A forradalom és a szabadságharc

A magyar honvédsereg 1849. május 21-én foglalta vissza Buda várát az osztrákoktól. Az ostrom az előkészítő hadműveletekkel együtt két és fél hétig tartott, Görgei Artúr honvédtábornok vezetésével. Kossuth Lajos kormányzó és a magyar polgári vezetés azt remélte, hogy az erődítmény bevétele könnyű munka lesz, tekintettel a mintegy négy hónapja berendezkedő osztrák védősereg csekély összeszokottságára és egyes főtisztek, köztük a főparancsnok, Heinrich Hentzi vezérőrnagy magyarországi születésére. Az ébredő nacionalizmus korában kezdték ugyanis az egy országban élő vagy ott született embereket egyazon nemzet tagjának tekinteni. Úgy hitték, Hentziben is felébreszthetik a magyar patriotizmus érzését, ha Magyarországot mint hazáját tüntetik fel előtte. Jellemző, hogy még Görgei is mint magyart szólította meg a svájci származású osztrák várparancsnokot az erőd megadását követelő levelében. Reményük nem igazolódott be: a várban csak több eredménytelen roham után, elkeseredett kézitusában sikerült megvetni a lábukat a magyar katonáknak, az osztrák várparancsnok pedig bosszúból megállás nélkül szórta gyújtóbombáit Pestre, és aláaknáztatta a Lánchidat. Az ostrom tehát a katonai áldozatokon kívül polgáriakkal is járt, valamint a főváros építészeti ékességeinek pusztulásával vagy károsodásával. Ami azonban gyászt és tragédiát hozott a pesti oldal számára, egyszersmind előnyt nyújtott a Buda felől támadó hazai honvédseregnek. Hentzi ugyanis azzal, hogy nem a vár budai oldalára koncentrálta a tűzerőt, lehetővé tette a várostromban még járatlan Görgei hadműveletének akadálytalan kibontakozását, ráadásul az értelmetlen terrorbombázás csak fokozta a magyarok harci kedvét. A döntő ostrom végül teljes győzelemmel zárult, az osztrák főparancsnok maga is halálos sebet kapott. Ez a katonai művelet jelentette a tavaszi hadjárat tetőpontját. Buda visszavétele nemcsak katonai jelentőséggel bírt – az utánpótlási vonalak biztosítása a Duna mentén, lehetőség a katonák pihentetésére és a hadianyagok pótlására –, hanem egyszersmind az áprilisi trónfosztási nyilatkozat után a Habsburg-házzal szembeni jelképes állásfoglalássá is vált.

A drezdai születésű festő viszonylag kényes politikai helyzetben volt a kép megfestésekor. Az 1820-as években, miután Pozsonyban a főúri Zichy családnak végzett munkákat, kapcsolatba került a magyarok körében népszerű Habsburg József nádorral, akinek nemsokára ikergyermekeit, István főherceget és Hermina főhercegnőt tanította rajzolásra. 1836-ban már a nádor udvari festőjeként költözött át a családdal Budára, s az ő alkalmazásában maradt egészen 1847-ig, a nádor haláláig. Többször meglátogatta az 1848-as forradalom után nádori hivataláról leváltott István főherceget schaumburgi kastélyában, tőle is vállalt megbízatásokat. Ugyanakkor mind közelebb került választott új hazájához, egyik fia például Bem erdélyi seregében szolgált a szabadságharc idején. Az ellentmondást úgy oldja fel a művész, hogy az eseményt a klasszicizmusra jellemző szenvtelenséggel, távolságtartóan jeleníti meg – szó szerint, mivel a tényleges ostrom a várfalakkal együtt a messzeségben látható. A festményen az ostrom a szinte mozdulatlan természet szerves része. A sorsdöntő roham drámája helyett nyugalom sugárzik az alkotásból. A néző átélőből szemlélővé lesz: ahogyan lassan, szórakozottan végigkalandozik tekintetünk az enyhe hajnalpírban úszó égen – a roham hajnali három órakor kezdődött –, a takaros ligeteken, éppolyan tárgyilagosan vehetjük szemügyre a várfalakat belengő füst- és porfelhőket, az ostromlétrákon kúszó katonákat, az áttört sorfalat a Teleki-palota előtt. Klette dokumentációs igénnyel örökíti meg az utókornak a Krisztinaváros akkor még beépítetlen részét, a mai Roham utca vonalát a támadó gyalogos honvédekkel, az előtérben pedig a mai Mikó utca térségében a még fedetlen Ördög-árkon ívelő idilli kis kőhidat, átkelő gyalogosokkal és lovagló huszárokkal. A pontos időmeghatározást is egy tárgyi elem segíti: a közvetlen győzelem helyén, a Fehérvári körbástyán még osztrák zászló leng, tehát a hajnali öt órai győzelmes áttörés még nem történt meg. Miközben az ütközet lélektani izgalmát, a kérdéses befejezést ilyen áttételesen érzékelteti a festő, hasonlóan észrevétlenül azonosul a magyar hazafisággal azáltal, hogy az egész esemény voltaképpen a magyar ostromlók szemszögéből tárul elénk. Tudjuk, hogy a várfalon rést törő katonai ütegek, elkerülendő az osztrákok közvetlen tüzérségi hatókörét, a Naphegyen, Görgei és vezérkara pedig még messzebb a vártól, a Zugligetben foglaltak állást. Mindenesetre Klette képi megoldása tetszést aratott, kompozícióját többször, különböző méretben is kivitelezte.

A német Klette és családja gyors megmagyarosodása a feltörő magyar nemzeti önazonosság egyik sikertörténete. Bár maga a festő mindvégig németesen írta alá műveit, a század második felében már magyarosan, Klette Károlyként emlegették a publicisztikákban, gyermekei pedig még életében Keletire magyarosítottak. Leszármazottai voltak többek között Keleti Gusztáv (1834–1902) és Keleti Gábor (1870–?) festőművészek, valamint Keleti Károly (1833–1892), a Központi Statisztikai Hivatal alapítója és első igazgatója.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Görgei Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Görgei István fordítását átdolgozta, szerkesztette és a bevezetőt írta: Katona Tamás, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, II. kötet, 71–97. o.

https://mek.oszk.hu/04700/04739/html/gorgey2011/gorgey2011.html

https://mek.oszk.hu/04700/04739/html/gorgey2012/gorgey2012.html

https://mek.oszk.hu/04700/04739/html/gorgey2013/gorgey2013.html

Carl Klette (1793–1874): Siege of the Buda Castle in 1849, 1856
oil, canvas, 86 x 117 cm

The Hungarian army recaptured the Buda Castle from the Austrians on the 21st of May 1849. The siege, together with the preparatory military operations, lasted for two and a half weeks and was lead by Artúr Görgei, military general of the revolution and war of independence of 1848-1849. Lajos Kossuth, governor, in line with the Hungarian civic leadership, hoped that it would be easy to capture the fortress. However, their hopes were not satisfied. It was only following a number of fruitless charges that the Hungarian soldiers managed to gain footing in bitter hand-to-hand combat. Major general Heinrich Hentzi kept throwing firebombs at Pest as a revenge and had the Chain Bridge mined. As a result, the siege did not only have military but also civil casualties and several of the capital’s architectural adornments were ruined or damaged. In the end, the final siege brought full victory to the Hungarians. The Austrian commander in chief was fatally injured. The recapture of Buda did not only have military importance but, after the dethroning statement in April, also became a symbol of anti-Habsburg sentiments.
Carl Klette, born in Dresden, found himself in a fairly delicate political situation, when he painted the picture. In the 1820s, having done some work for the aristocratic Zichy family in Bratislava, he got in touch with Archduke Joseph August of Austria, palatine of Hungary, who was highly popular with Hungarians. Soon, Klette started to teach Joseph’s twin children, archduke Steven and archduchess Hermine, to draw. In 1836, he moved to Buda with the family, as their court painter and stayed in the employment of Joseph until the palatine’s death in 1847. He visited archduke Steven – who was forced to give up his title as palatine after the revolution in 1848 – a number of times in his castle at Schaumburg and accepted commissions from him, too. At the same time, he became more and more attached to the country he had chosen as his new home. One of his sons, for example, served as a soldier in the war of independence.
Klette portrayed the siege of the Buda Castle with the kind of detachment and aloofness typical of classicism. The walls of the castle and the siege itself in the distance seem as an organic part of the almost motionless Nature. As opposed to the drama of the final attack, the painting radiates peacefulness. Instead of undergoing the experience, the viewer becomes an observer. We run our eyes slowly and absent-mindedly over the first blush of dawn in the sky and over the neat groves, the same way we take in the clouds of smoke and dust floating around the walls of the castle, the soldiers crawling up the scaling ladders, the lines of soldiers broken through in front of the Teleki Palace – all without bias. Klette records the part of Krisztinaváros that was unbuilt at the time with documental precision for the succeeding generations.
The quick manner in which the German Klette and his family adopted Hungarian ways, is one of the success stories of the up-and-coming Hungarian national identity. While the painter kept to signing his artwork in German, by the second half of the century, journalists generally referred to him as Károly Klette and his children changed their name to the Hungarian Keleti, already in his life.
Written by Péter Köblös

A derékképen Görgei Artúr látható, az 1848–1849. évi magyar forradalom és szabadságharc egyik legvitézebb főtisztje, aki a magyar hadsereg főparancsnokai közül a legnagyobb eredményeket könyvelhette el – és akit utóbb mégis hazaárulónak kiáltottak ki, s ezt a bélyeget haláláig viselnie kellett. Ő, aki olyannyira azonosult a reformkor nemzeti demokratikus eszméivel, hogy 1848-tól családnevét, a Görgeyt is i-vel írta, s családja többi tagjával ellentétben haláláig kitartott e névhasználat mellett; ő, aki kifejezetten kérvényezte katonai ellenfeleitől az önmegadás előtt, hogy a magyar forradalmat rajta és csak rajta torolják meg; ő, aki úgy tette le a fegyvert a túlerő előtt, hogy biztosította a fegyvertelen magyar polgári lakosság bántatlanságát s utánpótlás nélkül maradt hadseregének épségét, kinyilvánította szabadságharcunk jogosságát a nemzetközi közvélemény szemében, s mindeközben a maga életének hamaros végét várta – harmincegy éves korától egy emberöltőn: hatvanhét éven át gyakorlatilag nyugdíjasként élt, közel húsz évig hatósági őrizet alatt, száműzve hazájából.

A császári hadseregből főhadnagyként leszerelt egykori nemesi testőr, majd Nádor-huszár, egyben reménybeli vegyészmérnök hihetetlen karriert futott be a magyar honvédhadseregben: egy hónap leforgásával századosból tábornokká léptették elő, és az összes seregrész fővezére lett. A politikától távol álló Görgei hamarosan nemcsak katonai, hanem közéleti tényezőnek is számított: nevét rajongással emlegették a pesti radikális fiatalok körében, egy ideig pedig a hadügyminiszteri tárcát is betöltötte. Noha mind többször különbözött össze a polgári kormányzattal, csakis hadászati célok lebegtek előtte, az esetleges katonai hatalomátvételt ellenezte. A szabadságharc legvégén ugyan teljhatalmú diktátorrá nevezték ki, de csupán azért, hogy a már reménytelen harcokat lezáró világosi fegyverletételt törvényes úton kezdeményezhesse. Az orosz cár külön politikai nyomására megkímélték életét, egyedüliként a hadifogságba került hasonló rangú tiszttársai közül. Ezért aztán keresve sem találhatott volna könnyebb bűnbakot a végsőkig elkeseredett, felelősökért kiáltó magyarországi közvélemény, mikor a szabadságharc külföldre menekült vezetőitől kiindulva terjedni kezdett a hazát eladó, az ellenséggel piszkos alkut kötő Görgei képe. Bár Kossuth elsődleges célja az áruló Görgeiről szóló verzióval az volt, hogy megnyerje a nyugati hatalmak támogatását a függetlenségi harc folytatására, Görgei további sorsát meghatározták az országon kívül és belül kiirthatatlanul gyökeret verő hamis történetek. Sokan zaklatták őt és családját előbb Ausztriában, majd 1867-es hazatérése után idehaza is, de még jobban fájt neki az, hogy szakértelmét nem fordíthatta a továbbiakban Magyarország javára – sem katonai tapasztalataiból, sem vegyészmérnöki munkásságából nem kértek többé. Igaz, lassan enyhülni kezdett az iránta tanúsított általános megvetés, a 19. század végén s a 20. század elején pártállástól függetlenül értelmiségiek – történészek, írók – egész sora követelte a szabadságharccal kapcsolatos történelmi szemlélet árnyaltabbá tételét, a még élő honvédek pedig nyilatkozatban jelentették ki, hogy nem tekintik árulónak. Halála után már százak kísérték koporsóját a Kerepesi úti temetőbe. Az I. világháború, s a nyomában bekövetkezett történelmi kataklizmák közepette a szabadságharc időszakának kérdései háttérbe szorultak, bár a történeti művekben igyekeztek reálisan ábrázolni személyét és tetteit. Az 1945 után fokozatosan kibontakozó diktatúra azonban az igazságtalan árulásvádat meggyökereztető Kossuth Lajost tette meg – Petőfi Sándor mellett – a szabadságharc ikonjának, kritikátlanul átvéve minden állítását, így Görgei az 1989-es rendszerváltásig újra „árulónak” számított a tudományos közvéleményben.

