Szerkesztő: Vincze Dóra

Szerkesztette 2015-ig: Fitz Péter

Fotók: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence, továbbá ismeretlen szerzők

Logo: Trombitás Tamás

© Fővárosi Képtár, 2014

A nagy háború

Rippl-Rónai József (1861–1927): IV. Károly király koronázása, 1916

pasztell, papír, 415 × 514 mm

IV. Károly király és Zita királyné koronázására Budapesten 1916. december 30-án került sor a Mátyás-templomban. I. Károly néven 1916–1918-ig ő volt az Osztrák Császárság utolsó császára, IV. Károly néven Magyarország utolsó királya. Vele ért véget a királyság és a királykoronázás ezredéves magyar hagyománya.

Ferenc József 1916. novemberében meghalt. A korábbi trónörökös, Ferenc József unokaöccse, Ferenc Ferdinánd főherceg az első világháborút kirobbantó merénylet áldozata lett Szarajevóban 1914. június 28-án, így 1916-ban Károly főhercegre szállt a trón. Magyar királlyá koronázását igen gyorsan kellett megszervezni, az ünnepségsorozat tagadhatatlanul a korabeli magyar politikai elit győzelme volt. Noha a koronázást törvény írta elő, számos vezető osztrák politikus ellenezte, mivel ez a dualista berendezkedés fennmaradását, s Magyarország viszonylagos önállóságát biztosította. A december végi koronázás az 1917. évi költségvetés uralkodó általi jóváhagyását is lehetővé tette.
A Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság december 1-én kezdte meg munkáját, és december 27-ére, a királyi pár Budapestre érkezésének időpontjára már készen kellett lenniük. December 30-ára feldíszítették a koronázási szertartás minden helyszínét. Bánffy Miklós gróf, elismert színházi látványtervező volt a művészeti albizottság vezetője, a koronázó templom dekorálásával Lechner Jenő építészt, az esküemelvény elkészítésével Pogány Móric építészt, a koronázási domb létrehozásával Kós Károly építészt, a koronázási útvonal dekorálásával pedig Györgyi Dénes és Kós Károly építészeket bízták meg.

A koronázási ceremónián részt vett a magyar arisztokrácia színe-java, egyházi és politikai vezetők, közéleti személyiségek. A királyi pár a koronázási menettel a Mátyás-templomhoz hajtott, ahol az évszázados hagyományok szerint mise keretében zajlott le a szertartás. Az uralkodó fejére Tisza István miniszterelnök, nádorhelyettes és Csernoch János esztergomi hercegprímás helyezte a Szent Koronát. A királyné koronázását Hornig Károly bíboros, veszprémi püspök végezte a házi koronával. A misén Liszt Ferenc koronázási miséjét játszották, ahogyan Ferenc József koronázásánál is, 1867-ben. A mise végeztével a király felavatta az aranysarkantyús vitézeket, akiket kívánságára a háború leghősiesebb katonái közül választottak ki. Ezt követően került sor a Szentháromság téren épített emelvényen az eskütételre, Károly kezében az eskükereszttel mondta az eskü szövegét, amelyet a prímás olvasott fel.

Végül következett a magyar királykoronázások világi ceremóniájának legérdekesebb mozzanata, a koronázási dombon a lovon ülő király által tett négy kardvágás a négy égtáj felé. A Szent György téren felállított koronázási dombot, amely hasonlított az 1867-es, Ferenc József koronázásakor épült elődjéhez, Kós Károly tervezte. A hagyománynak megfelelően a domb az ország minden vármegyéjéből odaszállított földből állt. A király a kardvágás szertartásával tett fogadalmat arra, hogy az országot minden ellenséggel szemben megvédi. Az I. világháború idején ennek különös jelentősége volt.
Rippl-Rónai pasztellképe a kardvágás utáni pillanatokat ábrázolja, azt, ahogyan a király a koronázási dombról készül elvágtatni, kardját előre szegezi, palástja lobog, a ló izmai megfeszülnek, elülső lábai a levegőben. A mozgásban lévő, az épített tribünön nyüzsgő tömeget és pompás zászlókat színes foltok jelzik. A lendületes pasztellrajzon így is kivehetők a tollas kalapok, átélhető a pillanat ünnepélyessége, szenvedélye.

