év alatt, felavatására 1859. szeptember 6-án került sor. 1866-ban Kohn Sámuel főrabbi magyarul szólt a hívekhez: ez volt az első magyar nyelvű hitszónoklat az országban.

1944 októberében a nyilasok a Dohány utcai nagy zsinagógát és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát internálótáborként használták, az istentiszteletek a gettó decemberi felállítása után kezdődhettek meg újra. A Dohány utcai kertben lévő tömegsír fölött Varga Imre fordított menórát ábrázoló emlékműve áll 1990 óta.

Írta: B. Nagy Anikó és Vincze Dóra

Irodalom:

Frojimovics Kinga: Szétszakadt történelem. Zsidó vallási irányzatok Magyarországon 1868–1950, Balassi Kiadó, Budapest, 2008.

Klein Rudolf: Zsidó katedrális a dohánygyár mellett, in: Európai Utas, 2009. 20. évf., 2. szám, 80–89. o.

Komárik Dénes: A Dohány utcai zsinagóga építése, in: Budapesti Negyed, 1995. 8. évf., 2 szám, https://epa.oszk.hu/00000/00003/00007/komarik.htm

Komoróczy Géza: A Zsidók története Magyarországon II. 1849-től a jelenkorig, in: Hungaria Judaica 27, Pozsony, 2012, 44–48. o.

Sisa József: A Kazinczy utcai zsinagóga Miskolcon, és az evangélikus templom tornya Sopronban, Ludwig Förster alkotásai, in: Műemlékvédelem, 1982. XXVI. évf., 4. szám, 257. o.

Sisa József (szerk.): A magyar művészet a 19. században. Építészet és iparművészet (A magyarországi művészet története 5/1.) Második rész. Romantika, 1840–1870, Osiris Kiadó, Budapest, 2013, 257–261. o.

Már a Városliget tervezésekor, az 1810-es évek végén felmerült, hogy a majdani közpark egyik látványossága egy tejgazdaság legyen. A Városliget építésze, Heinrich Nebbien (1778–1841) kerttervező ezt a Páva-szigetre – a mai Széchenyi fürdő helyére – képzelte.

A kertekbe telepített kisebb szabadidő-majorságok és -tehenészetek divatja a 16. századi francia udvari környezetből terjedt el. Elsőként Medici Katalin rendezett be ilyet 1560 körül Fontainebleau-ban, s a következő két évszázadban uralkodói körökben több hasonló létesült a nyomában. Megrendelői elsősorban királynők és királyi szeretők voltak, részben mert a tejjel való foglalatosság a női termékenységgel kapcsolatos képzeteket sugallt, részben pedig a művészeti pásztorzsánerek barokk és rokokó kultuszának, majd a 18. század végétől a rousseau-i gondolatoknak hátteret nyújtva, komplex női szerepjáték lehetőségeit kínálta. Amikor Marie Antoinette az 1780-as években Kis Trianonban egy normann ízlésű majorságba és tehénistállóba hívta vendégeit, már hosszú tradícióra tekinthetett vissza.

A 18. század közepétől az angliai és kontinentális főúri birtokokon, majd a közparkokban is elterjedtek a kifejezetten élvezeti célból épülő, performatív látványosságnak szánt kis mintagazdaságok, amelyeket rendszerint a korszak nagy építészei terveztek. Idővel a női töltet kikopott e létesítmények imázsából, és mindenekelőtt az ipari forradalom teremtette látványvilág mindenkit megszólító ellenhelyszíneivé váltak.

A Városligetben, noha a terveken szerepelt, egészen az 1850-es évekig kellett várni arra, hogy egy ilyen, akkoriban „svájceráj”-nak nevezett kis tehenészet – Cséry Lajos és sógora, Halász Vince jóvoltából – megnyissa kapuit. Cséry Lajos – báró Perényi Zsigmondnak, a szabadságharc 1849-ben kivégzett vértanújának egykori titkára, jómódú ügyvéd és földbirtokos, majd képviselőházi tag, az Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat elnöke – és Halász Vince a közeli Puszta-Szentlőrincen (ma Pestszentlőrinc) nagy területeken működtettek mintagazdaságot, ahol elsősorban holland, angol és magyar fajták keresztezéséből nemesített marhákkal, tejtermeléssel, továbbá zöldség-, gyümölcs- és takarmánytermesztéssel foglalkoztak. A településen iskolát tartottak fönt, segítették a hitéleti tevékenységet, komoly közegészségügyi és településrendezési munkálatokat végeztek. Az évtized végére Cséryt a főváros tejkirályaként emlegették. A városligeti részleg ennek a hatalmas birtoknak az exkluzív „bemutatóterme” volt. Mindazonáltal, amikor Cséry és Halász az 1865-ös Országos Gazdasági Egyesület kiállításán versenyre nevezték a Városligetben tartott tenyészállataikat, ajánlatuk visszautasításra talált. A rendezőség mindössze annyit igért, hogy mivel a tehenészet úgyis épp a kiállítás szomszédságában van, a látogatók és a zsűri versenyen kívül megtekintheti a jószágokat, s ezt az egyesület plakátokon adja közre. Így a képünkön látható jelenet voltaképp Cséry és Halász urak magánkiállítását ábrázolja, amely akkor keltett igazán figyelmet, amikor a hivatalos kiállítást megtekintő Ferenc József személyesen átlátogatott, és az egykorú sajtótudósítások szerint magyarul érdeklődött a tenyésztés körülményeiről. Az Ország Tükre című lapban 1865 júniusában megjelent litográfián a gazdálkodók a holland és svájci fajták keresztezéséből született Szarka nevű tenyészbika és a Berta nevű tehén társaságában láthatók.

Cséryék gazdasága Halász Vince 1888-as halála után profilt váltott: Cséry és fia, ifjabb Cséry Lajos komposztált szemétből, adalékanyagok hozzákeverésével előállított szerves trágya szabadalmára alapozva a következő években Budapest hulladékszállításával és feldolgozásával foglalkozott. A század végére szinte a teljes szemétkezelési üzletág a család kezére került, míg végül 1912-ben a főváros kivásárolta őket. A pestszentlőrinci lerakóhelyet mindmáig Cséry-telepnek nevezi a köznyelv, bár annak 1917-es üzembe állításakor a Cséry családnak már semmi köze nem volt hozzá.

Idősebb Cséry Lajos az 1890-es években visszavonult, ám amikor 1895 januárjában egy sértett kiadói alkalmazottja pisztollyal hadonászva behatolt Múzeum körúti lakásába, őt és titkárát meglőtte, majd végzett magával, az egykori mintatehenész újból a lapok címlapjára került.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Ország Tükre, 1865. 26. szám, 288. o.

Meredith Martin: Dairy Queens. The Politics of Pastoral Architecture from Catherine de’ Medici to Marie-Antoinette. Harvard University Press, 2011

Ashlee Withaker: Dairy Culture. Industry, Nature and Liminality in the Eighteenth-Century English Ornamental Dairy (MA szakdolgozat), Brigham Young University, Department of Visual Arts, Provo, Utah, 2008

Umbrai Laura: Így szemeteltek Budapesten. A hulladékgazdálkodás múltja a fővárosban, Napvilág Kiadó, Budapest, 2014. 43–80. o.

Morócz István: Figyelmeztetés a gazd. kiállítás látogatóihoz, in: Gazdasági Lapok, 1865. június 7., 17. évf., 274–275. o.

Szenzációs merénylet, in: Nemzet, 1895. január 2., 1. o.

Háry Gyula tanulmányait a Mintarajziskolában és Lotz Károly Mesteriskolájában végezte. Olaszországban és Hollandiában járt hosszabb tanulmányúton, az ekkor készült képei közül sokat a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye őriz. Az 1880-as években szerzett hírnevet illusztrációival, egész pályája során keresett illusztrátor volt. Rajzai jellemzően gondos, akkurátus kivitelezésűek, ugyanakkor a festőiséget nem rendeli alá elbeszélő, illusztráló hajlamának. Munkáival több díjat nyert, 1911-ben a Nemzeti Szalon tájrajzra kitűzött díját, 1922-ben az állami rajzdíjat. 1900 és 1920 között a Műegyetem rajztanszékén tanított alakrajzot. Az 1890-es évektől állított ki a Műcsarnok tárlatain, főként olaj- és akvarelltájképeket. Régi budai házakról, terekről készített finom aprólékossággal kidolgozott utcaképeket. Budapesti városrészleteiből várostörténeti érdekességük okán számos alkotást őriz a Fővárosi Képtár grafikai gyűjteménye. Ennek egyik oka, hogy ezek közül a rajzok közül sok a főváros megbízásából készült, megörökítendő a város régi, eltűnőfélben lévő részleteit, hiszen a fényképezés az 1880-as években Magyarországon ilyen célokra még nem jött szóba.

„A tájkép szépségeinek eme lelkes beszélőjét bízta meg a főváros illetékes intézője az érdekes, de nem minden bánatosságtól ment föladattal, hogy Buda városának amaz ősi szerénységben megmaradt részeit, melyek a megújhodó, terjeszkedő főváros térbeli igényeinek, saját megsemmisülésüknek árán is, engedni kénytelenek, jelen képükben megörökítse. Háry eme rajzai a városi múzeumban lesznek letéve. Későbbi nemzedékek meg fogják találni bennük korunk élete külső keretének hiteles képeit, és nem lesznek kénytelenek – mint mi – képzeletből formát építeni a történeti események helyszínének, midőn emlékezésük kegyelettel visszaszáll az elődök viselt dolgaihoz.” – írta róla egy kortárs.

A Lipótvárosi részlet című rajz a budai oldalról mutatja a városrész távlati képét. A 19. század második felében a Lipótváros nagyjából a mai V. kerületnek a Deák Ferenc utcától a Szent István körútig terjedő részére utal, tehát nem a mai XIII. kerülethez tartozó Újlipótvárosról van szó. A városrészt 1790 előtt Új-Városnak nevezték, II. Lipót koronázásakor kapta a Lipótváros nevet. Az egykor a városfalon kívüli területek fontos szerepet játszottak a főváros fejlődésében, Pest erre terjeszkedett, a területet sakktáblaszerű utcarendszerre osztották. Déli részén még a 19. század első felében klasszicista városnegyed jött létre, a fejlődéstől egy darabig elzárt északi részen hengermalmok és gyárak telepedtek meg.

Háry Gyula rajzán az előtérben a Duna mentén hajók, hozzájuk kapcsolódó jelenetek, rakodás látható. A háttérben a Szent István Bazilika tornyai, a mai Szabadság tér területén 1786–89 között eredetileg kaszárnyának épült monumentális Újépület látható, amelyet 1897–98-ban bontottak le. A középtérben a városrész északi részét ipari épületek, gyárkémények borítják. A dualizmus korában a városrész számos gőzmalomnak adott otthont, működött itt gépgyár, és innen indult Budapest áramellátása is.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Keszler József: Háry Gyula mint rajzoló, in: Művészet 1909. 6. szám, 345–353. o.