Festményünkön a tábornokot – a haj- és szakállviseletből ítélve és a szabadságharc bukása előtt készült hiteles portrékkal, elsősorban az 1849-es dagerrotípiával összehasonlítva – feltehetően az 1850-es évek elején láthatjuk, életének minden bizonnyal legnehezebb időszakában, az osztrák száműzetés első éveiben, amikor tehetetlenül követte a halálos megtorlásokról érkező híreket, s a maga igazáért is csak néhány magánlevélben emelhetett szót. Az ismeretlen festő a ránehezedő csapásokkal küzdő, ugyanakkor méltóságát, tartását megőrző alakot ábrázol. A lélekben zajló drámát a rezignált arckifejezésen kívül a felsőruha feketéje érzékelteti. Azaz nemcsak a szín: a bársonyos fényű, sötét posztóból szabott, zsinóros atilla viselete a katonás gallérral, karddal az ölben akkor, amikor szigorúan tilos volt akár csak utalni a magyar honvédségre a Habsburg Birodalomban, ünnepélyes és dacos kiállást jelent. Görgei civilben is katonatiszt marad, nemesi és polgári hagyományai szerint megjelenésével, öltözékével gyászolja hazáját és bajtársait. A művész – korlátaival együtt – felismerhetőségre törekszik az arcvonások esetében: ügyel a világító kék szem szigorú, „öklelő” tekintetének visszaadására még a félig lehunyt szemhéjakkal is. Sikerült összefoglalnia azt a lényegre törő egyszerűséget és rendíthetetlenséget, amellyel kortársai és későbbi méltatói egyaránt jellemezték a legnagyobb magyar katonák egyikét, a kivitelezés gyarlóságaival pedig akaratlanul átörökítette az utókorra a levert szabadságharc utáni általános kétségbeesés és bezártság légkörét.

A lélektani és egzisztenciális mélyponton sikerült ismét maradandót alkotnia Görgeinek. 1851-ben befejezte kétkötetes emlékiratát, amely a szabadságharcról szóló írásművek közül az egyik legfontosabb forrás, saját írásaiból pedig a leglendületesebbnek, legsikerültebbnek tekinthető.
Élete talán leglátványosabb diadalának színhelyén, Buda várában 1935-ben lovasszobrot kapott. Vastagh György alkotásának sorsa jól példázza az ábrázolt változó megítélését. A II. világháborús ostromban súlyosan megrongálódott, 1951-ben beolvasztották az óriás Sztálin-szoborba. 1998-ban újraavatták, de nem ugyanott, mint elődjét, hanem az 1849-es várbevétel valódi pontján, a Fehérvári rondellán. A ma is álló szobrot Marton László mintázta az eredeti figyelembevételével.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Görgei Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben (1852) (Görgey István fordítását átd., szerk. és bev.: Katona Tamás), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988; https://mek.oszk.hu/04700/04739/html/

Görgei Artúr: Gazdátlan levelek, 1867, in: Pusztaszeri László (szerk.): Görgey contra Kossuth, Helikon, Budapest, 1989. Az első kiadás elektronikus változata: https://mek.oszk.hu/06800/06807/06807.htm

Az ismeretlen Görgei, Magyar Nemzeti Múzeum, 2019. január 15. – augusztus 20. Rendezte: Radnóti Klára, szakértő: Hermann Róbert

Móricz Zsigmond: Görgey Artúr, in: Nyugat, 1930/13. szám, https://epa.oszk.hu/00000/00022/00493/15290.htm

Kováts Gábor Attila: Kétszáz éve született Görgei: kétszer lett Budán lovasszobra, 2018, http://pestbuda.hu/cikk/20180125_gorgei_szobor_kalvariaja

Unknown artist: General Artúr Görgei, 1850s
oil, canvas, 78,5 x 63 cm
The waist up picture portrays Artúr Görgei, one of the most valiant officers of the Hungarian revolution and war of independence of 1848–1849. He had some of the greatest accomplishments to his credit and yet was declared a traitor – wearing the brand to his last day – because he was the one who surrendered to the Austrians at Világos. He yielded to the superior force making sure that the unarmed civil population would remain unharmed, his army left with no reserves would be safe, and he also tried to make sure that the war of independence was internationally seen as rightful and legitimate. Görgei empathised with the national, democratic ideas of the age of reforms, so much so that he changed his name, originally spelt as Görgey in reference to his noble birth, to the more everyday Görgei. Following the defeat of the war of independence – at which time he was thirty-one – for sixty-seven years, he led the life of a retired person. For the first twenty years he was even kept in custody as an outcast.
Once a bodyguard of noble birth, he left the imperial army as a lieutenant and a would be chemical engineer. He had an incredible career in the Hungarian army: within a single month, he was promoted from captain to general and became the commander-in-chief of the whole army. Görgei, who had not been very much concerned about politics, soon became an influential figure, not only in the military but also in the public sector. The young radicals of Pest adored him, and for a while he even filled the role of Minister of Defence. Towards the very end of the war of independence, he was appointed a dictator with full powers but only so that he could lawfully initiate the surrender at Világos, in order to end an already hopeless war. As a result of the political pressure exercised by the czar of the Russians – who supported the Austrians in the suppression of the revolution – Görgei’s life was spared; he was the only one who survived from amongst the officers of a similar rank. The embittered Hungarian public was desperate to find someone to blame for the failure, and Görgei proved to be the perfect scapegoat when the leaders of the war of independence who had managed to flee abroad started to spread rumours about how Görgei sold his homeland and concluded a dirty deal with the enemy. The future fate of Görgei was defined by the fake stories that proved to be ineradicable both in and out of the country. He and his family were frequently harassed, first in Austria and later, after his return in 1867 in Hungary too. It was only at the end of the 19th and the beginning of the 20th century that the level of general contempt started to decrease. By this time, a long line of intellectuals –historians and writers – had demanded a subtler approach to the events of the war of independence, while several soldiers still alive openly declared that they did not consider Görgei a traitor. Upon his death, already hundreds of people followed his coffin on its way to the cemetery in Kerepesi road.
Based on Görgei’s hair and beard style and on comparisons made with authentic portrays from before the end of the war of independence, first of all with a daguerreotype made in 1849, the present painting probably portrays the general at the beginning of the 1850s, during the first couple of years of his exile in Austria, that is during what was probably the most difficult period in his life. He was helplessly following the news of deadly retaliations, while he could only speak in advocacy even of his own truth in no more than a couple of private letters. The unknown painter portrays a figure who – while he struggles with the blows he suffered in life – has not lost his dignity or integrity. Apart from the resigned facial expression, the dramatic state of the soul is suggested by the blackness of the outer garment. It is not only about the colour though: The velvety, typically Hungarian, braided overcoat named “atilla” after a king of the Huns by the same name, together with the sword in Görgei’s lap, at a time when it was strictly forbidden even to hint at the existence of a Hungarian army within the Habsburg Empire, is a solemn and defiant gesture. Even as a civilian, Görgei remained an army officer, who followed the traditions of both the nobility and the middle classes, and mourned his homeland and his fellow soldiers even with his outward appearance. Within the limits of his skills, the artist strived to make his features recognisable and he made an effort to reproduce the piercing look of the shining blue eyes, even with the lids half-closed. He managed to sum up the concise simplicity and steadfastness by which Görgei, one of the greatest Hungarian soldiers, was generally described both by his contemporaries and by those who praised him highly later. The fallibility of the execution, unintentionally hands down to posterity the atmosphere of general desperation and the feeling of confinement that followed the failure of the war of independence.
Written by Péter Köblös

A szobor a budapesti Bem József téren 1934-ben felállított emlékmű kismintája. A Bem-szobor felállítására a szoborbizottság indított gyűjtést 1929-ben, elkészítésére pedig Istók János (1873–1972) kapott megbízást. Istók művészeti tanulmányait a müncheni Akadémián végezte, ezt követően Budapesten a szobrászati mesteriskolában Stróbl Alajos növendéke lett. Az első világháborút követően több köztéri megrendelést is kapott, leginkább háborús emlékműveket és díszítőszobrászati alkotásokat, síremlékeket készített.

A Bem József téren álló szobor az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lengyel származású honvéd tábornokának, Jozef Zachariasz Bemnek állít emléket. Az ehhez készült kisminta a tábornokot sebesülten, felkötött karral, egyenruhában, oldalán karddal, fején pedig tollas Kossuth-kalappal ábrázolja, mely az önkényuralom elleni tüntetés egyik jelképe volt. Bem az erdélyi hadjárat során a császári seregektől elszenvedett vereségben súlyosan megsérült, a szobor azonban nem a megtört, legyőzött tábornokot jeleníti meg, hanem a seregét buzdító heroikus hadvezért. A hangsúlyosan előrelendülő bal kéz irányadó gesztusával a Margit híd felé mutat, ami talán nem a szobor véletlenszerű elhelyezésének köszönhető. A szobor talapzatán nagybetűvel írva a Bem által vezetett erdélyi hadjárat egyik döntő győzelmének helyszíne, Piski település neve olvasható, ahol 1849. február 9-én legyőzte Puchner Antal erdélyi császári főparancsnok seregeit. A Sztrigy folyó bal partján fekvő helységről elnevezett csata jelentősége abban állt, hogy a honvédhadsereg a túlerőben lévő ellenséggel szemben megvédte a folyó felett átívelő 40 méter hosszú fahidat, elvágva ezzel a császári csapatok útját. A szobor lábazatán látható még azoknak a helységeknek a neve, ahol a hadvezér győzelmet aratott; szintén a talapzaton egy téglalap alakú panelben egy csatajelenetet ábrázoló dombormű kapott helyet. A hátoldalon pedig a Bem seregében szolgált és vélhetően a segesvári csatában elesett Petőfi Sándor a tábornokot dicsőítő verssorai olvashatók:

[…]

Szerencse és az isten
Tőlünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk: ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.

[…]

S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.

(Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú, Debrecen, 1849. február 10–15., részlet)

Bem 1794-ben született a lengyelországi Tarnówban. Fiatalkorától kezdve katonai pályára készült, 1812-ben, Napóleon az Orosz Birodalom ellen vezetett hadjárata idején részt vett a Gdańsk körüli harcokban. Az 1830-as évek végére hadászati sikerei révén nemzetközi katonai hírnevet szerzett. 1848 októberében a bécsi forradalom idején a védőrség parancsnokaként irányította a város védelmét, majd Bécs eleste után a magyar szabadságharc mellé állt. Kossuth Lajos, az első felelős magyar kormány tagja az erdélyi hadsereg főparancsnokává nevezte ki. Bem a szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel (1849. augusztus 13.) után az Oszmán Birodalomba emigrált több sorstársával együtt (Kossuth, Guyon Richárd, Kmety György, Mészáros Lázár). Itt belépett a török hadseregbe, hogy folytathassa a harcot a cári despotizmus ellen, azonban ehhez fel kellett vennie az iszlám vallást. Murat pasa néven Aleppó (ma Szíria területén található) katonai parancsnoka volt 1850-ben bekövetkezett haláláig. Hamvait csak 1929-ben szállították Aleppóból Lengyelországba. A koporsót szállító vonat Magyarországon is megállt, Bem holttestét a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, hogy a magyar nemzet elbúcsúzhasson a 48-as hőstől. Lengyelországba érkezését követően a lengyel püspöki kar a koporsót nem engedte a megszentelt lengyel földbe temetni, Bem iszlám hitre való áttérése miatt. Ezért a hat korinthoszi oszlopon a magasba emelt szarkofág, amelyben a hadvezér hamvai vannak, egy tó közepén mesterségesen létrehozott szigeten áll szülővárosában, Tarnówban.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

Arbanász Ildikó – Csorba György: Forrásközlemények. Kmety György emlékirata Kars erődjének 1855. szeptember 29-i védelméről, in: Hadtörténelmi Közlemények, Hadtörténeti Intézet, Budapest, 2005. 118. évf., 1–2. szám, 295–328., 296. o.