A koronázási ünnepélyt díszebéd zárta, a királyi pár rögtön ezután elhagyta Budapestet, a fővárosban pedig ismét úrrá lett a szorongás, a háborús hangulat. Számos babonás szóbeszéd kapott szárnyra a koronázással kapcsolatban, amelyek mind negatív előjelet véltek felfedezni egy-egy mozzanatban. Az egyik ilyen előjel lett volna, hogy a kardvágás közben a király fején elbillent a korona, ám az, Rippl-Rónai pasztelljén is jól láthatóan, szíjjal volt rögzítve.
IV. Károly koronázásának számos mozzanatát dokumentumfilm őrizte meg az utókor számára. A film forgatásának jogát a magyar Uher cég nyerte el pályázati úton az első világháborús riportfilmjeiről ismert Kino-Riport vállalattal együtt, a munkát a későbbi hollywoodi, a Casablanca című filmmel Oscar-díjat nyert rendező, Kertész Mihály vezette. Egyszerre több stáb is forgatott előre meghatározott helyeken, a koronázás aktusát azonban nem sikerült rögzíteniük a fényszegény Mátyás-templomban. A koronázásról a századik évfordulóra, 2016-ban a Magyar Nemzeti Múzeum és a Filmarchívum együttműködésében elkészült a film magyarázatokkal ellátott változata, amely hozzáférhető itt: https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/film/iv-karoly-koronazas

IV. Károly 1918. novemberében lemondott magyarországi uralkodói jogairól. Többször sikertelenül kísérelte meg visszavenni a magyar királyi címet. Az utolsó kísérlete után 1921-ben Portugáliában, Madeira szigetén telepedett le. Itt halt meg nem sokkal később, 1922-ben spanyolnáthában.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Maczó Ferenc: IV. Károly király és Zita királyné koronázása, 2016. december 30., in: ujkor.hu, https://ujkor.hu/content/iv-karoly-kiraly-es-zita-kiralyne-koronazasa

Kolozsi Ádám: Mit akart az utolsó magyar király, 2016. december 30, in: index.hu, https://index.hu/tudomany/tortenelem/2016/12/30/szaz_eve_koronaztak_meg_az_utolso_magyar_kiralyt/

Lepold Antal: Csernoch János. Emlékezés Nagymagyarország utolsó hercegprímására, Bécs, 1963, http://www.ppek.hu/k194.htm

Maczó Ferenc – Rákossy Anna: IV. Károly király koronázása a budavári Nagyboldogasszony-templomban, in: Farbaky Páter – Farbakyné Deklava Lilla – Mátéffy Balázs – Róka Enikő – Végh András (szerk.): Mátyás-templom. A budavári Nagyboldogasszony-templom évszázadai (1246–2013) (kiállítási katalógus, Budapesti Történeti Múzeum), Budapest, 2015, 534–543. o.

József Rippl Rónai (1861–1927): The Coronation of Charles IV; 1916
pastel, paper, 415 x 514 mm
The coronation of Charles IV and Zita, king and queen of Hungary, took place on the 30th of December 1916, in Matthias Church. From 1916 till 1918, he was the last emperor of the Austrian monarchy, as Charles I, and the last king of Hungary, as Charles IV. The kingdom and the millenary tradition of Hungarian coronation ended with him.
Franz Joseph died in November 1916. The previous heir to the throne, Franz Joseph’s nephew, Franz Ferdinand was assassinated in Sarajevo on the 28th of June 1914, as a result of which World War I. broke out and Charles became heir to the throne. His coronation as king of Hungary had to be organised very quickly. The Committee Responsible for the Coronation Ceremony sat down to work on the 1st of December and they had to be ready by the 27th of December, when the royal couple arrived in Budapest. By the 30th of December, all the locations involved in the ceremony had been decorated. Count Miklós Bánffy, highly respected stage designer, was appointed head of the artistic sub-committee. Decoration of the coronation church was entrusted to the hands of Jenő Lechner, architect; Móric Pogány, architect, was responsible for the completion of the platform that served the purposes of the coronation oath; Károly Kós, architect, was in charge of the coronation hill; while Dénes Györgyi and Károly Kós, architects, oversaw the decoration of the coronation route.
The coronation ceremony was attended by most of the Hungarian aristocracy, church and political leaders and public figures. The royal couple drove to Matthias church, followed by the coronation procession, where the ceremony took place according to age-long traditions within the framework of a mass. The Saint Crown was placed on the head of the monarch by István Tisza prime minister, vice-palatine and by János Csernoch, archbishop of Esztergom. The queen was crowned by cardinal Károly Hornig, bishop of Veszprém, with the house crown. During mass, Ferenc Liszt’s Coronation Mass was played, just like on the occasion of Franz Joseph’s coronation, in 1867. After mass, the king initiated the Knights of the Golden Spurs, who, according to his wish, were selected from amongst the most heroic soldiers of the war. After this, the king took the coronation oath on the platform built at Szentháromság (Holy Trinity) square. Charles recited the text of the oath, read out by the primate, holding the oath-cross. Finally, the most interesting moment of the secular ceremony of Hungarian coronations arrived: on the coronation hill, the king, on horseback, made four sword-strokes in the direction of the four cardinal points. The coronation hill built on Szent György square, designed by Károly Kós, was similar to the one made for the coronation of Franz Joseph in 1867. In line with the traditions, the hill contained earth from each and every county. The ceremony of the sword-stokes represented the king’s intention to protect the country from all enemies. During World War I., this was of special importance.
Rippl-Rónai’s picture in pastel depicts the moments right after the sword-strokes were made: the king is ready to gallop away from the coronation hill, his sward is pointed forwards, his robe is floating behind him, the muscles of the horse tighten, its forelegs are in the air. The swarming crowds moving up and down and sitting on the tribune, as well as the coloured flags are indicated by coloured patches. The feather hats are still discernible in the energetic pastel drawing and one can feel the solemnity and passion of the event.
The coronation ceremony was closed by a gala dinner, right after which the royal couple left Budapest. The capital, once again, was dominated by an atmosphere of war and anxiety.
Several moments of the coronation of Charles IV were left to posterity by film documentaries. Shooting rights were won by tender by the Hungarian Uher company, together with Kino-Riport, known for its documentaries made during World War I. The film was directed by Mihály Kertész, who later moved to Hollywood and won the Academy Award for his film Casablanca. There were a number of crews working at previously agreed locations, however, they did not manage to record the coronation itself in the dim of Matthias church. To celebrate the 100th anniversary of the coronation, in 2016, the Hungarian National Museum and the Film Archive cooperated to supplement the film with explanations. This version can be watched here:
https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/film/iv-karoly-koronazas
In November 1918, Charles IV abdicated his Hungarian throne, which he then tried, unsuccessfully, to regain a couple of times. After the last attempt, in 1921, he settled down in Madeira, Portugal, where he died not much later, in 1922, of pneumonia.
Written by Mária Árvai