Dr. Preisich Gábor: A Lipótváros történetének rövid összefoglalása, in: Farkaslaky Erzsébet – Ráday Mihály (szerk.): Adalékok a Lipótváros történetéhez, Budapest, 1988, 31–36. o.

Gyula Háry (1864–1946): Lipótváros – Segment 1887

watercolour, paper, 247 x 192 mm

Gyula Háry became famous of his illustrations in the 1880s. While his drawings are carefully made and meticulous, he does not subordinate picturesqueness to his inclination to recount and illustrate. He has won several awards. Between 1900 and 1920, he taught figure drawing at the drawing department of the Technical university. From the 1890s, some of his works – mostly landscapes in oil and in watercolour – were regularly exhibited in the art gallery called Műcsarnok. He painted the old houses and squares of Buda with fine meticulousness. The graphic collection of the Capital Picture Gallery contains several of his pictures of Budapest, due to their local historic importance. Many of the drawings were commissioned by the Capital, in an effort to record details of old, vanishing parts of the city, since taking photographs for this purpose was out of the question in the 1880s in Hungary.

The drawing entitled Lipótváros – Segment portrays the district from the distance as seen from the Buda side. In the second half of the 19th century Lipótváros was the name of the part of the 5th district between Deák Ferenc street and Szent István boulevard, so this is not the so-called Újlipótváros that is now part of the 13th district. Before 1790, Lipótváros was called Új-Város (New City). It was given the name Lipótváros after the coronation of Leopold II. The area once outside the city walls played an important role in the development of the Capital; Pest expanded in this direction and the area was divided into a chess board-like system of streets. In the southern part, a classicist district was created, already at the beginning of the 19th century. The northern part remained underdeveloped in comparison for a while; it was occupied by rolling mills and factories.

In the foreground of Gyula Háry’s drawing, we can see boats along the Danube and scenes, such as the loading of the boats, connected to them. In the background, there are the towers of Saint Steven’s Basilica. Where Szabadság (Freedom) square is today, there used to be the monumental New Building which was built between 1786-1789, to serve the purposes of a garrison and then was demolished in 1897–98. In the middle of the picture, we see the northern part of the district full of industrial buildings and the chimneys of factories. In the age of dualism, the district was home to several steam mills but there was also a machine factory and this was also the place where the current supply of Budapest came from.

Written by Mária Árvai

Az óbudai hajógyár délnyugatról felvett képe.

A Dunán az 1820-as évek végétől jártak gőzhajók – ezek a Bécsben, angol szakemberek bevonásával működtetett Dunagőzhajózási Részvénytársaság üzemében készültek. Eleinte maga Széchenyi István sem bízott a vállalkozás sikerében, ám 1834-ben, amikor már a megnövekedett igények nyomán az ötödik gőzhajót bocsájtották vízre, úgy vélte, „áldott következései lehetnek a gőzhajózásnak hazánk kifejlődésére”, és mindent elkövetett azért, hogy a társaság súlypontját Bécsből Pestre telepítse. A téli kikötőnek, javítóműhelynek, majd hajógyárnak is alkalmas területet az ő javaslatára jelölték ki az óbudai szigeten, s az építkezés – részben a római helytartó palotája helyén és a víz alatti falmaradványok szétverésével – rövidesen megkezdődött. A két, korábban önálló szigetet – a Nagy- és a Kis-Óbudai-szigetet – a köztük lévő meder feltöltésével összeépítették, így jött létre a gyártás számára szükséges nyugodt öböl.

Az első, faszerkezetű műhelyeket az 1838-as nagy árvíz elpusztította, de a magyar és osztrák tőkével újjáépített gyár az 1850-es évekre Magyarország legnagyobb iparvállalata lett. Vonzereje az addig agrárjellegű Óbudát városias településsé tette, a volt koronauralmi tisztviselők közül is sokan álltak a hajógyár szolgálatába. Az 1840-es években már kórház és munkáskolónia is volt a telepen.

Az 1836 októberében próbaútra indított hajó, az Árpád még fából készült, és Angliából hozatott gépészettel szerelték fel, első hosszabb útján 1837 májusában Széchenyi is a fedélzeten volt. 1839-től már vastestű hajókat is készítettek az akkor már Hajógyárinak is nevezett szigeten. 1848-ban a részvénytársaságnak negyvenhat gőzöse és százhuszonnyolc uszálya volt. Óbuda életét két tényező szabta meg ekkoriban: a szőlőművelés és a hajógyár. A lakosság zöme e két tevékenységi kör egyikében dolgozott.

Az 1840-es évektől Pest és Bécs között naponta járt a gőzös, s olyan sokan utaztak rajta, hogy a konkurens budai bérkocsisok 1848 májusában panasszal fordultak Klauzál Gáborhoz, a forradalmi kormány közlekedési miniszteréhez. 1848 tavaszán ennél jóval súlyosabb konfliktusok is adódtak, amikor a hajógyári munkások választójoga kérdésében éles jogvita zajlott a politikai jogok kiterjesztését szentesítő új törvények szellemében eljáró Pest vármegye és a jogok szűkített értelmezéséhez ragaszkodó Óbuda város elöljárósága között. A választójogi névjegyzék végül a megyei akarat érvényesülését, ezáltal a hajógyári munkások választójogának széleskörű elismerését tükrözte.
Az 1858-ban készült madártávlati kép az első ábrázolás arról a faszerkezetes tolóhídról, amely huszonhat évig szolgált, és csak 1884-ben váltotta fel fém emelőhíd. A háttérben alig kivehető Sophie gőzhajó pedig az első itt készült vashéjú hajó volt. A nyílt vízen horgonyzó hajómalmok abból a mintegy félszázból valók, amelyek az 1850-es években Pest-Buda vonalában őröltek a Dunán. A levegős, finomrajzú litográfiát jegyző Indrikó János 1866 és 1890 között a hajógyár alkalmazásában álló, 1881-től bizonyosan a Kiskorona utcában lakó hivatalnok volt, aki nem csak rajzolta, hanem 1866–1867-ben fényképezte is a gyárat. Legtöbb – a bécsi Technikai Múzeum gyűjteményében őrzött – képe az óbudai műhelyeket és a hajók építésének munkafolyamatait ábrázolja. Indrikó budapesti panorámaképek fotográfusaként is számontartott alkotó.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Baji Etelka: Magyar képek nyomában Bécsben, in: Fotóművészet, 2006/1. szám, 2. o.

Huszár Zoltán: A Duna vonzásában. Fejezetek a Dunagőzhajózási Társaság történetéből, Kronosz Kiadó, Pécs, 2013, 70–74. o.

Kaiser Anna – Varró József: Volt egyszer egy hajógyár. Az Óbudai Hajógyár története, Budapest III. kerület, Óbuda-Békásmegyer, in: Helytörténeti Füzetek III./I., 1999.

Kovácsy Tibor: A lánchajózástól a mászózsiráfig: A Hajógyári-sziget múltja, in: Magyar Narancs, 2007. augusztus 16., https://magyarnarancs.hu/szex/a_lanchajozastol_a_maszozsirafig_a_hajogyari-sziget_multja-67518/?pageId=3

Tóth Zoltán: Az Óbudai Hajógyár 125 éve, in: Közlekedéstudományi Szemle, 1961. 11. évf., 12. szám, 564–569. o.

Mednyánszky László felvidéki arisztokrata családból származott, de nem az arisztokraták életét élte. Javait elosztogatta, a pénzügyek egyáltalán nem érdekelték, műveinek többségét is ajándékba adta, többnyire modelljeinek, a társadalom alsó rétegeiből származó „kétes egzisztenciáknak”. Közöttük érezte jól magát. Életrajza nagyjából utazások sora: a családja által nyújtott biztos anyagi hátteret kihasználva életterét folyamatosan váltogatta különböző európai városok között, volt műterme Münchenben, Párizsban, Bécsben, Budapesten. 1898 és 1901 között Budapesten élt.

Budapesti tájképeinek sorába illeszkedik ez a tusrajz, amely a pesti Aldunasort láttatja, háttérben a budai Várral és hegyekkel. Az előteret a Duna-part élénk jelenetei színezik, rakodómunkások, sétáló polgárok figurái. A Petőfi téri templom nem látszik, a képtérben a hangsúlyt az árnyas sétány kapja. Az aprólékos rajzon megmutatkozik a festő virtuozitása, ahogyan a papír színét használva kizárólag a tus és a fedőfehér festék segítségével képes megannyi árnyalatot, akár a felhők vastagságát, a víztükör fényjátékát is érzékeltetni.

Már a 19. század elején felmerült – ahogy a Lipótváros rendezésére vonatkozó, Hild János által készített tervben szerepelt –, hogy fasorral övezett sétányt létesítsenek. A lármás, piszkos rakpiacok és kikötők helyett a természeti adottságokat, a folyópartot, a budai part látványát kihasználandó létesült volna egy sétány. Először a Vígadó előtti partszakaszon kezdték meg fák telepítését, a közelben kötötték ki a hajóhidat – úgy gondolták, a városnak ez a forgalmas pontja volna alkalmas sétatér kialakítására. Eleinte a területet Pest városa néhány évre bérbe adta, a rövid lejáratú néhány éves bérletek és a versenyhelyzet miatt azonban a bérlőknek nem volt érdekük a korzó kiépítése, a nagyobb befektetés. A Duna-korzó kiépítésével a Közmunkatanács először 1870-ben foglalkozott, ekkora azonban a régi Aldunasoron a meglévő paloták elé épült még egy házsor, ami csökkentette a sétatér területét. A másik oldalról pedig az 1860-tól épülő rakpartrendszer jelentette a promenád korlátját. A századfordulóra a korzót a pesti polgárság birtokba vette, a rakpart lépcsőin üldögéltek vagy szép ruhába öltözve járkáltak fel- és alá, virágzott a társas élet, és aki megengedhette magának, a szállodasoron a vendéglátóhelyeken múlatta az időt. Mindenki ott volt, aki látni vagy látszani akart.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Hessky Orsolya – Markója Csilla: Mednyánszky László rövid életrajza, in: Markója Csilla: Egy másik Mednyánszky, Enigma Könyvek, Budapest, 2008, 328–336. o.

Dr. Preisich Gábor: A Lipótváros történetének rövid összefoglalása, in: Farkaslaky Erzsébet – Ráday Mihály (szerk.): Adalékok a Lipótváros történetéhez, Budapest, 1988, 31–36., 31. o.

A Duna-korzó történetéről lásd: Buza Péter: Korzó a partokon, in: Beszélő, 2009/2. szám, 364–368. o.