Bem apó hamvainak diadalútja a trianoni határtól Budapestig, in: Pesti Hírlap, 1929. június, 51. évf., 121–145. szám., 5–6. o., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/PestiHirlap_1929_06/?query=bem%20j%C3%B3zsef%20hamvai&pg=758&layout=s

Bem József-szócikk, Magyar Életrajzi Lexikon: https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/b-74700/bem-jozsef-74AAD/

Tarján M. Tamás: 1849. február 9. Bem József győzelmet arat Piskinél, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1849_februar_9_bem_jozsef_gyozelmet_arat_piskinel

A házikabát

Ezen a kis méretű, ám jelentésekben páratlanul gazdag képen Batthyány Lajost látjuk otthoni környezetben, sakktábla mellett, házikabátban. A több tekintetben is rejtélyes akvarell, noha egy műkereskedő jóvoltából már 1939-ben bekerült a Székesfővárosi Múzeumba, csak nemrégiben keltette fel a Batthyány-kultusszal foglalkozó szakemberek figyelmét. A művész aláírása mellett szereplő 1849-es dátumból következően a kép a miniszterelnök életútjának utolsó hónapjaiban készült, valamikor január eleji letartóztatása és októberi kivégeztetése között. Ezekben a hónapokban Batthyány különböző városokban volt fogoly, először Budán, a József laktanyában, majd huzamosabban a krajnai Laibach (ma: Ljubljana) fellegvárában, később Pozsonyban, s hadbírósági pere idején, augusztus 12. és szeptember 8. között a csehországi Olmütz várbörtönében. Úgy véljük, a kép valamelyik többhetes fogság idején készülhetett. Keveset tudunk a javarészt a svájci Bodeni-tó környékén működő, tájképeket és portrékat festő Joseph Martignoni és Batthyány gróf kapcsolatáról, a börtönben ülő modell és a festő találkozásáról, s arról is, hogyan jutott a kép a pesti Dob utca tízbe, Eisenstädter Ödön műkereskedőhöz.

A házikabát, amelyet Batthyány visel, nem teljesen előzmény nélküli a róla készült portrék sorában. Amikor Franz Eybl 1842-ben, Wagner József pesti kiadó és műárus megbízásából kőre rajzolta az országgyűlési követeket, mindnyájukat zsinórdíszes magyar viseletben örökítette meg. Batthyány Lajos azonban laza, bársony sálgalléros háziköpenyben, kihajtott inggallérral, karosszékben ült portrét. A Batthyány-irattárban van egy 1842 márciusából származó bejegyzés, amelyben a gróf hozzájárul, hogy Franz Eybl úr rajzolta portréját „kinyomtassák a nyilvánosság számára, és a haszonból kizárólagosan Wagner József műkereskedő részesüljön”, így nem kizárt, hogy a szóban forgó kép egy korábbi, személyes célból készült arckép újrafelhasználása.
Batthyány Lajos átgondoltan öltözködött, tisztában volt a viselet által sugallt kulturális és közéleti jelentésekkel, ezekkel tudatosan élt. A nyilvános politikai szerepvállalása előtti időkben, az ikervári kastélyban barátai és vendégei rendszeres színielőadásokat tartottak, a gróf könyvtárából kiválasztott francia, német és magyar darabokat maguk adták elő a kastély színházi ruhatárából válogatott pompás jelmezekben. Az 1845 és 1847 között Ybl Miklós és Pollack Ágoston tervei alapján átépített kastélyban színházterem is épült. Amikor a levert forradalom után az udvar elkobozta a birtokot és a kastélyt, a birtokátadási leltárban a színházi jelmezeket is felsorolták, kiemelve a kínai és török kosztümök sokaságát. Mindez arra utal, hogy Batthyány Lajos fogékony volt az öltözetekben rejlő performatív sugalmazásokra.

A gróf és felesége, Zichy Antónia nemzeti reformmozgalmi tevékenységével párhuzamosan mindkettőjük ruhatárában megjelentek a magyar mintázatok, így a piros-fehér-zöld báli ruhák, zsinóros öltözékek, a honi anyagokból szabott viseletek. Egy nemzeti színű férfimellény ezek közül ma a Nemzeti Múzeumban van. Batthyány Lajos apósával, Zichy Károllyal együtt elhatározták, hogy alkalmazottaik ruháit magyar szövetből készíttetik, és a saját gardróbjukat is lehetőleg hazai gyárak termékeiből egészítik ki. 1848 augusztusában Jókai Mór így látta Batthyányt: „Estenként színházba jár, még pedig gyalog, ott a Martiust olvassa, a kioszkban fagylaltozik, eljár vacsorázni az Aranykézbe, lovait gyakran maga hajtja, a nélkül hogy inast vinne magával s öltözetében a legegyszerűbb a világon”. A szokásokban és ruházkodásban is kifejezett, a korábbinál visszafogottabb imázs az ekkor már miniszterelnökké választott államférfi politikai hitvallásának egyik vetülete volt.

A házikabátos arcképek utalásrendszere a barokk portréművészetből eredeztethető. Ekkor kerültek a kelettel kereskedő európai országokba az orientális viseletek és anyagok, elsősorban a különböző selymek, s ekkor alakult ki a háziköntösök és klepetusok divatja az elitek köreiben – ezek különböző átiratait mindmáig viseljük.

A férfi változatok egyik őstípusa a banyan, amelyet a tizenhetedik század közepén a holland Kelet-Indiai Társaság által Európába hozott kimonók ihlettek. Ezt a laza, pamutból, vászonból vagy selyemből készült, egybeszabott köntöst az ing és a térdnadrág fölött viselték, és általában hozzátartozott egy turbánszerű, a korban szokásos parókát kiváltó fejfedő is. A tizenhetedik és tizennyolcadik században számos férfit örökítettek meg ilyen viseletben, kiváltképp kereskedőket, művészeket és filozófusokat, így Isaac Newtont, Denise Diderot-t, Voltaire-t, németalföldi polgárok és német, svájci patríciusok sorát.

Az öltözék, amely a francia kultusz nyomán robe de chambre néven honosodott meg a legtöbb európai nyelvben, idővel kultikus jelentésekkel telítődött: egyfelől a gazdagságot és az egzotikumot, másfelől a szabadságot és a modernitást sugallta. A tizenkilencedik században az orientalizmus hullámaival új töltéseket kapott köntös már-már bűvös hatású, performatív erőt sugárzó ruhadarabbá vált. A franciaországi konzervatív fordulat, Lajos Fülöp 1830-as trónra lépése után egészen az 1848-as forradalomig az új férfidivat a kódok túlzónak érzett szigora elleni lázadást is jelentette. Majd minden valamirevaló férfiművész kultiválta – Alexandre Dumas-tól Balzacon át Flaubert-ig –, így a mintaadó populáris grafikai felületek a művész- és gondolkodó imázst társították a neglizséképekhez.

Amikor Batthyány Lajos házikabátban ült modellt a börtönben, szándékosan ezekhez a kulturális hagyományokhoz kapcsolódott, ezeket a képzeteket kívánta magára vonatkoztatni. Az általa viselt házikabát nyomott rombuszmintás pamutból készülhetett, selyembéléssel. A piros bélés a kihajtott, ívesen húzódó széles sálgallérnál és a mandzsettánál visszahajtva látszik. A ruha sötét tónusú színei (fekete és szürke) a korabeli férfidivatnak felelnek meg, ám ezek vörössel való kombinációja a nemzeti megújulás iránti rokonszenvet jelölte akkoriban. Ezek a kabátok gyakran steppeltek voltak, mellyel a külső anyag és a selyem közötti vattaréteget rögzítették. A rombuszmintákat követő piros fonal alapján úgy tűnik, hogy Batthyány is ilyet visel. A kabát alatt fehér inget hord, de a formális, állógalléros helyett egy széles, kihajtott gallérút, nyakkendő nélkül. Arról, hogy Batthyány a rabság hónapjaiban is háziöltözékeket viselhetett, e képen túl biztos támpontként szolgál rabtársa, Barsi József bicskei plébános visszaemlékezése a laibachi időkre:
„Egyszer egy délelőtt, mikor már feljöttünk volt az udvarból, egyikünk az ablakon át megpillantá gróf Batthyány Lajost a kút közelében s mingyárt akik csak odafértünk, odasiettünk a szokatlan látványra. Egy ideig sétálgatott, azután leült a kút kőkávájára. Aranyhímzésű házi sapka volt fején, igen bő, pirosló, virághímes selyem hálóköntös födte termetét, lábán harisnya és hímzett papucs. Őszbecsavarodó hosszú szakállát néha-néha meglengette a szellő.”

Bár a Martignoni-akvarell méretéből és stílusából adódóan is a privát portrék körébe tartozik, a reprezentatív országgyűlési sorozatban litografálásra bocsájtott, hasonló fogalmazásmódú Eybl-rajz útja a nyilvánosságba megerősíti a feltevésünket, hogy Batthyány világosan látta a háziköntösben megbúvó árnyalatokat és utalásokat, s ezeket fogsága idején nyomatékosan idézte újra. Mindkét portré elsősorban szabadon gondolkodó emberként prezentálja a grófot – az akvarellen látható sakktábla is ezt sugallja –, akit politikai szerepvállalása és börtönbevetése is mindvégig megtartott ebben a körben. Ha a magyar reformmozgalmak nem a világosi fegyverletételbe torkollanak, talán ez a gyöngéd, oldott tónusokkal megfogalmazott akvarell is átkerülhetett volna a nyilvános szférákba. Így azonban majd’ százévnyi lappangás várt rá.
A háziviselet tragikusan tért vissza az utolsó napokban: a visszaemlékezések szerint a siralomházban, majd nyilvános kivégzésekor is az első magyar miniszterelnök mindvégig magánál tartotta kedves, arannyal horgolt kékselyem házisapkáját, s végezetül ebben indult a kivégzőosztag elé.

Írta: B. Nagy Anikó és Vincze Dóra

Külön köszönjük dr. Szatmári Judit Anna viselettörténész segítségét.

Irodalom:

Cennerné Wilhelmb Gizella: Batthyány Lajos ikonográfiája, in: Folia Historica 10., Budapest, 1982, 21–44. o., https://library.hungaricana.hu/hu/view/FoliaHistorica_10/?pg=2&layout=s

F. Dózsa Katalin: Batthyány Lajos és a divat, in: Honismeret, 2007/6. szám, 23–25. o.

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék: Gróf Batthyány Lajos, in: Nyugat, 1910. 18. szám, https://epa.oszk.hu/00000/00022/00064/01816.htm

Molnár András: Viam meam persequor. Batthyány Lajos gróf útja a miniszterelnökségig. Politikai életrajz, 1807–1848. Beszédek, levelek, írások, 1824–1848, Osiris, Budapest, 2007, 76., 217. o.

Lise Schreier: Portrait de l’artiste en robe de chambre, 1830–1870, in: Romance Studies, 28. 2007, 279–295. o., https://doi.org/10.1179/174581510X12817121842218

Szekeres László (szerk.): Jókai Mór: Cikkek és beszédek, 1848. március 19. – 1948. december 31., in: Jókai Mór összes művei. Cikkek és beszédek. Kritikai jegyzetekkel 2., Budapest, 1968, 291. o.

A történelmi eseményekről készült egykorú illusztrációk, még ha az írott forrásokkal összhangban állnak is, sajátos művészi konvenciókat és formulákat követnek. A hangsúlyozott vagy elhagyott részletek felmutatni vagy leplezni kívánt nézeteket, szándékokat hordoznak, és elsődlegesen ezekről, nem pedig a valóról tanúskodnak.

A Batthyány Lajos kivégzéséről készült legismertebb rajz valószínűleg képzelt jelenet. A röviddel a tragikus esemény után készült litográfián pontatlanok azok a narratív elemek, melyekről a résztvevők és az Újépület északkeleti szárnyépülete mellett kialakított vesztőhely körül aznap gyülekező pestiek közül többen később beszámoltak. A lap az emigrációban élő Szerelmey Miklós által szorgalmazott, a szabadságharc néhány ütközetét bemutató sorozat harmadik darabjaként, Louis Noeli kiadásában jelent meg Párizsban, rajzolója Kovács Lajos. A sorozat 1852-es német kiadásának címlapja szerint a képek az eseményekben részt vett vezérkari tisztek munkái, ám a honvédezredes Szerelmey kivételével mindezidáig egyiküket sem sikerült azonosítani. A lapot jegyző Kovács Lajos a megtorlásoktól ekkor még jó okkal tartó Szerelmey Miklóst takarja. A kiadó neve is fiktív. Az emigrációban készült kép a lövések eldördülte előtti pillanatot mutatja, amikor az egykori miniszterelnök fél térdre ereszkedve, bal kezét térdére támasztva, jobbját kitárva szembenéz a hátulról ábrázolt, arctalan, két sorban fölzárkózott kivégzőosztaggal. A kép jobb szélén a kivezényelt vadászszázad és a gránátoskordon előtt Kantzler hadbíró és a vezénylő százados alakja látható, bal szélen Batthyányt a vesztőhelyre kísérő Ungváry György tábori lelkész és Antoine Bée, a katonai kerület igazgató törzsorvosa. A katonai sorfal, a felemelt szuronyok, jobbról a vezénylő százados kivont kardja élesen metszi a látóhatárt. A lezárt távlat, a rideg térhatároló motívumok egyfelől a sebtében elkerített vesztőhely valóságos körülményeit idézik, másfelől drámai jelentéseket hordozó kompozíciós elemek. A képtér jobb oldalát egészen betöltő katonákkal átellenben a bal oldali tartomány levegős, tágas. A rajzoló innen, a kivégzést távolabbról néző, a vesztőhely környékéről reggel óta nem tágító sokaság szemszögéből, enyhe rálátásból komponálta a látványt. A felhős ég, a balról eső rövid árnyékok, Batthyány hófehér mellénye, a császári uniformisok és lovak világos foltjai nappali időbe helyezik a valójában sötétedés után történteket. A memoárok szerint a gróf kvéker szabású fekete kabátot, fehér mellényt (ma a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi), fekete nadrágot viselt ezen a napon. Többen említik ezüsttel hímzett házisapkáját, melyet a kezében tartott. A képen ábrázolt frakk talán emlékezetből került a litográfiára. A rajzoló elhagyta a miniszterelnök szemére kötött fekete kendő ismert motívumát. A rászegeződő tekintetetek metszéspontjában térdeplő miniszterelnök egyenes tartásban, gyilkosaival szembenézve fogadja a halált.