Ulrich Géza (1881–1943): Budapest,1919. máj. 1., 1919

vászon, olaj, 55×69 cm

Ulrich Géza igen sokoldalú művész volt: tájképek, életképek és portrék egyaránt szerepeltek témái között, ismert volt mint kiállító festő, alkalmazott grafikus és freskófestő is. Budapesti, müncheni és stuttgarti tanulmányok után 1914-ig a nagy színházi rendezővel, Max Reinhardttal dolgozott Berlinben színházi díszlettervezőként. Ezután Luzernben, Budapesten, majd Aradon működött, freskókat készített a bánáti templomokba. 1938-tól ismét a magyar fővárosban élt.

Festményén egy történelmi léptékben mérve rövid, ám annál maradandóbb nyomot hagyó esemény: a Tanácsköztársaság idején megrendezett május 1-i felvonulás egy részlete látható, amint a tömeg az Andrássy útra fordul a mai Bajcsy-Zsilinszky útról. A valamikori munkásünnep, annak ellenére, hogy világszerte a „dolgozó nép” fogalmát központi motívumként kezelő szovjet típusú diktatúrák emelték a munka ünnepévé, az Amerikai Egyesült Államokból indult ki közvetlenül, az 1886. május 1-ére kitűzött, több nap után erőszakba torkolló chicagói szakszervezeti sztrájk- és tüntetéssorozat emlékére, amely eredetileg a nyolc órás munkaidő bevezetését követelte. A rendezvénynek azonban nemcsak ideológiai okokból érezték szükségét az 1919-es új hatalom birtokosai, hanem azért is, hogy elfedjék-feledtessék a hátország előtt a sorozatos katonai vereséget. A nemzetközileg el nem ismert, gazdasági blokád alá vont, folyamatosan változó országhatárok között mozgó Tanácsköztársaság vezetői megkísérelték sebtében újjászervezni a korábbi osztrák–magyar monarchiabeli magyar hadsereg maradékait, hogy segítségükkel katonai erővel foglalják vissza a csehszlovák, román és szerb hadsereg által megszállt területeket. A kezdeti sikerek után az offenzíva a legtöbb irányban kifulladt. Éppen május 1-én kísérelték meg – eredménytelenül – Komáromban a tanácsköztársasági milicisták a város északi fele, a mai Révkomárom visszafoglalását. A túlerőben lévő cseh légionáriusok hamar megállították a támadást, és a bekerített milicistákkal egy szálig végeztek, ráadásul a támadási kísérlet után az antanthatalmak kegyetlen katonai diktatúrát vezettek be az egész városban, katonai és polgári áldozatokkal egyaránt. Ugyanezen a napon keleten a Tiszántúlt is feladni kényszerültek a jóval számosabb és szervezettebb román hadsereggel szemben. A Forradalmi Kormányzótanács tehát a rendelkezésére álló időhöz képest a lehető leglátványosabban demonstrálta elvi alapjait a fővárosi középületeken és köztéri szobrászatban. Új, ideiglenes szobrokat emeltek, mégpedig Marx, Lenin, Liebknecht és Szabó Ervin mellett a különféle társadalmi osztályokat megszemélyesítő allegorikus alakokat. Több középületet – így a budai várpalotát vagy a Lánchidat – vörös drapériába vontak, sok köztéri emlékművet pedig, köztük képünkön a Sidló Ferenc-féle Nemzeti Áldozatkészség szobrát, fából és textilből készített díszletek mögé rejtették. A kivitelezésben az avantgárdhoz köthető alkotókon kívül a századforduló korábbi irányzatainak mesterei is részt vettek. A dísztribün a Hősök terén állott. A felvonulás egyszerre vált politikai rendezvénnyé és szórakozási lehetőséggé: a főváros számos pontján zenekarok, színpadok várták az érdeklődőket.