Fülöp Andrea – Mosa Diána: A dunaparti fekete hódítása – Rakparti kávéházak, 2017, in: Budapest100.hu, http://budapest100.hu/fulop-andrea-mosa-diana-a-dunaparti-fekete-hoditasa-rakparti-kavehazak/

Perger Ferenc pesti nagykereskedő Ybl Miklós és Pollack Ágoston által tervezett villája 1847-ben épült a mai Béla király út 30. szám alatt. A faoromzatokat Fleischinger ácsmester faragta. Jobb oldalt a János-hegy csúcsa határolja a látványt. A romantikus faverandás, fűrészelt fadíszítést alkalmazó, úgynevezett „svájci házak”, ivócsarnokok, kerti épületek az alpesi tágasság, a természetbe olvadás vágyainak adtak formát. Az ekkoriban sokfelé kedvelt, arabeszk mintázatú fából applikált tagozatokkal dekorált pavilonok, kioszkok előképeit a 16. század végétől a francia királyi kastélyok parkjaiba telepített kis majorsági épületek, valamint az angol főúri kertekben a 18. század óta népszerű pihenőházak adták. Nyaraló szerepkörben nálunk az 1840-es években jelentek meg, és az építészeti mintakönyvekben monarchiaszerte közzétett tervrajz-variációk nyomán hamarosan elterjedtek. A „svájci lak” alaprajza, tömegformálása nem sokban különbözött a korábbi klasszicista villákétól, a téglalap alakú épülettömb főhomlokzatát timpanonnal záródó oszlopos tornác hangsúlyozta, a svájci stílust lényegében a felületi dekoráció idézte meg. Perger nyaralója ennek a stílusnak az egyik korai példája volt, amelynek képét több lap is közölte. A kortársak szerint a hozzá tartozó angolkert és gyümölcsös is igen figyelemreméltó volt. Az angolkert ebben a megfogalmazásban a kanyargós kerti utakat, szabálytalan elrendezést és a váratlan látószögeket jelentette. A kertben a képen bal oldalt látható cselédház és egy kisebb major is volt, továbbá zászlórúd is állott, a felvont nemzeti lobogóval. Épült egy üvegmozaikkal fedett kilátó is, ez sajnos nem látszik a rajzon. Az állandó vízforrást a telken található középkori forrásház (ma Béla király kútja) biztosította. Az 1840-es években már számos ismert ember töltötte itt a nyarat, így Derra Naum pesti textilkereskedő, Steindl Ferenc pesti műbútorasztalos és testvére, Steindl Károly (Steindl Imre építész apja), Rupp Jakab kamarai levéltáros, Szigligeti Ede színész, Ürményi József alnádor, Emich Gusztáv könyvkiadó, Trefort Ágoston, Eötvös József és 1853-tól Jókai Mór is. Perger Ferenc és telekszomszédai 1848 nyarán beadvánnyal fordultak a budai elöljárósághoz, kérve, hogy vízelvezetéssel és kövezettel ellátott utak épüljenek a környéken, melyek kivitelezéséhez maguk is hozzájárultak. Az úthálózat 1851-re elkészült. Perger halála után leánya, Mária elárvereztette a villát, az erről szóló hirdetés az ingatlan képével illusztrálva 1865 nyarán jelent meg a Vasárnapi Ujságban.

A nyaraló 1875 körül Wahrmann Mór (1832–1892), a magyar országgyűlés első zsidó vallású képviselője tulajdonába került, aki verandát és toldalékszárnyat építtetett hozzá. A terveket jegyző Váhl Hugó neve svábhegyi és zugligeti villabővítéseken túl pesti ipari létesítmények tervrajzain is szerepelt azokban az években.

Az 1874 nyarán a közforgalomnak átadott svábhegyi fogaskerekű vasút – Budapest második gépesített vasútja az 1870-ben megnyitott sikló után – már egy nyaralókkal alaposan benépesített Svábhegyre szállította az utasokat.
Az épületet az 1950-es években bontották le.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Bartholy Eszter: „Svájci nyaralók” a budai zöldövezetben, in: Magyar Építőművészet, 1983. 3. szám, 31–33. o.

Devescovi Balázs: Eötvös József svábhegyi nyaralóhelye: az Eötvös-villa és a Karthausi-lak, in: Századok 5, 2017. 2. szám, 394. o.

Gál Éva: A budai hegyvidék újkori beépülésének kezdetei, in: Történelmi Szemle, 1971, 534. o.

Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824–1886. 2. 1844 – 1850, Budapest, 1887, 254. o.

Az Épitési Ipar, 1881, 6. évf. (1881. 23. szám), 206. o.

A lövészegyletek a 19. századra a feltörekvő polgárság reprezentatív szervezetévé váltak. A lőgyakorlatok során változó távról kellett a céltáblába találni, s egy-egy telitalálat után a többi lövést befoltozták, megörökítették a győző nevét és a lövés időpontját, majd a táblát kifestették. A német eredetű hegyi vadászjelenetek, antikizáló ábrázolások mellett egykori városrészleteket, életképeket is találunk közöttük. Egyes győztes lövők azonban nem érték be a szokásos vadászati ábrázolással, de az objektívabb jellegű városképből sem kértek, hanem a városi élet szubjektívabb oldalát kívánták megörökíttetni. Az ismeretlen festő tréfásnak szánt jelenetet választott. Az előtérben díszes, kerek asztalon poharak, hűtőedényben két pezsgősüveg látszik, közvetlenül mellettük pedig a lövöldei lőgyakorlat kellékei tűnnek fel: a korong és a célszög. A korong egyben kiindulópontja, centruma az asztal közepén álló harmadik pezsgőspalack szilánkokra robbanásának, amit egy láthatatlan személy: a kép megrendelőjének lövése idézett elő, mintegy a néző mögül. Szinte halljuk, ahogy egyszerre, fülsiketítően durran a fegyver és a nagy nyomástól azonnal a szélrózsa minden irányába szétrepülő palack. Jobbra előkelően öltözött, császárszakállas úr mulat kedélyesen hátradőlve a mellette ülő hölgy pillanatnyi riadalmán.
Irodalmi példák sora bizonyítja itthon és külföldön egyaránt, hogy a kép megfestése idején a revolver még közel sem számított olyan szigorú engedélyhez kötött fegyvernek, mint napjainkban, gyakorta előkerült „emelkedettebb” mulatságok alkalmával. Azonban a hölgy mélyen kivágott ruhája, balra a vérvörös kétszárnyú függöny, s előtte a szerelem és a szépség istennője, Vénusz oszlopon álló, klasszicizáló szobra, a „Szégyellős Aphrodité”-nak nevezett klasszikus görög alkotás átalakított, kicsiny mása pontosabban meghatározza a jelenet környezetét: előkelőbb bordélyház vagy valamelyik orfeum szeparéjában vagyunk. A képhez szervesen hozzátartozó, látszólag illedelmes német felirat – magyarul: „Jó szem és nyugodt kéz / És rendben van a lövész” – ezáltal sikamlósabb jelentésárnyalatot kap.

Sok nő számára jelentett akkoriban anyagi és társadalmi kitörési lehetőséget egy módosabb, előkelőbb férfivendég kitüntető figyelme. Nem véletlen, hogy a kifejezetten nőkhöz köthető foglalkozások, mint a mosogatónő, pincérnő vagy kávéházi kasszírnő, sőt a színésznő vagy akár a tanítónő a ledérséggel, a prostitúcióval kapcsolódtak össze a korabeli köztudatban. Ugyanakkor bevett szokás volt a prostitúció igénybevétele az arisztokrata és a polgár férfiak részéről egyaránt, megházasodásuk után is. A festményen megörökített éjszakai „szórakozás” tehát egyértelműen férfiszemszögből láttatja a városi éjszakai életet.

A feliratnak az irodalmi némettől távol álló, jellegzetes bécsi dialektusa („Woanerisch”) olvastán némileg bizonytalanná válik, hogy Budapesten vagy Bécsben játszódik-e a jelenet. Festményünk az 1870-es években készült, a kiegyezéssel létrejött dualista állam fénykorában. Az 1873-ban egyesülő magyar főváros rohamosan meginduló-folytatódó építészeti és városszerkezeti fejlesztései közepette természetszerűleg fordult az immár társfőváros Bécs felé, s a 19. század végére mindinkább elmosódott a különbség a császárváros és a Monarchia többi országának fővárosai között. A vélhetően pesti megrendelőnek köszönhetően betekintést nyerhetünk a magyar főváros dualizmus kori éjszakai életébe, erkölcsi és kulturális normáiba, amelyek az I. világháború végéig jellemzők maradtak.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Zsámboki Miklós: Polgári lövöldék, hol polgárok lövöldöztek, 2010. február 3., in: Budapest Városképpen, https://varoskepp.blog.hu/2010/02/03/polgari_lovoldek_hol_polgarok_lovoldoztek

Domonkos Csaba: Amikor kötelező volt a fővárosban a vasárnapi lőgyakorlat – Gyönyörű klasszicista épület volt a 180 éve elkészült pesti Lövölde, 2020. július 11., in: PestBuda, https://pestbuda.hu/cikk/20200711_amikor_kotelezo_volt_a_fovarosban_a_vasarnapi_logyakorlat_gyonyoru_klasszicista_epulet_volt_a_180_eve_elkeszult_pesti_lovolde

Budai polgári lövölde, 2017, in: egykor.hu, http://egykor.hu/budapest-ii–kerulet/budai-polgari-lovolde/4037

1890, Marczibányi-rét (Marczibányi tér), a Budai Polgári Lövölde, in: ilyenisvoltbudapest.hu, http://www.ilyenisvoltbudapest.hu/ilyen-is-volt/masodik-kerulet/item/1890-marczibanyi-ret-marczibanyi-ter-a-budai-polgari-lovolde

Holttest az utazókosárban. A Mágnás Elza-rejtély, a Kiscelli Múzeum 2015-ös kiállításának háttéranyaga, http://utazokosar.blogspot.com/