A kevésbé hiteles mozzanatok részben azzal magyarázhatók, hogy a rajz keletkezésének idején Batthyány utolsó heteinek, perének és kivégeztetésének pontos részleteit még nem ismerte a kortárs közvélemény. Más motívumokat – például a fekete szemkötés elhagyását – a mártíromságában is csorbítatlan államférfiúi képmás felmutatásának szándéka indokolhatta. A középkori kivégzések és az autodafék szertartásrendjében használt fekete csuklyát a 19. századra az elítélt szemére kötött fekete kendő váltotta fel. Letépésének hősiességgel egybeforrt póza sokat ismételt toposz volt a romantikus irodalomban.

A nyilvános kivégzések rituáléja a színházi előadásokhoz hasonló szcenikai alkotás, a nézők, az elítélt és a végrehajtók közötti közlések bonyolult szövedéke. A kötött formákba rendezett dramatikus szertartás a hatalomról, a jogról, az igazságról és a méltányosságról vallott nézetek végletes ütköztetése, egyfajta moralitás, amely gyakran nem az ítélkezők, hanem az elítélt ügyének szolgáltatott érzelmi igazságot.
Batthyány Lajos elítéltetése a közvélemény számára vérlázító jogtiprás volt, a „pestiek elrettentetése végett az érdeklődők szeme láttára” elszenvedett halála így épp a rendezői szándékok ellenében hatott. Az ugyanezen a napon végrehajtott aradi kivégzések és Batthyány vesztőhelyre vezető útjának a keresztény mártírium ikonográfiáját idéző stációi szakrális jelentéseket társítottak a forradalom emlékezetéhez.

A kivégzés után a holttest három óráig érintetlenül, közszemlére téve hevert a földön, majd eltűnt a nyilvánosság elől. A megtagadott végtisztesség a közösségre rótt büntetés volt, amelyet csak huszonegy évvel később, a kiegyezés után oldott föl az udvar. A józsefvárosi temető árkából a pesti ferencesekhez csempészett és ott titokban elrekesztett földi maradványokat végül 1870 júniusában temettette el a család és Pest elöljárósága.
A kihantolás és újratemetés az egyesítésre készülődő városok egyik korai nyilvános közösségi rítusa volt, első a századvég nagy gyászünnepélyeinek sorában. A ravatalt a Ferences templomban állították föl, a gyászmisét a Belvárosi templomban tartották. A koporsót a polgárok menete kísérte a Kerepesi temetőbe.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

B. Nagy Anikó: Vesztőhely és végtisztesség – Batthyány Lajos kivégzésének és temetésének ábrázolásai, in: Batthyány Lajos miniszterelnök, Batthyány Lajos a hadseregszervező, a Budapesti Történeti Múzeum – HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közös kiállításának katalógusa, Budapest, 2007, 24–27. o.

Cennerné Wilhelmb Gizella: Batthyány Lajos ikonográfiája, in: Folia Historica 10. 1981, 21–44. o.

Friedreich Endre: Gróf Batthyány Lajos utolsó napjai, in: Századok, 1927. január–március, 148. o.

Rév István: A feltámadás archeológiája, in: Sic itur ad astra, 1993/2–4. szám, 3–5. o.

Spira György: A pestiek Petőfi és Haynau között, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1998, 672. o.

Stéfán Ildikó: Gróf Batthyány Lajos halála és temetései, in: Sic itur ad astra, 1993/2–4. szám, 6–17. o.

A klasszicizmus – Nyugat-Európához hasonlóan – alapvetően a polgárság művészetének kibontakozását jelentette Magyarországon, s az ókori római kultúra megmaradt itáliai emlékei alapján eszményített antik szépségideál jellemezte. A francia felvilágosodás és forradalom racionalisztikus eszméjének, valamint a nemességgel rivalizáló polgárság ízlésének megfelelően a valódi ókori rómainál dísztelenebb, légiesebb, fennköltebb megjelenítésre törekedtek. A 19. század elején, a forradalom és a napóleoni uralom évei után a klasszicizmus kimért hűvösségét lassan felváltotta a nevében ugyancsak az ókori Rómára utaló romantika szenvedélyessége, érzelmessége, természetszeretete, illetve a (képzelt) ókori és középkori múltba való vágyódása. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus és a Szent Szövetség hatására a forradalmi eszmék helyett inkább a magánélet jeleneteit, az otthonos, meghitt hétköznapokat választották festői témául. Így született meg Közép-Európában az a sajátos polgári arckép- és életképfestészet, amelyet németül „biedermeiernek” neveztek el (eredetileg gúnynév: ’szerény/szerencsétlen Meier’, Meier: ’tanyabérlő, tiszttartó’, a leggyakoribb német családnév volt akkoriban). Az ábrázolásokat a klasszicista aránykedvelés és egyfajta megértő, idilli érzelmesség jellemezte.

Ennek a stílusnak volt jellegzetes képviselője a magyarországi festészetben a pesti Weber Henrik. Mind mesterei – Pesten Johann Tobias Kaergling, Bécsben Johann Ender és Leopold Kupelwieser –, mind pedig pályatársai – Borsos József, Barabás Miklós vagy Joseph Kriehuber – a biedermeier festészet és grafika legfontosabb alakjai közé tartoztak. A többségében német nevek is mutatják, hogy a biedermeier német nyelvterületről, közelebbről a Habsburg Birodalom osztrák részéből származott, onnan terjedt el hazánkban az 1830-as években. Weber Henrik Pesten és Bécsen kívül Münchenben tanult, de Itáliában is járt tanulmányúton, hasonlóan említett pályatársaihoz. A saját korában népszerű történelmi tárgyú festészetén kívül az utókor elsősorban portréit értékeli.

A kor jellemző műfaja volt a családportré, amely németalföldi hatásra alakult ki és terjedt el Ausztriában, majd a Habsburg Birodalom többi területein. A biedermeier családportrék itt látható nagy méretű, kiemelkedő példája a képen ábrázolt család hagyatékából került a múzeum gyűjteményébe a BÁV Szent István körúti fiókjából 1971-ben. A családi élet, a gyermeknevelés témája a klasszicizmus eszményének is megfelelt, viszont a mitológiai, vallási vagy történelmi utalás nélküli, egyszerű hétköznapi események, bensőséges jelenetek alkalmazása már az eszményítő fennköltséggel való szembefordulást, egyszersmind a polgárság öntudatra ébredését tükrözi. A családi arckép önálló polgári műfajjá válik, amelyben a polgár büszkén demonstrálja: az ő családja is alkothat dinasztiát éppúgy, mint a nemeseké, s most már az ő anyagi helyzete is lehetővé teszi, hogy családi arcképcsarnokot hozzon létre, hasonlóan a korábbi évszázadok uralkodóihoz. A festőművész, aki addig jobbára csak kézművesnek, kétkezi munkásnak számított, immár teljes jogú polgár. Társadalmi hovatartozását saját családja három nemzedékének egy kompozícióba foglalásával mutatja be. A festményhez mellékelt papírlap jóvoltából mindegyik emberalakot meg tudjuk nevezni. Az előtérben középen a Weber család három generációjának legidősebb tagja, Weber Mihály pesti posztókereskedő újságot olvas és bal kezével átkarolja unokáját, Fárián Johannát. Balján neje, Somogyi Johanna, aki épp harisnyát köt. A jobb sarokban a legkisebb fiú, Mihály képeskönyvet olvas. Középen a két Weber lány, Paula és férje, Mosonyi Mihály kockás, szürke kabátban, valamint Johanna és férje, Fárián Márton. A legfelső sorban középen Adolf, a földbirtokos, balra Gusztáv, a kertész és jobbra félig háttal áll Henrik, a festő, aki papírlapot tart kezében és mutatja szobrász fivérének, Frigyesnek. Az alkotói önábrázolás e módja, amely már a reneszánsz óta jellemző az európai csoportképre, nemcsak a kötelező „szerénységet” hordozza magában, hanem arra is utal, hogy az egyes családtagok, köztük a festő portréi külön-külön is megtalálhatók, a művészt magasabb szellemi célok vezérlik a puszta dokumentációnál. Szép és változatos a ruházat megfestése, valamint érdekes néhány családtag foglalkozást vagy elfoglaltságot jelző tárgyainak használata képzőművészeti attribútumokként, ami a biedermeier stílus kedvelt fogása volt. A fénnyel alig modellált, semleges háttér zöldes-barnás árnyalata, az úgynevezett „helyi szín” (couleur locale) ugyancsak a biedermeier mesterek szokása szerint a festményen előforduló összes szín egyesítésével jön létre, méghozzá többnyire nem a palettán, hanem magán a festővásznon, finom sertéjű ecsettel.

A festmény a polgári családeszményben összefoglalja azt a polgári fejlődést, amely Kazinczy körétől kezdve a reformkorig és a forradalomig végigvonult a magyar festészetben. A klasszicizmus mértékletességével a józan, evilági érzelmek párosulnak, a látszólag szertelen elrendezés azonban a barokk lendületéből és mozgalmasságából is megőrzött valamennyit. Ilyen volt egy „tisztességes”, megbecsült polgári család Petőfi, Arany, Jókai, Táncsics, Eötvös és a reformkor többi nagy alakjának műveiben – és környezetében. Ez az eszmény, ez az ábrázolásmód tartósnak bizonyult, a családi portrékban egészen a század végéig jellemző maradt.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Papp Júlia: Weber Henrik, in: Artportal, https://artportal.hu/lexikon-muvesz/weber-henrik/

Papp Júlia: A klasszicizmus művészete, in: Artportal, https://artportal.hu/lexikon-muvesz/a-klasszicizmus-muveszete/

Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, Budapest, 1985.

Az egyéni arcképfestészet kialakulása előtt a középkorban jelképes, különleges tárgyakkal, úgynevezett attribútumokkal jelenítették meg az ábrázolt világi személyek rangját, illetve hivatását. Ez a hagyomány élt tovább és ötvöződött a kialakuló polgárság ízlésvilágával a 19. század közép-európai biedermeier portréiban. Ha nem tévesztjük szem elől ezeket az ismertetőjeleket, még olyan, elsőre semmitmondó műalkotások is „megszólalnak”, mint az alább következő páros portré a Fővárosi Képtár gyűjteményében.

A házaspárt ábrázoló alkotások műtermi „felhős” hátterükkel és modorukkal az esztergomi kötődésű Bernwallner Józsefre emlékeztetnek, de az ő műveinél szárazabban, vaskosabban vannak megfestve. Ha felületesen pillantunk a férfiról készült képre, kemény, durva arcvonású, de elegánsan felöltözött polgárt figyelhetünk meg, aki a jobb megjelenés kedvéért szilárd társadalmi és vagyoni helyzetét is feltünteti gyűrűit jól láthatóvá tévő kézmozdulatával. A hivalkodóan szem elé helyezett kéz hüvelykujjától azonban önkéntelenül följebb siklik tekintetünk az aranyláncra, amelynek a kéz felőli vége hurokra van kötve, ahogyan az akasztófa kötelét volt szokás. Ez a megoldás szándékos. A festmény ugyanis Schuller Józsefet ábrázolja, aki Pest, Buda és Óbuda hóhérja volt. Tisztségét harmincegy évig, 1818 és 1849 között töltötte be.

Hogyan volt lehetséges, hogy tisztes polgári családi arcképet készíttessen magáról olyasvalaki, akinek foglalkozása hosszú évszázadokig amilyen kényszerűnek, olyan kirekesztendőnek számított, akivel becsületes polgárnak szóba elegyedni sem illett, s csak a város peremén lakhatott?
Amíg a halálbüntetés a jogrend része volt, a hóhérok lényegében állami tisztviselőnek számítottak, illetve Magyarországon 1849-ig városi alkalmazottnak. A két segéddel együtt esküvel megpecsételt szolgálattal tartoztak a pallosjoggal rendelkező városok törvényhatóságainak, a középkor után csak a megyei jogú városoknak, köztük a fővárosnak. Innen küldték ki őket az alacsonyabb rangú településekre is, ha halálos ítéletet kellett végrehajtani. Szolgálataikért rendszeres anyagi javadalmazásban részesültek, külön, katonai jellegű elszámolással az egyes kivégzésekért, a kínvallatásért, valamint a kivégzett elítéltek eltemetéséért. Az öngyilkosokat is a hóhér temette, mivel egyházi temetésük tilos volt. A pénzbeli fizetésen kívül élelmiszerellátás és szolgálati lakhely is megillette a hóhért. Szüksége is volt ezekre, mert jóllehet a hóhér, a segédek és leszármazottaik nem tömörültek céhekbe, mint német területen, s a magyar joggyakorlat nem tett különbséget bakó és hóhér között – eredetileg a bakó volt az elítéltet kézzel nem illető, társadalmi becsületét meghagyó lefejezés végrehajtója, a hóhérra mint az előbbi alárendeltjére a brutálisabb, társadalmilag alantas kivégzési módok hárultak –, de a társadalom, mint szerte Európában, hazánkban is kerülte az érintkezést a hóhérral és családjával. A hóhéroknak külön egyenruhában kellett járniuk – általában vörös köpenyben –, városi polgárjogot nem kaphattak, többnyire nem is léphettek a városfalakon belülre, egészen a 18. század végéig. Lakásukat rendszerint a vesztőhely mellett jelölték ki, amely a város szövetén kívül esett, lehetőleg beépítetlen területre. A város növekedésének ütemében aztán a hóhérlak egyre kijjebb és kijjebb került a történelmi városközponttól.
Pest város, egyben Pest-Pilis-Solt vármegye új állandó akasztóhelye, mellette pedig a hóhér új háza 1810-ben Külső-Ferencvárosban, a Soroksári út mentén épült fel, közel a Dunához. Ekkoriban cserélődött fel az ítélet-végrehajtás monopóliuma a két testvérváros között. 1807 előtt ugyanis Pest városába a budai hóhért hívták a kivégzésekhez, ezután azonban Budára és Óbudára is a pesti hóhér járt ki. Schüch Pál és Czirler Ferenc után harmadikként kezdte meg szolgálatát Pesten Schuller József. Működésének idején komoly társadalmi és politikai vita bontakozott ki a halálbüntetésről a magyar politikai életben. A török kiűzése óta hazánk a Habsburg Birodalom része volt, a német birodalmi keretek között kerülhetett tehát sor először az emberi élet kioltásával járó ítélet-végrehajtási formák visszaszorítására. Mária Terézia a kínvallatás alkalmazását, I. Ferenc pedig a kivégzés előtti kínzást tiltotta meg rendeletben. 1843-ban a későbbi miniszterelnök, Szemere Bertalan mint az országgyűlési ellenzék egyik vezére kihagyni javasolta az új büntető törvénykönyvből a halálbüntetést mint idejétmúlt büntetési formát, ezt azonban a konzervatív képviselők akkor meghiúsították, így ez a fajta büntetési tétel még közel másfél századon át a hazai jog része maradt, hol szűkebb, hol tágabb alkalmazásban.

Schuller József működéséről kevés adatunk van. A 19. század végi források szerint elődjével, Schüchhel együtt Brünnből került Magyarországra, s onnan hozták magukkal az újabb, a korábbiaknál emberségesebbnek számító kivégzési technikákat. Pest-Buda és Brünn (ma: Brno, Csehország) között a birodalmi büntetés-végrehajtásban élénk „kapcsolat” állt fenn, sok magyar állami rab került a spielbergi vár börtönébe, kézenfekvő volt tehát az államhatalom képviselői számára, hogy onnan kérjenek gyakorlott ítélet-végrehajtót a magyar fővárosba. Feltehető, hogy kíméletesebb módszereivel Schuller Pesten és ezáltal országszerte elősegítette a nyilvános kivégzések számának csökkenését. A reformkorban enyhülni kezdett a hozzá hasonló foglalkozásúak iránti általános megvetés, az emberségesebbnek tartott hóhérok immár, ha fenntartásokkal is, de részesei lehettek a szűkebb városi életnek. Ennek bizonyítéka festményünk.

Schuller szolgálatának vége egybeesik az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukásával. Nem tudjuk, önként vagy utasításra vonult-e nyugalomba harmincegy év után, de 1849-től új, szintén brünni származású hóhér, Both Ferenc váltotta fel őt. Mintha az elnyomó osztrák hatalom még a büntetés-végrehajtókban sem bízott volna a forradalmi időkből. Tény, hogy míg a budai oldalon Schuller korábbi segédje, a győri születésű Kornberger Mihály kizárólag köztörvényes bűncselekményért elítélteken hajtotta végre a halálbüntetést, addig Both a forradalmi cselekedeteikért halálra ítélt politikai foglyok kivégzését is vállalta. Az állami terror idején Schuller József alakja egy letűnt, reményteli korszak emlékét idézte, amikor még a hóhér vörös megkülönböztető öltözetének szabása is magyaros volt a kivégzéseken…

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Vajna Károly: Hazai régi büntetések, II. kötet, Lőrincz János „Univers” Könyvnyomdája, Budapest, 1907, http://mek.oszk.hu/12700/12701/pdf/12701_02-2.pdf

Gábor Ármin Barna: Hóhérlakok Budán és Pesten II., 2019, in: Patibulum blog, https://patibulum.blog.hu/2019/08/21/hoherlakok_budan_es_pesten_ii

Tóth Rebeka: A halálbüntetés kronológiája Magyarországon, 2019, in: arsbona.hu, https://arsboni.hu/a-halalbuntetes-kronologiaja-magyarorszagon/

Unknown artist: Portrait of József Schuller, around 1840
oil, canvas, 68,5 x 55,5 cm

Before the emergence of individual portrait painting, in the middle ages, the ranks and occupations of laymen were depicted by special, symbolic objects, so-called attributes. This tradition lived on and amalgamated with the tastes of the evolving middle classes in the Biedermeier portraits of 19th century Central Europe. If we do not fail to recognise these characteristics, even artworks that seem to tell us nothing begin to “speak”, just like the following portraits of a couple from the collection of the Capital Picture Gallery.
The “cloudy” background and the manner of these pieces of work portraying a married couple are reminiscent of the works of József Bernwallner of Esztergom, but these are painted in a drier, bulkier style. If we take a quick look of the picture of the man, what we see is an elegantly dressed stiff figure with rough features, who – in an effort to improve his appearance and show off his stable social and financial situation – makes his rings clearly visible with a gesture of the hand. Following the direction of the thumb placed ostentatiously in front of the eyes, one catches sight of a golden necklace, the end of which is knotted to form a noose, like the one placed around the neck in hangings. This is intentional, as the painting portrays József Schuller, hangman of Pest, Buda and Óbuda. He worked in this function for thirty-one years, from 1818 to 1849.
How was it possible for someone whose profession was considered as indispensable as heinous, to have his portrait made, just like respectable families of the middle-class did, when any person of integrity would refuse to talk to such a person and when he would only be allowed to live on the periphery of town?
As long as the death penalty was part of the law and order, hangmen were basically considered officials of the state, that is, in Hungary, until 1849, officials of a city. Together with their two assistants, they were obliged by an oath to serve the local authorities of those towns that had a blood court – and after the middle ages cities with county rights, which, among others, included the capital. If someone needed to be executed elsewhere, hangmen were sent to the settlement in question. In return for their services, they had a regular allowance, with extra, military-like remuneration for each execution, torture and for the burying of executed convicts. Those who committed suicide were also buried by hangmen, as Church burial in this case was not allowed. Apart from the remuneration, there were other benefits, such as the provision of food and a dwelling place. Executioners were actually in need of these because, even though they, their assistants and their descendants did not organise into guilds, like they did in the territory of Germany, and Hungarian legal practice did not differentiate between hangmen and headsmen – originally a headsman had higher prestige as a person who did not actually touch the convict and so did not infringe his social dignity, whereas a hangman was considered to be in a subordinate position, working with a more brutal and lowly mode of execution – society, just like all over Europe, tended to avoid any contact with an executioner and his family. Executioners were supposed to wear a uniform – normally red cloak – and until the end of the 18th century they did not enjoy civil rights and were not supposed to enter the city walls. Their appointed place of residence was usually near the scaffold, out of the city, preferably in a vacant lot. As the town was growing, the residence of the hangman became further and further away from the historic centre.
In 1810, the new scaffold of the city of Pest – and also of Pest-Pilis-Solt county – together with a new house for the hangman, was built in the outer part of Ferencváros, along Soroksári road, near the Danube. It was around this time that the monopoly of the right of enforcement changed between the twin cities. Before 1807, the hangman of Buda was asked over to Pest to carry out executions, whereas after that date, the hangman of Pest went over to Buda and Óbuda. Following Pál Schüch and Ferenc Czirler, József Schuller was the third hangman in the service of Pest. During his time in office, there were serious debates evolving in Hungarian political life about the death penalty. Since the Turks had been driven out of the country, Hungary was part of the Habsburg Empire, which meant that it was within the German imperial framework that forms of enforcement which included taking someone’s life could be phased out. Maria Theresa put an end to the practice of inquisition, while Franz I prohibited torture before an execution, by decree. In 1843, one of the leaders of the parliamentary opposition, future Prime Minister Bertalan Szemere, suggested that death penalty should be left out of the criminal code as an outdated form of punishment. The conservative MPs, however, derailed his efforts, as a result of which this form of punishment remained part of the Hungarian legal system for almost another one and a half century – sometimes applied more abundantly, sometimes less.
We do not have much data on the activities of József Schuller. According to sources from the end of the 19th century, he came to Hungary with his predecessor, Schüch, from Brno, from where they brought execution techniques that were considered more human than the ones used before. Concerning law enforcement, there was an intensive “relationship” between Pest-Buda and Brno (today part of the Check Republic), with many Hungarian prisoners of state kept in the castle of Spielberg, so it must have seemed only reasonable for representatives of the executive power to ask over experienced executioners from there. With his milder methods, Schuller probably helped to reduce the number of public executions in Pest, and as a result, all over the country. In the age of reforms, the level of general contempt felt towards those of a profession like Schuller’s decreased, hangmen who were thought of as more humane, even if with restrictions, were allowed to be part of the life of a city. The present painting is a proof of that.
Schuller’s employment ended the same time when the revolution and war of independence of 1848–1849 fell. We do not know whether he was forced to retire or did so voluntarily after thirty-one years, but from 1849 a new hangman, Ferenc Both, also from Brno, replaced him. It appears as though the oppressive Austrian regime had been reluctant to trust even executioners from before the revolution. What we know for sure is that while Schuller’s ex-assistant, Mihály Kornberger from Győr, only executed people guilty of statutory offence on the Buda side, Both also undertook the implementation of capital punishment with regards to those who had been sentenced to death for their activities during the revolution. In the time of state terror, the character of József Schuller recalled memories of a lost, hopeful age, during which even the special, red cloak of a hangman had a Hungarian-style cut…

Written by Péter Köblös

Schuller József pesti hóhér feleségének megjelenése egy biedermeier portrén korszakos szemléletváltás tükre lehetne. Hiszen azt sugallja, hogy társadalmilag elfogadható, tehát ábrázolható személyről, családról van szó. Pedig a hóhér foglalkozása nem is állhatott volna messzebb a hagyományos polgári értékrendtől. Rettegve tisztelték és tisztelve rettegték. Aki városi polgár létére akár csak szóba elegyedett a hóhérral, leült vele egy asztalhoz, egyáltalán fizikailag érintkezett vele vagy – ha mesterember volt – munkát végzett a számára, kiközösítették a városbeliek, munkáját nem fogadták el többé, nevét törölték a céhből, vagyis puszta megélhetését kockáztatta.

Különös módon azonban ez a szinte rituális érinthetetlenség kínált kitörési lehetőséget a régebbi korok hóhérai számára. A hóhért kísérő általános elutasítás légköre ugyanis áldozatára is kiterjedt – a kivégzés előtt álló elítélthez éppúgy tilos volt hozzáérni egy becsületes polgárnak, vagy segíteni neki, mintha a hóhérral tenné. Ezért ha egy kínvallatást túlélt gyanúsítottnak bebizonyult az ártatlansága és szabadon engedték, nem fordulhatott máshoz sérülései ellátására, mint kínzójához. S az az igazság, nem is igen kereshetett volna nála megfelelőbb, felkészültebb szakembert erre a célra. A 18. századig, az újkori orvostudomány elterjedéséig a nehezen megfizethető tudós orvosokon kívül a hóhérok rendelkeztek a legkiválóbb anatómiai ismeretekkel az emberi testről. Mivel – foglalkozásukból adódóan – a fizikai eredetű sebesülésekben voltak leginkább jártasak, egy-egy „ügyesebb kezűnek” ismert hóhért alkalmilag katonaorvosnak is meghívtak. Ezenkívül a hóhérnak kellett végeznie a nyilvánosházak egészségügyi felügyeletét, beleértve a kéjhölgyek rendszeres vizsgálatát. De igazi „ideje” járvány terjedésekor jött el. Az ismeretlen kórokozótól – és a rémült, felbőszült lakosságtól – való félelmükben a szakképzett orvosok és a sebészi feladatokat ellátó borbélyok gyakran elmenekültek a karantén alá vont városból. Ilyenkor többnyire a helyben maradó hóhér vette át feladatkörüket, neki nem volt sem félni-, sem vesztenivalója. Ha egy különösen súlyos járványban megfelelően helytállt, nemcsak a város polgárainak tiszteletét vívta ki, hanem akár polgárjogot is nyerhetett az uralkodótól. Az orvostudomány volt tehát az a terület, amelyen át a hóhér el tudta fogadtatni magát a társadalommal. Már a középkorban megesett, hogy a hóhér felvételét kérte a sebészek céhébe, az újkorban pedig az is előfordult, hogy a hóhérok – s még inkább gyermekeik – az egyetemek orvosi fakultásait látogatták.