Unknown: Target: Revellers, 1874
oil, wood, 47,7 x 47,4 cm
By the 19th century, rifle clubs had become exclusive organisations of the middle classes. During shooting practice, one needed to hit the target from different distances and after each direct hit, the rest of the holes were patched up, the name of the winner and the date of the shot were recorded on the board and the board was painted. Alongside with German-like hunting scenes in mountains and archaizing depictions, there were also paintings of sections of cities and conversation pieces. Some winners, however, could not be satisfied with the usual hunting scenes and also refused the more objective cityscapes. They wished to portray city life from a more subjective perspective. The unknown painter chose a scene that was meant to be funny. In the foreground, there is a fancy, round table with glasses on it, two bottles of champagne in a cooler and right next to them, the accessories of shooting practice: the target and the nail. The target is the focal point of the the third bottle’s bursting into shards, which was occasioned by a shot fired by the commissioner of the painting, from behind the observer. One can almost hear the deafening bang of the weapon, immediately followed by the sound of shattering glass. On the right, a wealthy-looking gentleman, with side-whiskers, is clearly having fun at the sight of the momentary shock of the lady next to him.
One could cite a great number of literary examples – from Hungary and abroad – to show that, at the time the picture was painted, revolvers were far from being considered the kind of dangerous weapon they are today, the use of which should be strictly regulated. They regularly formed part of the amusement at more “elevated” parties. The low-cut dress of the lady, however, and the blood red panel pair curtain on the left, with the classicizing statue of Aphrodite, the goddess of love and beauty, i.e. the remodelled, small replica of the classical Greek work named the “Shy Aphrodite” in front of the curtain tell us more about the environment in which the scene takes place: we are either in a fashionable brothel or in the private box of a music hall. Hence, the seemingly polite, German inscription that forms an organic part of the painting – in English: “Calm hand and good eye / And the shooter will be fine” – gives room to a juicier interpretation.
At the time, many women found a breakout point, in the financial and social sense, in the flattering attention of wealthier, more distinguished male visitors. It is no accident that occupations dominated by women – such as scullery-maid, waitress, cash-desk lady in a café, or even actress or teacher – were generally seen as connected to lechery and prostitution. At the same time, acquiring the services of prostitutes was by no means something of a rarity in the circles of the aristocracy and among middle-class men, even once they were married. The night-time “entertainment” depicted in the picture introduces us to the nightlife of the city from a fundamentally male perspective.
Considering the typically Viennese dialect („Woanerisch”) of the inscription – easily distinguishable from literary German – one might feel unsure whether the episode takes place in Budapest or in Vienna. The painting was made in the 1870s, in the golden age of dualism, following the Austrian-Hungarian Compromise. Amidst the rapid start and progress of architectural and structural developments, it was only natural that the Hungarian capital, united in 1873, turned its attention to its co-capital, Vienna. By the end of the 19th century, the difference between the Habsburg imperial capital and the capitals of the other countries of the Monarchy became more and more blurred. Thanks to the commissioner of the painting, who was probably from Pest, we gain insight into the nightlife and the moral and cultural norms of the Hungarian capital in the age of dualism, which remained practically the same until the end of World War I.
Written by Péter Köblös

A kétemeletes klasszicizáló saroképület egykor a mai Zeneakadémia helyén, a Király utca és a Liszt Ferenc tér sarkán (akkor Gyár utca 1.) állott. A súlyosan látássérült gyermekek gondozása 1826-ban intézményesült Pesten, miután az 1825–27 évi országgyűlésen Beitl Rafáel tanító módszerének bemutatásával megnyerte a vakok ügyének a tekintetes Karok és Rendek, elsősorban pedig József nádor rokonszenvét.

Több kisebb bérlemény után 1835-ben, adományoknak és egy sorsjáték nyereségének köszönhetően költözött az egyesület az ezen a telken korábban álló házba, amelyet azonban az 1838-as árvíz összedöntött, hasonlóan a terézvárosi épületek nagy többségéhez. A házból a gyerekeket sikerült kimenteni, őket a víz elvonulta után Budán, a Horváth-kertben lévő nyári lakban szállásolták el. Az árvíz után a szerviták szárazon maradt templomában tartott hálaadó misén a vakok intézetének növendékei énekeltek. 1842-re épült fel a képen látható, Zitterbach Mátyás által tervezett épület. Egy év múlva már ötvenkét növendék élt a házban, az intézeti nevelés és oktatás célja az volt, hogy a növendék felnőve önálló létre és kenyérkeresetre legyen képes. A Braille-módszerre alapozva az olvasás és írás mellett a tanrendben mindazok a tárgyak szerepeltek, amelyek az látók iskoláiban. Az elemi osztályok végeztével a fiúk a kosárkötést, kefekötést, székfonást, zongorahangolást, a lányok a kefekötést és a női kézimunkákat tanulták meg.

Liszt Ferenc maga is járt az épületben, amikor 1878. február 23-án meg akarta ismerni és hallgatni az egyik rendkívüli tehetségű növendéket, az akkor tizenhat éves Horváth Attilát (1862–1920). A külföldön is sokat koncertező látássérült zeneszerző és zongorista 1898-ban a vakok intézetének tanára lett, sikeres pályájának az első világháború után a spanyol influenzajárvány vetett véget.

1898-ban a főváros Beetz Vilmos vállalkozóval „tetszetős, csinos, a klozeteknek állandó vízöblítésénél fogva a köztisztasági, közegészségi és közerkölcsiségi követelményeknek teljesen megfelelő” utcai vizeldét építtetett az épület bejárata közelében, amely tiltakozást váltott ki a környéken, a Vakok Intézete pedig módfelett sérelmezte, mert az ingatlan akkor már eladás előtt állt. Pivár Ignác igazgató 1899-ben hosszasan pereskedett a fővárossal, ám végül az illemhely maradt, a Vakok Állami Intézete pedig 1904-ben átköltözött mai székhelyére, a Baumgarten Sándor (1864–1928) és Herczegh Zsigmond (1848–1914) tervezte herminamezei épületbe.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Aradi Péter: Zeneakadémia – ahogy még nem láttuk, in: Budapest, 36. évf., 11. szám, 2013. november, 23. o.

Bartók Imre: A magyar szemészet története, in: Budapest, 1954. 191–192. o.

Fővárosi Közlöny, 1901 (12. évf.), 77. szám, 1373–1374. o.

Bocskai Imre: Horváth Attila emlékére, in: A Zene, 1941, 5. szám, 68–70. o.

A képen látható épület különlegessége, hogy jó néhány, a polgárosodás kezdete óta egymásra rakódott különböző eredetű és irányú szellemi-művészeti áramlatot illusztrál egyszerre. A helyszín, ahová elképzelték, történelmileg szintén sokszorosan terhelt: a gellérthegyi Citadella helye.

A látványvilág erősen elüt attól, amit ezen a tájon ma megszoktunk. Mintha nem is a Duna, hanem a Rajna mentén járnánk. A valóságosnál jóval meredekebben ábrázolt, fedőfehérrel még fenyegetőbbé fokozott sziklákon Wagner-opera-díszlet módjára tör az ég felé egy óriás, erődszerű torony. Mögötte komor erdőség sorakozik. A sziklákkal harmonizáló, világos mészkőborítású építményen elszórt bronzszobrok sötétlenek. A funkcióra a felül elhelyezett főkapun a Memento Mori („Emlékezz a halálra!”) felirat, alatta Vörösmarty Szózatának első sora utal. Az alakzatok mozgalmasak, mégis minden dermesztően rideg, élettelen. A valóságban ekkor még csak harminc éve, a főváros egyesítése után kezdték meg az erdősítést és a parkosítást a filoxéra kipusztította szőlők helyén, viszont a készítés idején már létezett a mai Szent Gellért-emlékmű és a mesterséges vízesés. Nem látjuk a hegy tövében álló Rudas Fürdőt sem. A festmény mégsem önmagában álló fikció, hanem egy négyrészes építészeti tervsorozathoz tartozik, amelynek darabjai megoszlanak a Budapesti Történeti Múzeum két különböző osztálya között. A Fővárosi Képtár műtárgya az építmény külső távlati terve.

A gyűlölt Citadellát, amelyet a rettegett Haynau táborszernagy a szabadságharc leverése után, 1851-ben építtetett Pest és Buda megfélemlítésére, eleinte ideiglenesnek képzelte el a magyar közvélemény. A helyén állott csillagvizsgáló az osztrákok bosszújának esett áldozatul Buda 1849. májusi ostromakor. Már a reformkorban felmerült egy gellérthegyi közös nemzeti síremlék ötlete, amely mintegy megtestesítette volna az új, polgári állameszmét. Az angol és francia felvilágosodáson kívül leginkább a német nyelvterületre jellemző pángermánizmus eszközei és kellékei álltak a magyar hazafiak rendelkezésére a hősi középkort eszményítő romantika korában.
Széchenyi István, az ötlet gazdája maga is jellemzően bajor–német mintára képzelte el Üdvlelde című tanulmányában a létesítményt: „Walhalla az eszmét tán érthetőbben kitette volna. Én azonban »Üdvleldét« egy kis megszokással szintolly érthetőnek, és e’ fölött magyarosabbnak és csinosbnak is tartom, mint a’ három ‘a’-val bővelkedő Walhallát.” Az állameszmét vallásként megjelenítő emlékművet egyúttal további buzdításra is szánta: „… alkalom, illő mező és összetartás nélkül a’ legmagasztosb lélek is hervadoz…”
A javasolt síremlék sorsa azonban a történelmi események miatt másként alakult. A kiegyezés után Széchenyi István fia, Ödön felmelegítette ugyan apja tervét, majd 1871-ben immár országos tervpályázaton hirdették meg a Citadella lebontását és az új gellérthegyi Nemzeti Panteon létesítését, de pénzhiány miatt a városvezetés mindannyiszor letett róla, végül a Kerepesi temetőt (Fiumei Úti Sírkert) tették meg nemzeti emlékhelynek, ahol az újkori magyar állam nagyságai nyugszanak. Ennek ellenére újabb ötletek kerültek nyilvánosságra a már leszavazott építményről előbb a millenniumi ünnepségekhez kapcsolódva, majd a századfordulón, amikor már a historizmus, az elmúlt korok stílusjegyeinek tudatos alkalmazása jellemezte a köztéri építészetet.

Serly munkája is közvetlenül a historizmushoz kapcsolható. Ezért hatnak ismerősnek a meseszerűen tobzódó látványelemek, figurák. Szimbolikájukhoz maga a szerző nyújt eligazítást a tervsorozat egy másik darabjához, az alaprajzhoz fűzött leírásában: „Kívül történeti és allegorikus szobrok, reliefek, szövétnekek [fáklyák, itt: örökmécsek]; előtérben a nemzet fölkelő napja, vagy: a honfoglaló hadak megjelenése a Kárpátokon. – Obeliszkek a modern Magyarország honalapítóinak, a magyar klasszikusoknak emlékezetére, pegazusokkal, hamvvedrekkel, mithol. reliefekkel, a költők érem képeivel [domborműveivel] stb.” Leírásának második felében így határozza meg formai célját: „A tömegeloszlás alapeszméje a legteljesebb szerves egység elérése czéljából természet utánzásra törekszik; az egész építményt a geológiai kristályosodás mintájára egy szabályos rendszerű képződménynek tűntetvén föl, mely a természeti erők hatása következtében a hegynek sziklás torlaszai közűl előtör, megszületik. –” Ez az okfejtés a későreneszánsz-manierista és a romantikus kertépítészetre, valamint a később ezekre hivatkozó organikus építészet alapvetésére emlékeztet, a pogány múlt antik stíluseszközökkel való megjelenítése pedig az irányzat egyik magyar előfutárának tartott Medgyaszay István híressé vált és több díjat nyert Panteon-tervére, amelyet 1906-ban véglegesített. Az önmagát a szecesszióig visszavezető organikus építészet első magyarországi művelői az eredeti hazai forrásokon kívül ugyancsak nyugati szellemi ősökre tekintettek vissza, közülük is kiemelten az osztrák Rudolf Steinerre, az antropozófiának nevezett spirituális ideológiai mozgalom és a Waldorf-pedagógia megalapítójára.