Az orvostudományhoz kapcsolódtak a hóhér személyéhez kezdettől fogva tapadó babonák és hiedelmek is. A hóhérban, mint minden különösen nagy félelmet keltő, vérontással kapcsolatos jelenségben, egyúttal gyógyító varázslatot is láttak. Jellegzetes tárgyait a középkor s a kora újkor folyamán gyakran használták gyógyító célokra, így pallosát többek között tüdőbetegségek elűzésére vagy a szülés megkönnyítésére, az akasztófa kötelét pedig a diftéria „gyógyítására”. Hasonlóképp babonás erőt tulajdonítottak azoknak a tárgyaknak, amelyekkel a hóhér alkalmilag érintkezett, sőt az általa kivégzett embernek is. Az akasztott hüvelykujját, ruhadarabjait hosszú ideig szerencsehozó, gyógyító vagy szerelmi talizmánként hurcolták magukkal, nemcsak gonosztevők, hanem tisztes polgárok is. Mindezekhez viszont csakis a hóhér által juthattak – méghozzá hatósági engedéllyel –, ami némi anyagi hasznot is hozott neki. A gyógynövények és gyógyszerek beható ismerete, amellyel nem egy hóhér rendelkezett, ugyancsak a babonákhoz kapcsolódott a régebbi századokban. A hóhér ezeket is eladogatta alkalomszerűen. A polgárok minden tiltás ellenére e hallgatólagos kereskedelem révén idővel maguk taposták ki a hóhér útját az elszigeteltségből. Az eredményesebb „gyógyhóhérok” híre messze földre eljutott, néha az előkelők, sőt az uralkodók is magukhoz rendelték őket betegségük idején. A babonák tehát közvetve hozzájárultak, hogy a hóhér emberi életek kioltása mellett azok jobbításával kezdjen foglalkozni, ezáltal elfogadott társadalmi állásra tegyen szert. A hóhérok orvoslását ugyan 1774-ben megtiltotta a magyarországi helytartótanács, de addigra a helyzetük visszavonhatatlanul megváltozott.

A valódi áttörést a hóhér számára Európa-szerte, így hazánkban is a felvilágosodás, majd a reformkor hozta meg. A halálbüntetést és a kivégzéseket mindinkább „civilizáltabb” keretbe foglalták. A szociológia mint tudományág kialakulása, a nemzetállam és az állampolgárság fogalmának megjelenése a 19. század elején, valamint a modern publicisztika fejlődése alapjában formálta át a társadalmi szemléletet mind tudományos, mind laikus körökben. Az egyes foglalkozások nem jelentettek többé akadályt a polgárjog megszerzésében. Bár e folyamat nálunk – és általában Kelet-Közép-Európában – hiányosan és sokszor megkésve ment végbe, de mind szélesebb tömegek előtt tárult fel az alsóbb, hatalommal, vagyonnal nem rendelkező néprétegek eladdig jószerivel láthatatlan világa. A látható társadalomnak immár a hóhér is tagja. A hóhér is ember, mi több: családos férfiember. Ha tehát az általában emberségesnek tartott pesti hóhér, Schuller József érdemesnek tartja megfestetnie magát mint teljes értékű polgárt – és meg is engedheti magának anyagilag –, úgy illő, hogy családi portét készíttessen, és nejét is megörökíttesse. S miután a magyarosodás éveiben Schuller maga is magyar szabású egyenruhában vesz részt az akasztásokon, a feleséggel bizonyíttatni kívánja, hogy jó honpolgár: a szolid, nem hivalkodó, de azért tisztességes ruházaton s az anyagi biztonságot reprezentáló ékszereken kívül egy hosszú, mutatós, piros-fehér-zöld színű főkötő is ékíti Schullernét. A három színben, azaz trikolórban pompázó ruhadarab a nemzeti önazonosság új, általánossá váló, a francia forradalom mintájára elterjedő jelképe.

Frey Zsuzsanna arcképe nyitotta meg a nyilvánosság elé lépő, csakhamar nevezetessé váló hóhérfeleségek (és -özvegyek) sorát Magyarországon. Ő ugyan még „csak” festményen látható, de az utána következők meg is „szólaltak”. Kornberger Mihály budai hóhér, majd az állami ítélet-végrehajtóvá avanzsáló Kozarek Ferenc házastársai a 19. század második felében kibontakozó bulvárújságírás kedvelt alanyává váltak férjük nyomában. Az 1870-es évektől fogva a város apraja-nagyja jelenlétében, elrettentő céllal megtartott kivégzések helyett a nyomtatott lapokból követhette a kíváncsi közönség a legújabb bűneseteket, a bűnösök utolsó óráit, perceit, s az erről szóló tudósítások szívesen tértek ki az ítéleteket végrehajtó hóhérokra. A Schullerhez hasonlóan Brünnből eredő Kozarek neve országos fogalommá vált, dalok, rigmusok, még képeslapok is megörökítették alakját. De a szenzáción, a borzongatáson túllépve hű krónikásoknak is bizonyultak a hóhérfeleségek. Jó néhány adatot tőlük tudunk az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc előtti Magyarország ítélet-végrehajtási szokásairól, s általuk térképezhetjük fel a zártan élő hóhérfamíliákat, amelyek valóságos dinasztiává terebélyesedtek. Az újkori magyarországi hóhérok – származásukhoz híven – hagyományosan osztrák vagy cseh hóhércsaládokból választottak feleséget. Kornberger Mihályné Ernecker Karolina például a klosterneuburgi hóhér lánya volt. Frey Zsuzsanna neve alapján pedig nem lehetetlen, hogy leszármazottja Fray József Gáspár nagyszombati hóhérnak, akit polgárjoggal ruháztak fel az 1739–1740. évi pusztító pestisjárvány közepette végzett derekas orvosi munkájáért.

Ezek az asszonyok azonban korántsem voltak csupán az újság- és tanulmányírók adatszolgáltatói vagy afféle csendes korszaktanúk. Férjük halála után rendszerint átvették a családi gazdaságot, s egész ipartelepek önálló vezetői lettek, befolyást gyakoroltak a főváros gazdaságára és így a városképre. A hóhéroknak ugyanis volt még egy foglalkozásuk: a gyepmesterség.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Vajna Károly: Hazai régi büntetések, II. kötet, Lőrincz János „Univers” Könyvnyomdája, Budapest, 1907, http://mek.oszk.hu/12700/12701/pdf/12701_02-2.pdf

Gábor Ármin Barna: Hóhérlakok Budán és Pesten I., 2019, in: Patibulum blog, https://patibulum.blog.hu/2019/08/01/hoherlakok_budan_es_pesten_i

Gábor Ármin Barna: Hóhérlakok Budán és Pesten II., 2019, in: Patibulum blog, https://patibulum.blog.hu/2019/08/21/hoherlakok_budan_es_pesten_ii

Gábor Ármin Barna: Orvos járvány idején: a hóhér, 2020, in: Patibulum blog, https://patibulum.blog.hu/2020/03/28/orvosunk_jarvany_idejen_a_hoher

Gyógyhóhérok, 2020, az MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Adattár járványtörténeti blogja, https://semmelweismuseum.blog.hu/2020/03/26/gyogyhoherok

Unknown artist: Portrait of Józsefné Schuller Zsuzsanna Frey, around 1840
oil, canvas, 68,5 x 55,5 cm

The appearance of the wife of József Schuller, the hangman of Pest, in a biedermeier painting could signify a milestone shift in attitudes, as it suggests that she – and her family – were socially acceptable, hence portrayable. Still, the occupation of an executioner could not have been more alien to the traditional values of the middle classes. An executioner was dreaded and respected at the same time. Those who – in spite of being a citizen of the city – engaged in conversation with an executioner, sat at the same table with him or had any physical contact with him or – if they were craftsmen – did any kind of work for him, were ostracised by the others in the city, their work was not accepted, their name was deleted from the guild, so all in all, such persons were risking their livelihood.

Strangely enough, it was exactly this kind of, almost ritual untouchability that offered a chance for breakout for the executioners of old times. The general atmosphere of rejection included the victim of the hangman too. It was forbidden for an honourable citizen to touch or to help a convict waiting to be executed. It followed that if a suspect who survived torture, proved to be innocent and was freed, he had no other person to turn to with his injuries than the torturer himself. Truth be told, he could not have turned to a more suitable, better prepared person anyway. Up until the 18th century, when modern medicine started to gain ground, apart from expensive, scholarly doctors, executioners had the most knowledge of human anatomy. Since, due to their occupation, they were the most skilled in physical injuries, executioners known to be “fine-fingered” were also offered temporary positions as army surgeon. They also carried out the medical supervision of brothels, including regular check-ups of the ladies of the evening. Still, their time really arrived when there was a pandemic. Trained doctors and barbers, who regularly carried out surgical tasks, often left a town under quarantine, partly because they were afraid of the unknown pathogen and partly because they were also afraid of the terrified and enraged citizens. In times like this, it was normally the hangman who assumed responsibility for curing – he had nothing to loose and so nothing to be afraid of. If he managed to stand his ground during an especially grave pandemic, he did not only earn the respect of the citizens but could also be granted civic rights. All in all, it was by means of the science of medicine that an executioner could make himself accepted by society. Already in the middle ages, there were occasions when an executioner asked to be accepted into the guild of surgeons, while in the modern age, executioners – and more often their children – sometimes studied at the medical faculties of universities.

Some of the superstitions and beliefs surrounding executioners also originated in their knowledge of medicine. Just like any other phenomenon linked with an especially terrifying form of bloodshed, executioners were seen as having magical, curative power, too. In the middle ages and at the beginning of the modern age, their characteristic objects were often used for curative purposes, for example, their axe to drive pulmonary diseases away or to facilitate birth and the rope of the gallows to “cure” diphtheria. Objects an executioner was occasionally in contact with were similarly considered as having magic powers and what is more, people he executed, too. Not only villains but also respectful citizens carried around the thumb or some pieces of clothing of hanged men with them, as a talisman of cure or love. The only way to acquire these was with the cooperation of an executioner, –the transaction even required an official permit – which meant some additional income for the hangman or the headsman. In centuries of the more distant past, there was a strong link between the thorough knowledge of medical plants and medicines – often at the disposal of executioners – and superstition, and executioners also sold plants on occasion. In spite of all the prohibitions, and by means of this tacit trade, it was the citizens themselves who treaded the path out of isolation for executioners. The news of more successful “medicinal executioners” travelled far and wide – sometimes illustrious members of the society and even rulers called for a hangman when they were ill. So it was partly as a result of people being superstitious that executioners started not only to extinguish lives but also to improve them and, as a consequence, they started to enjoy a more accepted position in society. Even though the practice of medicine by executioners was banned by the council of governor-general in Hungary, in 1774, by that time their situation had changed irrevocably.

All over Europe, and so in Hungary too, the real breakthrough for executioners came in the age of the Enlightenment and then in the age of Reforms. By that time, capital punishment and executions were organised in a more “civilised” manner. The emergence of sociology as a discipline, the appearance of the concepts of nation state and citizenship at the beginning of the 19th century and the evolution of modern journalism fundamentally reshaped the views and attitudes of the society, both in academic and in non-professional circles. By this time, the occupation of a person could not stand in the way of being granted civic rights. Even though in Hungary – just like in Eastern and Central Europe in general – this process was often slow and at times even incomplete, still a world that had been out of reach for the lower, resourceless social strata, opened up. Executioners too, became visible members of society. And they too, became considered as human beings, what is more: family men. So, if the executioner of Pest, who was generally considered humane, thought it fit to have his portrait painted as a full-fledged citizen – and could also afford to do so – the decent thing to do was to have a family portrait made, one that included his wife too. Since in the years of the gradual adoption of Hungarian ways, Schuller himself appeared at hangings in a Hungarian-style uniform, his wife served as a proof of being a good citizen: apart from her decent, not ostentatious but still respectable clothing and the jewellery representing financial stability, she was also adorned by a long, pretty, red, white and green scarf. The three glittering colours, i.e. the tricolour of the piece of clothing – following the example of the French revolution – was a symbol of newly found national identity.

Zsuzsanna Frey’s was the first in a line of wives (and widows) of executioners who appeared in public and soon became fairly famous in Hungary. Even though she was “only” depicted in a painting, those who followed in her steps “spoke up” too. The wives of Mihály Kornberger, executioner of Buda, and Ferenc Kozarek – who was promoted to executioner of state – became popular subjects of the tabloid press rising in the second half of the 19th century, due to their husbands. From the 1870s, instead of executions held in front of the old and young of a city as a deterrent, the interested public could follow up on the newest criminal cases and the last hours and minutes of convicts in the press which was happy to report on those who executed the sentence, too. The name of Kozarek, who similarly to Schuller, was originally from Brno, became a nationally known concept; there were songs and rhymes written about him and his figure was even portrayed in postcards. Over the sensation and the thrill, the wives of executioners also proved to be authentic chroniclers. They provided plenty of information about how sentences were executed in Hungary before the revolution and war of independence in 1848-1849 and it is thanks to them that we have a chance of mapping out the families of executioners, who lived in closed circles and grew in size until they formed whole dynasties. Executioners of the modern age in Hungary tended to remain true to their origins and chose their wives from an Austrian or a Check family of executioners. Mihályné Kornberger Karolina Ernecker, for example, was the daughter of the executioner of Klosterneuburg. Considering the name of Zsuzsanna Frey, she may have been a descendent of József Gáspár Fray, executioner of Nagyszombat, who was granted citizenship for his outstanding medical services during the raging plague epidemic of 1739–1740…

These women, however, were not simply data providers of journalists and researchers, or some kind of silent witnesses of an era. After their husbands died, they took over the management of the family estate, became independent leaders of entire industrial plants and exerted influence on the economy of the capital and hence on the cityscape. For executioners had an additional occupation: they also acted as dog wardens.
Written by Péter Köblös

Ha egy látszólag jellegtelen portrépár – a pesti Schuller házaspár – mögött egész élet- és társadalomtörténet rejtőzhet, akkor sejthetjük, hogy egy amúgy igen elhagyottnak, elhanyagoltnak látszó épület megörökítése egy kis méretű múzeumi festményen is különleges jelentőséggel bír. A lepusztult, helyenként már düledező, tipikus 18. századi jegyeket mutató, emeletes polgári házat az elvadult környezet meg a borús, szeles őszi időjárás még komorabbá teszi. A nyomasztó légkör valóban hátborzongató történetet leng körül. A festmény a budai hóhér egykori szolgálati lakhelyét idézi meg, még gyéren lakott területen, amelynek kezdődő átformálódását jelzik a távolban feltűnő termetes villaépületek. Valódi funkcióját igazából a 19. század elején elvesztette, mikor megszűnt a budai hóhér állása, attól fogva „civil” kezelés alatt állt. Baljós szerepére azonban még sokáig emlékeztek a környező vidék lakói, ezért figyelhetett fel rá az újságíróként is dolgozó Egerváry Potemkin Ágost, aki Székely Bertalannál, majd Hollósy Simonnál tanult, s később törökországi sorozatáról vált ismertté a művészeti életben. A festő által igen kedvelt zsánerjelleget a staffázsfigurák mellett fokozzák az előtérbe tolt földhalmok, amelyek mögött a jókora hóhérlak jószerivel kunyhóvá törpül. Balra nemzeti színű csíkokkal festett határkaró mered jobb felé dőlve, mintegy demonstrálandó, hogy a korabeli város, egyáltalán: a civilizáció határán vagyunk. E „világvégi” tájék a mai Keleti Károly utca és a Bimbó út kereszteződése, közel a Margit körúthoz. Nemcsak a környék teljes átalakulása miatt lehetetlen azonosítani a mai helyszínt a borús hangulatképpel, hanem mert Egerváry mintha tudatosan kerülte volna benne a topográfiai elemeket – s amint látni fogjuk, minden oka meg is volt rá.

Hogyan került ide a budai hóhér háza, és mi okozta a funkcióváltást, amely idővel lehetővé tette a környék beépítését?

A budavári német katonai hatalom 1754-ben határozatban kötelezte a helyi polgárságot új hóhérház építésére, mert a mai Clark Ádám tér közelében a török kor után emelt első hóhérlakot túl közelinek ítélték a várbeli katonai objektumokhoz. Az építkezéshez Buda város vezetése a régi zsidó temetőt jelölte ki a Gellérthegy nyúlványán, a még beépítetlen Rózsadomb alján, az egykori Országút – a mai Margit körút – mellett. A helyszínválasztás önmagában is jelképezi a budai zsidó közösség tragikus sorsát. Buda új urai nem felejtették el, hogy a vár 1686-os ostromakor az Oszmán Birodalomban vallásukat viszonylag szabadon gyakorló zsidók vezetői, ismerve az ostromló seregek mentalitását s emlékezve a korábbi évszázadok üldöztetéseire, a keresztények ellenségeihez fordultak oltalomért. Azóta minden lehetséges intézkedéssel akadályozták boldogulásukat, 1746-ban pedig Mária Terézia rendelettel száműzte őket Budáról. Még csak el sem szállították az emberi maradványokat a hóhér számára kihasított telekről. A zsidókat tehát a hóhérokkal azonos társadalmi szintre süllyesztették, s sorsuk gyakorlatilag is találkozott a festményen megjelenő hóhérházban. Helyén még a huszadik századi építkezések idején is fordultak ki csontok a földből – az állatokéval együtt…

Az egészségügy volt az az irány, amerre kiutat találhattak a kitaszítottságból a középkori s a kora újkori hóhérok – amíg a királyi hatalom engedte. A 18. század végétől, miután ez az út bezárult előttük, az addig is kötelességszerűen művelt másik mesterségük vált legfőbb jövedelemforrásukká: a gyepmesterség. Ebben a korban, a gőzgép feltalálása előtt a közúti szállítás kizárólag kézi, illetve állati erővel folyt. Az országszerte ipari mennyiségben tartott állatokkal ipari mennyiségű tennivaló is járt. A hóhér mint gyepmester felelt azért, hogy az állatok ne veszélyeztessék a közlekedést és a magántulajdont, így nemcsak a kóbor kutyákat gyűjtötték be, mint mai utódaik, hanem minden elhullott, gazdátlan, illetve valamely okból hasznavehetetlenné vált háziállatot. A polgárnak bizony igencsak ajánlatos volt szigorúan ügyelnie haszonállatára, hiszen bárminemű érintkezés a hóhérral tilos volt, ha tehát egy állat a hóhér kezére került, gazdája nem vehette vissza többé, ha nem akart maga is kihullani a társadalomból. Ugyanez okból nem ölhetett vagy nyomoríthatott meg állatot, illetve nem nyúlhatott döghöz a polgár, hiszen mindez a hóhér feladata volt, vagyis az ő szintjére fokozta volna le magát a társadalom szemében. Az állatok begyűjtéséből így automatikusan következett elpusztításuk és tetemük ipari célú hasznosítása. Innen ered a gyepmester német neve: der Schinder, magyarosan sintér, azaz „nyúzó” – német nyelvterületen ugyanezzel a kifejezéssel illették a zsarnok uralkodókat. Ahogyan pedig az egészségügy, úgy a köztisztaság területén is a hóhérok hatáskörébe tartoztak a szó szerint legpiszkosabb munkák: a város csatornáinak, illetve később a közhivatali árnyékszékek ürítése és tisztítása. E munkájuk kielégítő elvégzése mellett is vigyázniuk kellett valamennyire a köztisztaságra a polgároknak, ami hosszú távon a járványok terjedésének mérsékléséhez vezetett. Hiába járt a hóhérok munkája megannyi élet elvételével, mégis nekik voltak köszönhetők a mai higiéniai és állatvédelmi törvények kezdetei a fejlődő városban.

Az 1755-ben felépült gellérthegyi-rózsadombi hóhérház – akárcsak elődje – mindössze fél évszázadig működhetett eredeti funkciójában. Ezúttal a város érte utol. A 19. század elejére a városi lakosság, ezáltal az általuk tartott állatok száma is a korábbi többszörösére nőtt. Márpedig a hóhérnak, hogy ellássa gyepmesteri feladatait, a kivégzésekhez hasonlóan segédekre volt szüksége, őket pedig meg kellett fizetni és el is kellett helyezni, ezenkívül megfelelő területet és infrastruktúrát kellett biztosítani az állattetemek feldolgozására. A hóhérlakokhoz ezért terjedelmes állat- és dögtelepek csatlakoztak. A környékbeli állatok megsokasodásával annyira fellendült a sintértelep forgalma, hogy valódi manufaktúrává nőtt. Az üzemi módszerek viszont lényegében változatlanok maradtak a középkor óta: a tetemeket kézzel nyúzták meg és darabolták fel, majd hatalmas üstökben főzték ki belőlük az enyvet, amely a fa-, bőr- és textilipar, valamint a festészet és szobrászat számára is sokáig nélkülözhetetlen ragasztó-, kötő- és adalékanyag volt. Elképzelhető, mekkora hang- és főleg szaghatással járt ez a művelet. Az egyre műveltebb és módosabb környékbeli polgárságot 1806-ra oly mértékben zavarta a dögfeldolgozó körül terjengő bűz – s persze a hóhér kínos közelsége –, hogy kijárták a városvezetésnél: helyeztesse a sintérmunkát távolabb a lakóövezettől. A budai hóhér, Henthaler József megpróbált a törvény útján kiállni az intézkedés ellen, hogy megvédhesse jól bejáratott üzletét, ám a hóhértanya melletti dögtelep telkét felvásárló szomszéd birtokos ravaszul az elégedetlenkedő polgárok élére állt. Könnyű volt az idős hóhér ellen fordítani a közhangulatot: már a magyar jakobinusok 1795-ös kivégzésén ügyetlennek bizonyult – erről többek között Kazinczy Ferenc emlékezik meg –, a pereskedés évében aztán, egy újabb kivégzésbeli balfogásra való hivatkozással, állásából is távoznia kellett. Ettől fogva a budai hóhér feladatait a pesti bakók és segédeik látták el, színre léptek tehát Schullerék. Henthaler egykori háza és telke a továbbiakban püspöki és főúri tulajdonban állt, az épület körül hamarosan díszkert és park létesült. A század végére elhalványult a hóhérház emléke, így 1892-ben már semmi akadálya sem volt annak, hogy a telket megvásárolja a világhírű műegyetemi tanár, Zipernowski Károly, a váltóáramú generátor és a transzformátor egyik feltalálója, s a festményen is láthatóan omladozó, rossz emlékű ház helyén nyaralót építtessen. Vagyis a kép keletkezése idején a hóhérház és sivár környezete már nem létezett – a művész minden bizonnyal régebbi ábrázolásokat, mások elbeszéléseit vagy éppenséggel saját emlékeit használta fel munkájához. A városrész képe 1928-ban változott a maira, amikor felépültek a Mailáth-féle bérházak.

A Margit körút melletti ház hóhérokhoz kapcsolható története ugyan 1806-ban véget ért, de a hóhéroké még korántsem, sőt a gyepmesterséggel kapcsolatos nagyipari befolyásukra csak ezután tettek szert. Ennek históriáját is érdemes nyomon követnünk, hiszen ipari tevékenységük tartott legtovább és vált a legmaradandóbbá.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Gábor Ármin Barna: Hóhérlakok Budán és Pesten I., 2019, in: Patibulum blog, https://patibulum.blog.hu/2019/08/01/hoherlakok_budan_es_pesten_i

Gábor Ármin Barna: Hóhérlakok Budán és Pesten II., 2019, in: Patibulum blog, https://patibulum.blog.hu/2019/08/21/hoherlakok_budan_es_pesten_ii

D. Kovács Lajos: A budai hóhérház, in: História 2. évf. 3. szám, Pestbudai emléklapok, 1929, in: Tabán anno, http://taban-anno.blogspot.com/2018/06/hoher-haza-gellerthegyen.html

A kaposvári születésű Feiks Jenő Budapesten, a Józsefvárosban nőtt fel, ahol a későbbi világhírű író, Molnár Ferenc osztálytársa és barátja volt. Később Párizsban, majd a müncheni Hollósy-iskolában tanult. Molnár révén került be a pesti színházi körökbe; eleinte karikatúráiról és impresszionista felfogású festményeiről volt ismert. Sikeres művész lett, német és francia művészeti társaságok is tagjaik közé választották, 1926-ban pedig a magyar fővárosban nyitott szabadiskolát. Ezen a lendületes, redukált jellegű, az avantgárdhoz közeli felfogású 1913-as képén a gyermekkor beépítetlen külvárosának táját, a józsef- és ferencvárosi csavargásokat eleveníti fel, hasonlóan író barátjához, aki nem sokkal korábban jelentette meg halhatatlanná vált művét, A Pál utcai fiúkat. A regény főhőséhez, Nemecsek Ernőhöz a festő alakja szolgált mintául. A sivár, havas, szinte élettelen, sík vidéken inkább utalnak az emberi tevékenységre a piszkos szürkéskék eget maguk fölött fojtó barna füsttel beborító gyárkémények, mint a bekötőúton gépiesen, bábuszerűen menetelő szekerek, emberalakok és a körülöttük elszórtan álldogáló csenevész fák és komor épülettömbök. Ez a miliő azonban nem csupán az alkotó ifjúkorába, a 19. század végére vezet el bennünket, hanem sokkal messzebbre az időben: amikor a Ferencváros külső részén a hóhérok gyepmesteri munkája valódi ipari méreteket öltött, s ezáltal minden korábbinál nagyobb hatást gyakoroltak városuk fejlődésére, sorsának alakulására. A történet éppen olyan reménytelen hangulatú helyszínen kezdődött el, amilyet ezen a festményen láthatunk.