Amilyen nyilvánvalóan tükröződnek a művész saját leírásában említett stílusjegyek, olyan árulkodóak azok is, amelyeket elhallgat. A lépcsőzetes tagolás a fogazott mellvédekkel az ókori mezopotámiai zikkuratokat, azaz toronytemplomokat idézi fel. Láttukra a terv készítése korában eleven tudományos vitákat képező sumer–magyar nyelvrokonság elmélete juthat eszünkbe, amelyet a művészet területére is igyekeztek kiterjeszteni. Ez az elmélet közeli kapcsolatban állt a turanizmus eszméjével, amely a „nyugatos” romantikus nacionalizmus ellensúlyozására született meg, s a közép-ázsiai eredetűnek tartott népek – a gyakorlatban: a keleti népek általában –, köztük a magyarok összetartozását hirdette. Mindkét szellemi áramlatot ismét csak külföldön alapozták meg: az előbbit egyes, a sumer nyelvet újrafelfedező modern kori régészek, az utóbbit pedig Matthias Alexander Castrén finn nyelvtudós, az uráli és az altaji népek egységének hirdetője. Abban is hasonlított egymásra a két elmélet, hogy mindkettő hathatós politikai támogatásnak örvendhetett Magyarországon: az 1910-ben alakult Magyar Turáni Társaság első patrónusa például az uralkodó dinasztia tagja, Habsburg József Ferenc főherceg volt.

A Pest nevét (szláv „kemence”) adó mészkő hegyet szinte agyonnyomó erődtemplom gúlaformája azt a tervezett piramist is megidézi, amelyet még a millenniumi rendezvénysorozat kapcsán nyújtottak be. Az anyagi realitásokkal nemigen számoló ismeretlen tervező gigászi emlékművének szélessége és magassága is meghaladta volna a kilométert. Serly Ottó látványtervének igazi jelentősége, hogy nyilvánvalóvá teszi a néző számára a valódi indokot, miért nem valósította meg a főváros a gellérthegyi nemzeti panteon újra és újra, változó formában felvetett tervét: mert eszmei-ideológiai tartalma Budapest valódi hagyományaival, mérete pedig a város természetes arányaival ellenkezett volna.

Ha azonban a valóságtól kétségtelenül elrugaszkodott ideák uralta terv alkotóját holmi naiv, tanulatlan, beszűkült szemléletű embernek képzelnénk, ugyancsak messze kerülnénk a valóságtól. Igaz, a losonci születésű Serly Ottóról alig tudunk konkrétumot, de nagyon is felvilágosult, a zene révén a kortárs kultúrába beágyazott család tagja volt. Testvére, Serly Lajos elsősorban mint zeneszerző és karmester volt ismert, de az óbudai Lajos utcában működő egykori Kisfaludy Színházat is ő alapította és igazgatta. Unokaöccse, Serly Tibor pedig világhírű zeneszerző, zenetanár, Bartók Béla egyik legközelebbi tanítványa lett. Serly Ottó 1901-ben szerezte meg építőmesteri diplomáját, de tevékenységéről a még oly bőséges századfordulós adattárak sem tartalmaznak adatokat. Mindenesetre komolyan vehető mesternek számíthatott, hiszen az itt látható látványtervét, a sorozat többi darabjaival együtt tőle vásárolta az egykori Székesfővárosi Múzeum 1910-ben. Azok a teóriák, eszmények és törekvések, amelyek jelen alkotásában vezették, az ő korában még nem romboló politikai ideológiának számítottak, hanem termékeny tudományos és kulturális vitatémának. Az 1920-as és ’30-as években többször meglátogatta New Yorkban élő testvérét és családját. A Hamburgból Cherbourgon és Doveren át New Yorkba tartó hajók egy 1930-as évekbeli utaslistáján találkozunk utoljára Serly Ottó nevével.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Hahner Péter: A nemzeti állam és a nacionalizmus, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_nemzeti_allam_es_a_nacionalizmus/?fbclid=IwAR0am-AQT7N8TLjuxesgsXtfkLzJ84OyDe37Kh_W94RPlc4KNuRTsCpJFYs

Ablonczy Balázs: A Turáni Társaságban, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_turani_tarsasagban/

Pesti László – Tarjányi Ferenc: Gellért-hegy, in: Parkok és kertek Pesten és Budán. Pesti László és Tarjányi Ferenc leírásai Budapest nevezetes kertjeiről. Helyszínrajzokkal és Fery Antal, Kőnig Róbert, valamint Kerékgyártó László metszeteivel, 2008
https://mek.oszk.hu/17900/17973/html/gellert.htm

Jamrik Levente: Gellért-hegyi álmok: gigantikus piramis, nemzeti nekropolisz és a Hungária világítótorony, 2010. november 20., in: falanszter.blog.hu,
https://falanszter.blog.hu/2010/11/20/gellert_hegyi_almok_gigantikus_piramis_nemzeti_nekropolisz_es_a_hungaria_vilagitotorony

Széchenyi István: Üdvlelde, Trattner Károly kiadása, Pest, 1843, https://mek.oszk.hu/07900/07925/07925.htm

Gerle János: Magyar organikus építészet, in: Magyar Építőművészet, 2008/3. szám, https://epiteszforum.hu/magyar-organikus-epiteszet

Kiss Lajos – V. Szinnyai Katalin: A magyar építőmesterek és Budapest építészeti öröksége, Építésügyi Tájékoztató Központ Kft., Budapest, 1997, 143. o.

A Hamburgból New Yorkba tartó hajók utaslistái, in: Ancestry.com, https://www.ancestry.com/

Köszönet Branczik Mártának (Budapesti Történeti Múzeum – Kiscelli Múzeum – Újkori Várostörténeti Főosztály) és Ritoók Pálnak (MMA – Magyar Építészeti Múzeum) a hasznos segítségért.

Életkép a Köröndön az 1885-ös Országos Kiállítás idején, a Városliget felől nézve. A Köröndöt közrefogó négy épület ekkorra készült el teljesen, a ma látható szobrok helyén még kutak voltak. A kép hátterében a Magyar Államvasutak egykori Nyugdíjintézetének két bérházát látjuk, balra Kauser József (1848–1919) franciás, jobbra Petschacher Gusztáv (1844–1890) olaszos, historizáló ízlésben tervezett munkáját. A Körönd beépítési elvei szintúgy Petschacher nevéhez fűződnek, ekképp a hatalmas házfüzérek homlokzataiból hátralépő platán- és gesztenyefás előkertek gondolata is, amelyek levegős ívekkel tágították a teret. A Köröndöt övező, a képen a rajzoló háta mögött lévő, s így nem látható további két bérpalota Bukovics Gyula (1841–1914) tervei alapján épült. Az egyikben élt 1924-től 1967-es haláláig Kodály Zoltán, a tér névadója.

A képen a düsseldorfi Akadémián végzett német–osztrák festő, Wilhelm Gause (1853–1916) az Országos Kiállításra igyekvő vagy onnan éppen visszatérő járókelők tarka sokaságát örökítette meg. Középen egy lovashintóban a Liget felé hajtató magasrangú katonatisztnek és a mögötte feltorlódott hintósornak lovasrendőr nyit szabad utat. Az esemény, amely ekkora érdeklődést keltett, egy százhuszonkilenc pavilonból álló fényűző, hatalmas költségeket felemésztő kiállítás volt a Körönd főtengelyében, a Városligetben. Az 1851-es nagy londoni világkiállítás nyomán a gazdaságok, kultúrák és mindenekelőtt a nemzetállami identitások egymást látványosságban és léptékben túlszárnyaló reprezentatív szemlék sorozataival versengtek világszerte. Walter Benjamin (1892–1940) német filozófus később, az 1930-as években úgy látta, hogy ezeken a hatalmas tárlatokon „tulajdonképpen az árut emeljük trónra, azzal, hogy a szórakoztatás levegője lengi körül őt.”

Az Országos Kiállítás a kiegyezés nyomán felvirágzó ország gazdasági és kulturális teljesítményeinek seregszemléje volt. Közvetlen előzménye és előképe az 1873-as bécsi világkiállítás volt, utóbb pedig mintául szolgált a millenniumi rendezvények számára. Előkészítése, majd megnyitása hosszú hónapokon keresztül témát adott a sajtónak. Mikszáth Kálmán, külön rovatot szentelve a témának, epés karcolatokat írt az őt foglalkoztató mozzanatokról, így a költségvetési túllépésekről, a beruházást felügyelő Matlekovits államtitkár magamutogatásáról, a maguknak a kiállításon szobrot állíttató rendezőkről vagy éppen egy kiállított krematórium-tervrajz kapcsán a halotthamvasztásról. A Városliget ötven–hatvanéves díszfáinak sorsa, amelyeket egykor József nádor alcsúti és margitszigeti kertészetéből telepítettek át ide, elsősorban a konzervatív sajtót foglalkoztatta. A Budapesti Hírlap 1844 augusztusában az aggodalmaknak hangot is adott: „A Városligetben ásnak, fúrnak, faragnak, kalapálnak; tégla, vas és fából egyik palota épül a másik mellett; már nincs is Városliget, csupa épület minden. A szegény fák, melyek hűs árnyékában játszva pihentek a fő város levegőszomjas lakói, ezer számra kivágattak s évtizedek múlva lesz ismét lombozat a tar homok felett. A budapesti népnek szíve fáj, ha ezt a pusztítást látja.” A források szerint a Liget harmadát érintő Országos Kiállítás építésekor nyolcszáz fát vágtak ki.

A Körönd három építésze közül ketten a kiállításon is dolgoztak: Bukovics Gyula nevéhez fűződik a színpompás Keleti Pavilon, amelyben Szerbia, Bulgária, Románia és Törökország mutatkozott be, Kauser József pedig az építkezés műszaki vezetője volt, s egyebek mellett ő tervezte az egyik főépületet, a Főváros Csarnokát. A legnagyobb vasszerkezetes, kupolás, kívülről neoreneszánsz falazott homlokzatokkal ellátott Iparcsarnokot – Ulrich Keresztély (1836–1909) munkáját – az Országos Kiállítás bontása után is megtartották, ez lett az 1896-os Ezredéves Kiállítás egyik központi kiállítási csarnoka. Újrahasznosítás lett a sorsa a Kauser József tervezte nyolcszögletű, svájci stílusú, hegyes toronysisakos pénztárépületnek is, amely nem csak a Millenáris Kiállításon, hanem az ünnepségek lezárulta után az építész svábhegyi telkén a ciszterna fölé emelve – ma is látható – vízházként szolgált tovább.

Röviddel az ünnepi megnyitó után a mediterrán országokban dúló kolerajárvány hírére a belügyminiszter rendkívüli óvintézkedéseket rendelt el, de a rendezvényeket korlátozás nélkül megtartották. A kiállítás közegészségügyi pavilonjában azonban megnyugtatásul berendeztek egy kórtermet a legkorszerűbb higiéniai eszközökkel. Mi több, dr. Kresz Géza (1846–1901) városi főorvos tárlatán, igen erősen átvilágított mikroszkópok alatt a látogatók megtekinthették a tuberkulózis- és a kolera- „baczillusokat”.