Nemcsak a hóhérok, hanem a körülöttük növekvő város szempontjából is messzemenő következményeket hozott az enyv előállításának kezdeti „privilégiuma”. Budapest délkeleti része településszerkezetének és általában a modern fővárosi vegyiparnak a kialakulása szoros összefüggésben állt az egykori pesti hóhérlakkal és sintértelepével, s még inkább egy rendíthetetlen matrónával, akit az elavuló dögfeldolgozó módszerek okozta bűz elleni folyamatos sajtóhadjáratok vagy az újabban meghozott egészségügyi szabályok sem ingattak meg pozíciójában.

Az igazi változások kezdetét a hóhérok számára a szabadságharc leverése jelentette. 1849-től ugyanis nemcsak a hóhér személye változott meg, hanem a sintértelepek és a hóhérházak kezelése is. A budai oldalon a Bécsi és a Doberdó út sarkán, a mai Óbudai Egyetem helyén létesült újra hóhérlak, méghozzá egy újabb felszámolt sírkertet, az egykori Kiscelli temetőt elfoglalva. Ezen a környéken már régóta folyt sintérmunka az új budai hóhér, Kornberger Mihály révén, aki még segédként kapta meg a fióküzlet gyanánt létesített ipartelepet mesterétől, Schuller Józseftől. Ami a „központot”, Schuller szolgálati lakhelyét illeti, a Ferencváros külső részében, a mai Soroksári és Kvassay Jenő út találkozásánál állott. A Duna közelsége ideális volt a pesti állattetem-feldolgozó manufaktúra működéséhez az üzem vízigényének fedezésével, ráadásul a fel nem használható maradványokat is könnyen el lehetett tüntetni. Később, 1862-ben, az egyre romló közbiztonság javítására menesztették Pestről a Schuller Józsefet váltó, negatív megítélésű Both Ferencet, és kinevezték egyedüli fővárosi és Pest megyei hóhérnak Kornbergert, akire mintegy átháramlott a „békebeli” Schuller viszonylagos „népszerűsége”. Hamarosan át is költözött Óbudáról korábbi mestere házába, a pesti oldalra.

Így hát hiába vált külön a hóhérházak és a sintértelepek kezelése, történetük szálai újra és újra összefonódnak. Ugyanakkor hiába egyesült később újra a hóhér és a gyepmester állása, a sintértelepek történetében mégis rendre felbukkannak a budai és pesti hóhércsaládok leszármazottai egyaránt. A titok nyitja megint csak az egészségügy bizonyos területén keresendő. Ha az emberek gyógyítása nem is volt már lehetséges a hóhéroknak, a gyepmesteri munka több évszázados tapasztalataival az állatgyógyászatban továbbra is részt vehettek. A megszülető modern állattartási szabályok a gyepmesteri telepekre is vonatkoztak, így kötelező volt a rendszeres állatorvosi ellenőrzés. Kornberger állatorvosi felügyelője pedig nem volt más, mint Both Ferenc fia, József. Ő kezelte a Kornberger elköltözése után megüresedő óbudai lakot és telepét, bár a tulajdonos továbbra is a Kornberger család maradt.
Az állatfeldolgozó manufaktúrákat az 1850-es évek végétől névleg ugyan Kornberger Mihály, ám a hóhérmunkával járó teendői okán valójában felesége, Ernercker Karolina igazgatta a Duna mindkét oldalán. 1876-ban férje meghalt, ettől fogva egészen a maga kezében fogta össze az üzemvezetést. A gyakorlati teendőket Budán Both Józsefre bízta, Pesten pedig Kozarek Ferencre, a bulvárvilág legendájára, aki éppúgy Kornberger egykori segédjeként „örökölte meg” a hóhéri állást, ahogy annak idején Kornberger Schullertól. Ernecker Karolina özvegyként szinte egyszemélyes ipari nagyhatalommá nőtte ki magát. Sikerét a hóhércsaládokkal folytatott ügyes és szervezett együttműködésen kívül az 1860-as években bekövetkezett hatalmas léptékű technológiai újításnak köszönhette. Felfedezték ugyanis a csontszenet, más néven a spódiumot, amelyet a cukor és főleg a műtrágya gyártásában lehetett adalékként használni. Miután pedig az ehhez való csontalapanyagot éppen a hóhérházak melletti állatfeldolgozók nyújthatták legnagyobb bőségben, gombamód nőttek ki a földből a csontégetésre szakosodott üzemek a ferencvárosi hóhérház körzetében – amely a hóhéroktól való általános távolságtartás miatt lakatlan volt. Nem csoda, hogy megnőtt a gyepmesteri telkek értéke, s ezáltal az azokat nemzedékek óta fenntartó hóhércsaládok komoly ipari tényezővé váltak. A 19. század végére az évi ezer tonnát is elérte a feldolgozott állattetemek össztömege. Semmi sem állhatott a fejlődés útjába: a csontszénégetők mellé idővel szappangyárak is települtek, amelyek úgyszintén a hóhér üzeméből kapták az alapanyagul szolgáló állati zsiradékot. A vasút megjelenése után kiépültek a dunai kikötők. A hóhérház körüli gyárak lassan összefüggő vegyipari zónává olvadtak össze, amely kisebb-nagyobb mértékben ma is jellemző a Külső-Ferencvárosra. Ernecker Karolina ipari egyeduralmát a városvezetés némely korrupt tagja is segítette azzal, hogy az alapanyag-beszerzés zavartalanságát biztosítandó hosszú éveken át elszabotálták az üzemek kötelező ellenőrzését és a korszerű állatfeldolgozó berendezések felépítését. Botrányos anyagi visszaélések után csak 1905-ben kezdte meg működését a ma is létező modern fehérjefeldolgozó üzemóriás, de már nem a Ferencvárosban, hanem a mai Illatos úton.

Özvegy Kornbergerné 1904-ben bekövetkezett halála egybeesett a régi „hóhérvilág” és az azzal összefüggő állatfeldolgozó és vegyipari módszerek végével. Addigra már a cukorgyártásban is kénsavat használtak a csontszármazékok helyett, megszülettek az első modern állatvédelmi és közegészségügyi törvények, amelyek megtiltották az ellenőrizetlen csontgyűjtést és a régi rendszerű, kézzel végzett állattetem-hasznosítást. Ráadásul megépült a Közvágóhíd, amelynek segítségével megvalósulhatott az egységesen ellenőrzött húsfeldolgozás. A hóhércsaládok kezelésében csak a még mindig értékes hóhérházak és a sintértelepek maradtak, mégpedig Budán Both Józsefnél, Pesten az 1894-ben meghalt Kozarek Ferenc örököseinél – az utóbbiaknál azonban már más helyszínen, mert a pesti hóhér ferencvárosi tanyáját időközben elnyelte a belőle és körülötte kinőtt ipartelep. A telket a házzal együtt még 1882-ben az ottani csontszéngyárhoz csatolták, s az új, egyben utolsó hóhértanyát a mai Gyáli úton jelölték ki. Itt működött tovább a főváros sintértelepe és egyetlen kutyatemetője. A lakot birtokló Kozarek család egymást követő generációi, férfi- és nőtagok egyaránt egészen az 1940-es évekig ellátták a kutyapecéri és temetőgondnoki, illetve az állatorvosi feladatokat. Sőt Kozarek Ferenc fia, Antal révén 1929-től 1931-ig ismét egy kézbe került a hóhér és a gyepmester munkája. Kozarek Antal ugyanis szabályos pályázaton elnyerte az immár állami kinevezés útján betölthető ítéletvégrehajtói állást. Korai halálával az utolsó régi dinasztiából származó hóhér távozott a magyar történelemből. Ugyanezekben az években tűnt el az Egerváry Potemkin Ágost festményén megörökített ház utódja, az utolsó budai hóhérlak is a Bécsi úton, az építendő Árpád hídhoz vezető főútvonal rendezéséhez s az Amfiteátrum feltárásához kapcsolódva.

A Gyáli úti hóhérlakkal közvetlenül szemben, a mai József Attila-lakótelep helyén húzódott a hírhedt Mária Valéria-telep, amely az I. világháború során ideiglenesen felhúzott katonai barakkokból alakult ki. Ezekben az években nagyszámú megrokkant katonalovat vágtak le, s tetemüket, akárcsak a régebbi időkben, a hóhértelken ásták el. Jóllehet a csontszéngyártás napja már leáldozott, a műtrágyagyáraktól esetleg kapható csekély pénzösszeg reményében a háború után lecsúszott állami kishivatalnokok, a frontról hazatérő, egzisztenciájukat vesztett katonák, majd az új országhatárokon túlról menekültek tömegesen lopóztak be a kutyatemető területére állatcsontokért. Ekkor játszott utoljára történelmi szerepet a hóhérház és telke. Igaz, a hóhérokhoz fűződő, makacsul fennmaradó régi hiedelmekből némi hasznot húzhatott a család: hozzájárulásukkal még sokáig meg-meglátogatták a környékbeliek, mi több, állítólag egyes miniszterek is a ház egykori „hóhérszobáját”, hogy belenézhessenek annak „szerencsehozó” tükrébe. A bontócsákányok végül a II. világháború után csaptak le az utolsó budapesti hóhértanyára.

A hóhérház jelenlétének nyoma azonban tovább él. Az 1890-től jegyzett Budapesti Vegyiművek, az első magyar nehézvegyipari vállalat jogelődjét, az Első Pesti Spodium- és Csontlisztgyárat egyértelműen a hóhérházhoz kapcsolódó műtrágyagyártásra támaszkodva alapították 1868-ban. 1936-ban a közel eső Illatos úton nyitották meg újabb telepét. A vállalat egykori nagyságát jól jellemzi, hogy saját labdarúgócsapatot tartott fenn, egy időben pedig a Ferencvárosi Torna Club (FTC) labdarúgó-szakosztályának hivatalos anyagi támogatója volt, cégjelével gyakran lehetett találkozni az NB I-es mérkőzéseken is. 2008-tól kezdte befejezni tevékenységét; ha beleszámítjuk a jogelőd idejét, akkor 139 év után. Súlyos örökséget hagyott hátra, az ott tárolt és a talajba ivódott veszélyes hulladékok, köztük régen betiltott irtó- és növényvédő szerek, mérgező fémek mindmáig nagyon komoly környezeti problémát jelentenek. Ahogyan, mint láttuk, a hóhérok sem voltak éppen a környezetvédelem bajnokai…

A hóhérok és házaik eltűntek ugyan, de gyepmesteri és vegyipari munkájukat ma is nemegyszer összekapcsolva, immár emberiesebb keretek között folytatják, közel utolsó pesti lakhelyükhöz, amelynek környezetét végső soron ők alakították ki maguknak. A fővárosi gyepmesteri központ is Pest valamikori hóhérháza környékén maradt. Az ugyancsak Illatos úti állatmenhely a legismertebbek egyike az egész országban. Közvetlen szomszédságában áll az 1905-ben átadott, s 1949 óta Állatfehérje Takarmányokat Előállító Vállalatnak nevezett gyár (ma: ATEV Fehérjefeldolgozó Zrt.), amely az állatinyersanyag-feldolgozó országos gyárhálózat főüzeme. Szerepe 2004, hazánk európai uniós csatlakozása óta még fontosabb, mert a hatályos EU-s környezetvédelmi törvények tiltják az állati hulladék elföldelését és a dögkutak fenntartását. Maga az Illatos út, illetve az ipartelepek szennyvizének elvezetésére épült Illatos-árok neve is ironikusan a hóhérok környékbeli jelenvoltára utal.
Valahányszor festünk, vásznat vagy fatáblát alapozunk, papíripari, faipari, ruhaipari tárgyak, netán egyes gyógyászati vegyületek előállítását végezzük, néha eszünkbe juthat, milyen foglalkozás egykori „gyümölcsét” tartjuk kezünkben. Olyanokét, akik emlékét például egy nem túl nagy igénnyel megfestett zsánerképecske vagy egy házaspár kopott portréja őrzi meg az utókornak. Ők is történelmünk részei.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Gábor Ármin Barna: Hóhérlakok Budán és Pesten I., 2019, in: Patibulum blog, https://patibulum.blog.hu/2019/08/01/hoherlakok_budan_es_pesten_i

Gábor Ármin Barna: Hóhérlakok Budán és Pesten II., 2019, in: Patibulum blog, https://patibulum.blog.hu/2019/08/21/hoherlakok_budan_es_pesten_ii

A Budapesti Vegyiművek felszámolás alatt álló Illatos úti telephelye, in: Greenpeace: Mérgezett örökségünk – Szennyezett területek és időzített vegyi bombák Magyarországon, https://hu.greenpeace.org/mergezett-oroksegunk/bvm/

ATEV Fehérjefeldolgozó Zrt.: Cégünkről, http://www.atev.hu/rolunk

Pálinkás János: Feiks Jenő, az igazi Nemecsek, 2020. december 28., in: jozsefvaros.hu, https://jozsefvaros.hu/hir/75677/feiks-jeno-az-igazi-nemecsek