A rajz valószínűleg az Illustrierte Zeitung egyik számában jelent meg.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Czobor Béla: Az Országos Kiállításról. Szent István Társulat Naptára 1886-ik évre, Budapest, 1885, 142–165. o.

Umberto Eco: A világkiállítások elmélete, in: Jel-Kép, 1989. 1. szám, 189–196. o.

Gábor Eszter: Az Andrássy út körül, Osiris Kiadó, Budapest, 2010, 42. o.

Gergely Katalin: Források, kutak a Svábhegyen – a svábhegyi vízház, in: Juhász Katalin (szerk.): Tiszta sorsok. Tanulmányok a tisztaságról és a tisztálkodásról, Documentatio Ethnographica, L’Harmattan, Budapest, 2009, 91. o.

Emma Gothár: Parks as symbols of political regimes’ approaches to the environment: A comparative historical study of Budapest Városliget and Berlin Tiergarten. Szakdolgozat, Central European University, Budapest, 2017, 39. o.

S. Fürth Éva – Rejtő István (szerk.): Mikszáth Kálmán: Cikkek és karcolatok 23. 1886. július – december, in: Mikszáth Kálmán összes művei. Cikkek és karcolatok 73., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 296. o.

Székely Miklós: Az ország tükrei: Magyar építészet és művészet szerepe a nemzeti reprezentációban az Osztrák–Magyar Monarchia korának világkiállításain. CentrArt Egyesület, Budapest, 2012.

Budapesti Hírlap, 1884. augusztus 2. 1. o.

A Székely Nemzet, III. évf., 112. szám, 1885. július 23. 1–2. o.

Magyar-Mannheimer Gusztáv a budapesti Mintarajziskola elvégzése után 1878-ban Bécsben Hans Makart, majd Münchenben Johann Leonard Raab (1825–1899) és Wagner Sándor (1838–1919) tanítványa volt, s hazatérve Benczúr Gyula mesteriskolájában tanult. Stílusára a romantikus realizmus, a naturalizmus és a Makart-féle akadémikus dekorativitás volt hatással. Festmények mellett irodalmi műveket is illusztrált.

A festményen látható épületet báró Brudern József (1774–1834) építtette 1817-ben a klasszicizmus legjelentősebb magyarországi építésze, Pollack Mihály (1773–1855) tervei alapján. Ez volt Pest első, modern értelemben vett üzletháza. Pollack mintája az 1810 körül Párizsban épült Passage des Panoramas lehetett, ezért nevezték azután Párisi háznak is az épületet. A zárt, alig díszített homlokzat mögött fedett passzázs – sétáló-, bevásárlóutca húzódott.

1822-ben, pesti útja során a már idősödő Kazinczy Ferencnek (1759–1831) is megmutatták az újdonságnak számító épületet, aki így írt róla: „A gondolat játékos inkább, mint nagy; gazdagokhoz illik olykor szilajkodni is. A telken két fal egyenes lineában s egyenlő távolságban fut végig, egy emeletre. Alól egymást érik a kézmíves boltok, tele gyönyörű növésű, arcú, öltözetű lyánykákkal, kik ott asszonyi ékességeket dolgoznak; felül az ottlakók úrlakai. S a két sort (rég.: emelet, rész – a szerző megj.) az ablakok felett, kőmívesi ívek csatolják össze, s ív és ív közt üvegtáblák töltik be a hézagot, hogy a két kapu közt a legnagyobb záporban is szárazon lehessen sétálni. Az üvegtáblákat a jégeső ellen drótból font rostély védi. Hossza a szép sétálónak ? öl, (a kéziratban hiányzik a méret száma – a szerző megj.) szélessége három (a 3 öl 5,48 méternek felel meg – a szerző megj.). Estve korán meggyújtatnak a lámpások, s amint képzelhetni, nagy számban.”
A klasszicista épület építészeti értékei mellett történeti, kultúrtörténeti jelentőséggel is bírt. Báró Brudern József, császári és királyi tanácsos a Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utcai részben lakott, ahol az első emeleten volt híres régiséggyűjteménye és könyvtára. Szalonja 1815 után a magyarországi bonapartisták találkozóhelye volt: archeológus-műgyűjtők Fejérváry Gábor (1780–1851) és unokaöccse, gyűjteményének méltó örököse, a fiatal Pulszky Ferenc (1814–1897) is megfordult itt. A festőművész idősebb Markó Károly (1791–1860) pályáját is mind Brudern, mind Fejérváry támogatta.
Telente a Brudern-házban bálok, hangversenyek voltak, amelyekről Pulszky Ferenc is beszámolt. Brudern kezdeményezte a Polytechnicum és egy technológiai múzeum létrehozását, valamint a Ludovika alapításához is adakozott. Azonban nagyvonalú életvitele és a hazafias közcélok támogatása valószínűleg meghaladta Brudern József birtokainak jövedelmét. 1834-ben bekövetkezett halála után az örököseinek el kellett adnia a házat, amely így a Teleki grófok birtokába került. 1843-ban az épület Koronaherceg utcai oldalán nyitotta meg könyvkereskedését, majd kiadóját Emich Gusztáv (1814–1869), ahol a korszak legjelentősebb írói, költői megfordultak és műveiket meg is jelentették: Vörösmarty, Petőfi, Vajda, Jókai, Jósika, Eötvös és még mások.

A szabadságharc bukása után azonban az összes magyar nyelvű lapot megszüntették, és csak 1850 márciusától indult el ebből az épületből a Pesti Napló nevű politikai napilap. Az 1850-es években Teleki József gróf, 1859-ben pedig Teleki László, az 1860-ik évi Felirati Párt tragikus vezére lakott ebben a házban. A Brudern-ház történetét és jelentőségét a Nyugat folyóirathoz kötődő Bányai Elemér – aki Zuboly író álnéven publikált – ismertette a Vasárnapi Újságban 1908 nyarán, amikor már bizonyos volt, hogy az épületet hamarosan teljesen lebontják, vagyis „arra a sorsra jutott, a mi minden régiségnek az osztályrésze. Lebontják és milliót érő palotát emelnek helyébe, miután tisztes pályafutását befejezte s egykori divatosságából levitézlett ócska ódonsággá.”

1883-ban, a Belváros rendezésekor az épület Kígyó utcai oldalát bontották meg a Kígyó tér átalakítása miatt, valószínűleg ez az állapot látszik a festményen. 1906-ban a telket megvásárolta a Belvárosi Takarékpénztár, hogy új székházát – amit ma is Párizsi Udvar néven ismerünk – ott építtesse fel a hamburgi származású építésszel, Schmall Henrikkel (1849–1912). 1908-ban már – a korabeli fénykép alapján – „olcsó bútor eladás a ház lerombolása végett” felirat díszelgett a bejárat feletti hatalmas molinón. 1909. június 6-án a Vasárnapi Újság képes tudósítást közölt az épület teljes lebontásáról.

A festmény 1910-ben már csak korábbi ábrázolások és fotók alapján készülhetett. Magyar-Mannheimer a kétemeletes, vörösessárga klasszicista timpanonos épületet a Koronaherceg utca és a Kígyó tér (ma Ferenciek tere) sarkán a Ferences Templom felől nézve ábrázolta. Jobbra a Kossuth Lajos utca első épületének sarka látható, balról a Kígyó utca, ahol a Brudern-ház visszabontott szakaszát is látjuk. A ház homlokzatain reklámfeliratok, többek közt a bejárat feletti nagy méretű, már említett molinó a ház lerombolásáról. Az épületet egy másik verzióban is megfestette, ezt a művet a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye őrzi.

Írta: Simon Magdolna

Irodalom:

Kazinczy Ferenc: Az én életem – önéletrajzi feljegyzések. Szerk.: Szilágyi Ferenc, Magvető, Budapest, 1987.

Zuboly (Bányai Elemér, 1875–1915): A párisi ház, in: Vasárnapi Újság, 1908. július 12. (28. szám), 565–566. o.

Berzeviczy Edmund: A báró Brudern család, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Turul-turul-1883-1950-1/1897-962B/1897-2-989C/vegyes-99F4/a-baro-brudern-csalad-egy-czimerrajzzal-9A23/

A Fejérváry–Pulszky gyűjteményről Szentesi Edit írása: http://www2.szepmuveszeti.hu/antik_gyujtemeny/evszak_mutargya/evszak.php?id=703

Sennovitz Adolf: Emich Gusztáv (1814–1869), Athenaeum, Budapest, 1898, https://mek.oszk.hu/10000/10084/10084.htm

Fővárosi blog, https://fovarosi.blog.hu/2013/01/19/szaz_eves_lehet_a_parisi_udvar

Az 1890-es évek Párizsában az alkalmazott művészet fogalma egyre fontosabbá vált a fiatal művészek körében. A 19. század végén Angliában John Ruskin és William Morris indította el az Arts and Crafts képzőművészeti mozgalmat, amely a középkori kézművesség visszaállítását, művészi igénnyel dolgozó ipari műhelyek szervezését szorgalmazta. Az Angliában meglehetősen arisztokratikus természetű mozgalom az 1890-es évek Párizsában populárissá vált, az art nouveau, vagyis az „új művészet” pedig a használati tárgyak művészi megformálásának szükségessége mellett a „művészetet mindenkinek” elv érvényesítését és a funkcionális jelleg mellett a totális műalkotás (Gesamtkunstwerk) megvalósítását tűzte ki célul. A tömegigény kielégítése és a használhatóság előtérbe állítása a formatervezésben természetesen ellentmondott az igényes kézi, művészi kivitelezésnek, így az összművészeti alkotás koncepciója csak azokban a ritka esetekben valósulhatott meg, amikor megfelelő anyagi fedezet rendelkezésre állt.

A párizsi Nabis – azaz „Próféták” – festőcsoport is az „új művészetre” szerveződött 1888 és 1900 között. Közéjük tartozott az akkor Párizsban élő, magyar Rippl-Rónai József is, aki éppen a Nabis csoporthoz való csatlakozás által igyekezett megtalálni saját útját, leválva az őt addig Párizsban pártfogóként támogató Munkácsy Mihály műhelyéről. A Nabis művészei túlléptek a festői, szobrászi munka megszokott határain, és faliszőttest, vázákat, bútort vagy akár egész enteriőrt terveztek.

Rippl-Rónai a magyar művészettörténetben elsőként vállalt kezdeményező szerepet az iparművészet műfajában is. A művészetpártoló gróf Andrássy Tivadar 1897-ben adott megrendelésének köszönhetően jöhetett létre a magyar iparművészet egyik legnagyszerűbb tárgyegyüttese, a Rippl-Rónai által tervezett úgynevezett Andrássy-ebédlő. A megbízás a család budai, Fő utca 11–13. szám alatti Duna-parti palotája ebédlőjének megtervezésére szólt, beleértve ebbe a berendezési és használati tárgyakat egyaránt. Rippl-Rónai mintegy három évig dolgozott a terveken és a kivitelezés megszervezésén. 1898-ra nemcsak a tervek készültek el, de az éves karácsonyi iparművészeti kiállításon már a kész berendezési tárgyak közül is bemutattak néhányat. A bútorzatot Thék Endre bútorgyáros, az ólomüvegeket Róth Miksa készítette.
Rippl-Rónai a tervezésnél és a kivitelezésnél teljesen szabad kezet kapott, melyet ezúttal az anyagiak sem korlátozták, így lehetősége nyílt egy teljes, stílusában egységes enteriőr megalkotására. Az Andrássy-ebédlő az egyik első szecessziós enteriőr volt Magyarországon. Berendezésében a szecessziós stílus kedvelt témái, a kert, a virágzó növények, a női szépség motívumai meghatározóak. A házigazda 1893-ban örökölte meg a Fő utcára és a Margit rakpartra néző épületet, amelynek első emeletén kapott helyet a legendás ebédlő. Rippl-Rónai tervezte a bútorokat, valamint a kerámia-, ötvös- és üvegtárgyakat, a kárpitokat, faliszőnyegeket, ezüsttálakat, de még az üvegablakot és a mennyezet üvegdíszét is. Sajnos a magyar szecesszió rövid történetének emblematikus tárgyegyütteséből csak egy-két darab maradt fenn. Gróf Andrássy Tivadar halála után özvegye, Zichy Eleonóra a felső arisztokrácia bevett szokását követve családon belül házasodott újra, hozzáment sógorához, férjének öccséhez, ifj. Andrássy Gyulához. A budai palotában berendezett ebédlőt második férje kastélyába, Tiszadobra szállította, ott állították fel. Az első világháború végén, 1918-ban a környékbeliek betörtek a kastélyba, feldúlták, kifosztották. Az ebédlő darabjait az összes értékkel együtt széthordták. A Vörösruhás nő című, egykor a kandalló felett lógó falikárpit szerencsésen megmenekült, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került.

Az Andrássy-ebédlőnek ma Magyarországon két rekonstrukciója is látható: Kaposváron, a Rippl-Rónai emlékházban egy, az eredeti tervek alapján újonnan épült enteriőr, illetve a tiszadobi Andrássy-kastélyban is készült egy rekonstrukció eredeti darabok felhasználásával. Tiszadobon található az a Thék Endre-féle bútorgyár által kivitelezett nagy méretű tálalószekrény is, amelynek eredeti művészi elgondolását őrzi a rajz. A háromszor három osztású szekrény ajtajait és felső frízét rézlemezből készült, a szecessziós stílusra jellemző növényi motívumok díszítik.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Horváth János: Rippl-Rónai József iparművészeti munkássága, az Andrássy-ebédlő, Rippl-Rónai József Emlékház, Róma-villa látogatóközpont, Kaposvár, 2013, 3–5., 32. o.

Gréczi Emőke: A vörös ruhás nő és egy családregény vége, in: Artmagazin, 2015. augusztus, 76. lapszám, 44–50. o.

Földi Eszter: „Gyorsan elszaladt ifjúságunk”. Rippl-Rónai József és Aristide Maillol barátsága, in: Földi Eszter (szerk.): Rippl-Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története. Katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2014. 30–38., 211–218. o.

József Rippl Rónai (1861–1927): Sideboard Design for Tivadar Andrássy’s Palace in Buda, 1897
India ink, pen, pencil, paper, 210 x 335 mm

In the Paris of the 1890s, the concept of applied art gained increasing importance among young artists. In England, at the end of the 19th century, John Ruskin and William Morris started an arts movement named Arts and Crafts, which encouraged the restoration of the craftsmanship of the middle ages and the organisation of industrial workshops striving for artistic perfection. The movement, which in England was of highly aristocratic nature, took a more popular form in the Paris of the 1890s. Art nouveau, i.e. “new art” set itself the objective of artistic fashioning of everyday objects, the validation of the principle of “art for everyone”, and, keeping with the functional character, the realisation of the total artwork (Gesamtkunstwerk). Of course, when it came to industrial design, the aim of satisfying popular demand and the preference given for usability were in contradiction with high-standard, handmade, artistic workmanship, as a result of which the concept of total artwork could only be executed in those rare cases when there were sufficient founds available.
A group of painters in Paris, called Nabis – Prophets – was also formed in support of the “new art”, between 1888 and 1900. The Hungarian József Rippl-Rónai, who was living in Paris at the time, also belonged to them. He joined the Nabis-group in an effort to find his own path, at a time of breaking off from the workshop of Mihály Munkácsy whose support he had been enjoying so far during his stay in Paris. The artists of Nabis overstepped the usual boundaries of the work of painting or sculpture and designed tapestry, vases, furniture or, occasionally, entire interiors.
In the Hungarian history of arts, Rippl-Rónai was the first to take on the role of initiator when it came to applied art. Thanks to an order made by count Tivadar Andrássy, a patron of arts, in 1897, one of the greatest collections of Hungarian applied art was created in the form of the so-called Andrássy-dining-room, designed by Rippl-Rónai. The commission was for the design of the dining-room of the family’s palace, located on the bank of the Danube, on the Buda side and included not only the furniture but other accessories too. It took about three years for Rippl-Rónai to finish the design and the organisation of the execution. By 1898, not only the plans had been ready but some of the objects had already been exhibited at the annual applied arts exhibition at Christmas. The furniture was made by Endre Thék, furniture factory owner, the lead glass by Miksa Róth.
As to the design and the execution, Rippl-Rónai was authorised to do whatever he found best and, in this case, there were no financial restrictions either, which meant that he was afforded full opportunity to create an entire interior of homogenous style. When it came to the furnishing of the dining-room, the most important motifs were gardens, blooming flowers and female beauty, which are popular themes of the secession. The Andrássy-dining-room was one of the first secessionist interiors in Hungary. The master of the house inherited the building facing Fő (Main) street and Margit wharf in 1893. The legendary dining-room was on the first floor. The furniture of the dining-room, together with the ceramics, goldsmith’s work, glass objects, upholstery, tapestry, silver plates but even the glass windows and the glass ornamentation of the ceiling were designed by Rippl-Rónai. Unfortunately, only a few pieces remained of this emblematic collection of pieces from the short history of Hungarian secession. After count Tivadar Andrássy died, his widow, Eleonóra Zichy, following the standard practice of the aristocracy, remarried within the same family and became the wife of her previous brother-in-law, the younger brother of her ex-husband, Gyula Andrássy Jr. Her second husband had the furniture of the dining-room in Buda taken to Tiszadob, to his castle. At the end of World War I., in 1918, people from the neighbourhood broke into the castle, ransacked and plundered it. The pieces of furniture from the dining-room, together with all the other valuables, were taken away. The tapestry that once hung above the fireplace, entitled “Lady in Red”, happily survived and now forms part of the collection of the Museum of Fine Art.
Today, two reconstructions of the Andrássy-dining-room are on display. One is in Kaposvár, in a memorial building of Rippl-Rónai, where the interior was newly, based on the original plans. The other is in the Andrássy castle in Tiszadob, where the reconstruction includes some of the original pieces. The large sideboard made in Endre Thék’s furniture factory – the original artistic concept of which was preserved by this drawing – is also in Tiszadob. The sideboard is divided into three columns and three rows; its doors and the upper frieze are ornamented by plants made of copperplate, characteristic of the style of secession.

Written by Mária Árvai

Vaszary János európai horizonton tájékozódó festő volt, az európai kortárs képzőművészeti irányzatokat jól ismerte – folyton újat kereső, érdeklődő személyiségéből fakadóan sokat kipróbált közülük. 1920-tól tíz éven át az újjászervezett Képzőművészeti Főiskola tanára volt, ahol oktatta is az új stílusirányokat. Saját stílusára jellemző volt a könnyedség, a látvány elevensége, a színek érzéki ereje. 1925-ben hosszabb időre Párizsba utazott, ahol a francia főváros elevenségének tapasztalata intellektuális felfrissülést, új inspirációkat jelentett számára. Az 1920-as évek Párizsa egészen más volt, mint amit korábban, az 1890-es években, a századfordulón láthatott. A francia divat, az élénk városi közlekedés, az éjszakai élet a rengeteg mulatóval, és legfőképp a fények, a hirdetések, a reklámok jelentettek új, a festményekben is megjelenő vizuális élményt. A sokszínű, dekoratív világ szabadabb festői formálást hozott.

Az esti budapesti részlet könnyed vonalhálójával, a magas palotaépületekre emlékeztető lilás sziluettekkel, mozgalmas, színes reklámfényeivel rögzíti a festő impresszióit, közvetíti a város mondén, dekadens hangulatát. A nagyvárosi reklámok fényei, az esti város mámorító zsongása elevenednek meg a pasztellkrétafoltokban.

A főiskolán a modernebb irányzatokat Vaszary János és Csók István képviselte az 1920-as években. Az újonnan szerződtetett tanárok friss szemlélete a tanítványok munkáin is meglátszott. Kezdetben a kultúrpolitika támogatólag lépett fel a modern törekvések kapcsán, azonban néhány év alatt felülkerekedett a konzervatív ízlés. A legnagyobb botrányt az 1928-as velencei biennálén Vaszary által rendezett magyar kiállítás okozta, ahol jelentős számban szerepeltek főiskolai tanítványainak művei is. Vaszary képeit a korabeli konzervatív kritika élesen bírálta, előfordult, hogy a főiskolai hallgatók körében elszaporodó nemi betegségekért, a hallucinogének és kábítószerek használatáért is őt okolták. A Budapest este című pasztellhez hasonló stílusú képek tehát nem arattak osztatlan sikert a korabeli fővárosban. Vaszaryt végül 1931-ben a kultuszminiszter eltávolíttatta a főiskoláról.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Vaszary János gyűjteményes kiállítása (kiállítási katalógus, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2007. október 18. – 2008. február 10.), Budapest, 2007, 255. o.

Pataki Gábor: Helyzeti hátrány, in: Vaszary János gyűjteményes kiállítása (kiállítási katalógus, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2007. október 18. – 2008. február 10.), Budapest, 2007, 129–136. o.

Révész Emese: Modern művészetet – az ifjúságért!, in: Vaszary János gyűjteményes kiállítása (kiállítási katalógus, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2007. október 18. – 2008. február 10.), Budapest, 2007, 121–128. o.

Kőszegi László: Eszthétikai megtisztulásunk, Budapest, 1924, 83. o.; Gyöngyösi Nándor dr.: Morfinista művészet. A korszerűség és Vaszary János kiállítása, in: Képzőművészet, 1930/28. szám, 59–62. o.

János Vaszary (1867-1939): Budapest in the Evening, 1920s
pastel, paper, 165 x 154 mm

János Vaszary was a painter who kept his eyes on the European horizon, knew European, contemporary art tendencies well and, due to his curious nature always hungry for the new, tried his hand at many of them. From 1920, for ten years, he was a professor at the reorganised School of Arts, where he also taught the new tendencies. As for his own style, it was predominantly easy-going and lively and he made good use of the sensual power of colours. In 1925, he spent a longer period of time in Paris, and the liveliness of the French capital brought intellectual refreshment and new inspiration. Paris in the 1920s was very different from what he could have experienced in the 1890s, at the turn of the century. French fashion, busy traffic, night life with an abundance of clubs and, most of all, the lights and the advertisements represented a new visual experience that also appeared in his paintings. This colourful, decorative world effected a freer painting style.
The painting depicting a part of Budapest in the evening, with its free and easy cross hatching, with the purplish silhouettes recalling the high buildings of palaces and with its lively and colourful advertising lights, capture the impressions of the painter and convey the mundane and decadent atmosphere of the evening city. The lights of advertisement and the ecstatic hum of the big, evening city come to life in the patches of pastel crayon.
In the 1920s, at the college, the more modern tendencies were represented by János Vaszary and István Csók. The fresh perspective of the newly hired teachers showed on the students’ work too. Initially, cultural policy seemed to stand in support of modern trends, but a few years later, conservative taste prevailed. The biggest scandal was caused by the Hungarian exhibition organised by Vaszary for the Venice Biennale of 1928, where there were several exhibits of his college students too. Vaszary’s pictures were harshly condemned by conservative critics, on occasion he was even blamed for the increasing transmission of venereal disease among college students or for their use of hallucinogens and drugs. All in all, pictures like Budapest in the Evening were not very popular in the capital of the time. In the end, the Minister of Education had Vaszary removed from the college in 1931.

Written by Mária Árvai

Goró Lajos autodidakta művész pályáját vasúti tisztviselőként kezdte. Az 1880-as évektől számos napilap és újság, köztük a Vasárnapi Újság, az Üstökös, később az Új Idők számára készített rajzokat, de az ő nevéhez fűződik Jókai Mór Egy magyar nábob című regényének illusztrálása is. Készített olajfestményeket is, amelyeken a fővárosi társasági élet jeleneteit örökítette meg. Munkái kevésbé művészi kvalitásuk okán, inkább dokumentatív vagy szórakoztató voltuk miatt különösen érdekesek. Goró karikatúrába hajló, mozgalmas tus- és tollrajzain ezúttal Budapest éjszakai életéből vett zsánerjeleneteket ábrázolt.

Az első rajzon egy konflis, vagyis egyfogatú bérkocsi látható. Az 1890-es években Pesten a főváros közlekedésének jelentős részét a bérkocsik bonyolították le, így az éjszakai élet fuvarosai is ők voltak. A második rajzon egy színpadon táncosnőt, előtte italozó férfitársaságot mutat be. A 19. század második felétől, a város növekedésével egyre nagyobb volt az igény az előadások, kávéházak és mulatók által kínált szórakozási lehetőségek iránt. Pesten is megjelentek az orfeumok, vagyis az olyan mulatóhelyek, ahol a közönség asztalok mellett fogyaszthatott, míg a színpadon vagy a parketten artistaszámok, színművek vagy kuplék követték egymást. Az első nagyméretű orfeum Új Világ (Neue Welt) néven 1865-ben a Tüköry-féle verandás sörcsarnok kertjében – a mostani Vígszínház területén – nyitotta meg kapuit, de ezt 1870-ben lebontották. Az 1880-as években élte legfényesebb napjait a szintén híres Kék Macska (Blaue Katze) névre keresztelt mulató, ahol a varieté műsorában a témák között politikai és társadalmi események is szerepeltek. A századfordulón pezsgett a fővárosban az élet, az 1896-os millenniumi ünnepség miatt rendkívül megszaporodtak a mulatók, a vurstlik, a kávéházak és az egyéb szórakoztató egységek a maguk „szolgáltatásaival együtt”. A Városligetben egész szórakoztató park épült Ős-Budavára néven, amely többtízezer ember mulattatására volt hivatott.

A főváros éjszakai életében fontos szerep jutott a kocsmáknak – ezeket az intézményeket Goró rajzán a középen látható egyedül italozó férfialak idézi – és a kávéházaknak, utóbbiakra utalhat a kártyázókat ábrázoló rajz. A vidám katonába karoló parasztlány a szórakoztatóipar által vidékről a fővárosba csábított lányokat juttathatja eszünkbe, akik jobb keresetet, munkalehetőséget reméltek. Végül az utolsó jelenet álarcos alakjai arról mesélnek, a város előkelősége hogyan igyekezett megőrizni becsületét és inkognitóját a sokszor kétes hírű mulatóhelyeken, ledér hölgyek társaságában.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Orfeum-szócikk, Magyar Színházművészeti Lexikon: https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz18/50.html

Ezek voltak a legzűrösebb pesti mulatók a Monarchia idején, 2020. feburár 9. https://novekedes.hu/elemzesek/ezek-voltak-a-legzurosebb-pesti-mulatok-a-monarchia-idejen

Lajos Goró (1865-1904): The Capital at Night, 1890s
India ink, pen, paper, 253 x 236 mm

Lajos Goró is a self-educated artist who started his career as a railway official. From the 1880s, he made drawings for a number of papers and magazines, among others for Vasárnapi Újság (Sunday Paper), Üstökös (Comet) and then later for Új Idők (New Times). His name is also associated with the illustration of the novel A Hungarian Nabob, written by the extremely popular Mór Jókai. He made oil paintings too, in these he recorded moments of social life in the capital. His work is more interesting for its documentary or entertaining nature than for its artistic qualities. Goró’s animated drawings in India ink and pen, leaning to caricature, on this occasion portray genre scenes of the nightlife in Budapest.
In the first picture, there is a one-horse hackney carriage. In the 1890s, in Pest, most of the transportation was done by these carriages and night-time transport was no exception. In the second drawing, there is a dancer on stage with men drinking in the foreground. From the second half of the 19th century, there was an increasing need for the kind of entertainment offered by performance halls, cafés and nightclubs. Music halls, where people could eat and drink at their tables while watching acrobats, actors and singers follow each other on stage, appeared in Pest too. The first such, large music hall was opened under the name of New World (Neue Welt) in 1865, in the garden of the Tüköry beer hall, which is where Vígszínház (Comedy Theatre) is today. The building of the beer hall was demolished in 1870. The night club called Blue Cat (Blaue Katze) was in its prime in the 1880s. Political and social events also got mention in its variety shows. At the turn of the century, the capital was bustling. Due to the millennial festivities of 1896, the number of night clubs, fairs, cafés and other institutions of entertainment – and their “services” – multiplied. There was an entire entertainment park built in Városliget (City Park), named Ős-Budavára (Ancient Castle of Buda), which was suitable for entertaining tens of thousands of people.
Pubs and cafés played an important role in the nightlife of the capital – the former of these are evoked by the male figure drinking alone in the middle of the picture, while the later is probably alluded to by the drawing that portrays card players. The peasant girl on the side of the happy soldier reminds us of the girls who were lured to the capital from the countryside by the entertainment industry in the hopes of better payment and opportunities. Finally, in the last scene, the masked figures tell us about how the illustrious figures of the city endeavoured to guard their honour and incognito, while they were spending time in shady night clubs, in the company of lecherous women.

Written by Mária Árvai

Rosner Adolf nevével először akkor találkozunk, amikor az 1863-as nagy alföldi éhínség áldozatai számára létesített segélyalapba pénzt adományozott. Kávéháza a rákövetkező évben nyílt meg a mai Károly körút és Bárczy István utca sarkán, az Invalidus-palota istállószárnya helyén emelt bazársoron, a megrendelő ő maga volt. A létesítmény hamarosan a legforgalmasabb pesti kávéházak egyike lett, ahol mutatványos rendezvényeket is tartottak, 1864 augusztusában például bolgár törpetestvérpár felléptetésével csalogatták a látogatókat. A város egyéb pontjain tartott nyilvános mulatságokra – tűzijátékokra, tombolákra, szüreti ünnepségekre – is lehetett itt jegyeket vásárolni. A kávéház zenés estélyek, bálok, különleges mutatványok helyszíne volt egészen 1888-ig. Nem csak a földszinti terek, hanem az emeleti lakások is Rosner tulajdonában voltak.

A kávéházat 1876-ban elegáns zeneteremmel bővítették ki. A lapokban közzétett hirdetésekben Rosner így reklámozta a helyet: „A közelgő téli idényre bátorkodom a t. cz. közönségnek kávéházamat, mint oly helyiséget ajánlani, hol kitűnő zenetársaság közreműködése mellett a téli estéket a legkellemesebben lehetend eltölteni. Valamint eddig, ugy ezentúl is igyekezni fogok a t. cz. közönség bizalmát előzékenység, pontos szolgálat és italok jósága által kinyerni.”

A zeneteremben orgona is volt, a tizennégy tagú szalonzenekart általában Rosner Ede orgona- és harmóniumművész, vélhetőleg a kávés fia vezényelte, aki többször fellépett az 1885-ös Országos Kiállítás zongorabemutatóin is. Műsorán klasszikus zenekari és operai egyvelegek szerepeltek. 1887-ben Pignatelli ‘di Cerchiara, a hercegnőből lett hírhedt párizsi chansonette (énekesnő) is vendégszerepelt itt.

A kávéház körül időről időre botrányok támadtak, hol a nagydob okozta zaj, hol kabátlopási ügyek, hol a belépőjegy körüli bonyodalmak, hol tiltott kéjelgés miatt. 1888-ban Rosner teraszt építtetett a kávéház előtti járdaszakaszra, amelyre azonban nem kapott fennmaradási engedélyt, így azt el kellett bontania. Röviddel ezután Rosner Adolf tönkrement, saját lakóházát és városligeti telkeit elárverezték. A kávéházat Salzer Ignácz vette át, s bár ő a helyet korszerű „ventilatio”-val és tekeasztalokkal is felszerelte, az az 1890-es évekre uzsorások és „élvhajhászok” tanyájává vált.

Az 1960-as évektől a kultuszhelynek számító Mignon presszó üzemelt ezen a helyen, a portál fölött egy kávéscsészés női arc neonnal hangsúlyozott arcéle függött.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Pesti Napló, 1863. november 1.

Politikai Újdonságok, 1864. augusztus 14., 411. o.

Sürgöny, 1864. szeptember 17.

Pesti Napló, 1866. szeptember 2.

Budapesti Közlöny, 1867. augusztus 18.

Vadász- és Versenylap, 1876. szeptember 20.

Fővárosi közgyűlés jegyzőkönyvei, 1880 június 9–10., 391. szám

Nemzet, 1884. szeptember 16.

Fővárosi Lapok, 1886. április 28.,
https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/FovarosiLapok_1886_04/?query=Rosner&pg=198&layout=s

Nemzet, 1887. szeptember 28.,
https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Nemzet_1887_09/?query=Rosner&pg=181&layout=s

Bolond Istók, 1888. április 29.,
https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/BolondIstok_1888/?query=Rosner&pg=222&layout=s