Noha a festő inkább riport módjára, a szemtanú hűségével ábrázolja éppen a Deák tér, a Bajcsy-Zsilinszky út és az Andrássy út sarkát, a lehető legnagyobb eszmei ellentétet sikerült egy képen belül szemléltetnie a kommunista Tanácsköztársaság kellékei és a Gyorssegély – Auguszta Alap, illetve a Hadsegélyező Hivatal által 1915-ben felállíttatott, a képen letakart Nemzeti Áldozatkészség szobra között. A háború már meglévő és várható áldozatainak és azok hozzátartozóinak önkéntes anyagi támogatásával részben a hazafias, harci szellemet kívánták erősíteni az országos közhangulatban, de a segélyalap az évek során gyorsan romló gazdasági helyzetben szükségessé is vált. A Sidló Ferenc által mintázott, Verrocchio Colleoni lovas szobrát – mely Velencében látható – követő faszoborra meghatározott pénzösszeg ellenében fémpikkelyeket erősíthettek az önkéntes adományozók, magánszemélyek és közületek egyaránt. A legtöbb fémlemezen az adományozó nevét is feltüntették. A befizetett pénzt az I. világháború magyar hadirokkantjai, hadiárvái és hadiözvegyei támogatására fordították. A festmény így jelzésszerűen összefoglalja annak a folyamatnak kezdő- és végpontját, amelyet a történelmi Magyarország összeomlásaként szoktunk jellemezni.

A Tanácsköztársaság az év augusztusára megbukott, de a Nemzeti Áldozatkészség egykori szoboremlékművéből is csak néhány darab maradt az utókorra – a Hadtörténeti Múzeum, valamint a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményét gyarapítják –, a vizuális térfoglalás azonban korántsem az első volt fővárosunk történelmében, s nem is az utolsó.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Horváth Attila: A hatalom ünnepe – az ünnep hatalma. Ünnepek Magyarországon a szovjet típusú diktatúra korában, in: Jogtörténeti Szemle, http://real.mtak.hu/35183/1/A_hatalom_unnepe_az_unnep_hatalma.pdf

Statáriummal és szesztilalommal kezdődött a proletárdiktatúra, MTI, 2019. március 21., in: Múlt-kor.hu,
https://mult-kor.hu/statariummal-es-szesztilalommal-kezdodtt-a-proletardiktatura-20190321

Komáromi Lapok, 40. évf., 16. szám, 1919. május 10.

Révész Emese: A múltat végképp eltörölni – helyett, legalább gyorsan elfedni. A Tanácsköztársaság május elsejei dekorációi, in: Artmagazin, 56. lapszám, 8–11. o.
https://www.artmagazin.hu/articles/nyomtatott/71b7a8df6461d03f0dc423a2672588b2

A Nemzeti Áldozat jelképei a Monarchiában. A Nemzeti Áldozatkészség szobrai és jelvényei a Monarchiában, 2017. január 27., in: Stephanus Public,
https://stephanus-public.webnode.hu/l/a-nemzeti-aldozat-jelkepei-a-monarchiaban/

Pataky Katalin (1894–1946): I. világháborús életképkarikatúra, 1915

vízfesték, papír, 330 × 250 mm

Az I. világháború előtt a nők reprezentatív öltözékei mintegy 25–30 méter textilből készültek, alattuk vászoningek, halcsonttal keményített fűzők és acélabroncsokkal megformázott alsószoknyák gyötörték a testet. Noha már a 19. század végén és a 20. század elején is egyszerűsödött a női viselet, gyökeres változást a világháború hozott.

A fronton harcoló férfiak helyett nők tízezrei álltak munkába, váltak kenyérkeresővé. A gazdasági szükségszerűség diktálta munkavállalás következménye az volt, hogy a divatos és nagyon kényelmetlen női ruházatot meg kellett újítani, mert alkalmatlan volt a munkavégzésre. A modern nő életének fő helyszíne már nem az otthon és a háztartás volt, hanem a munkahely és a társaság. A női élettér kitágulása a ruhatár teljes átalakítását kívánta, kényelmes, egyszerű, egész nap hordható ruhákra volt szükség. A konzervatív férfitársadalom nem lelkesedett az új divatért, a divatkarikatúra nem véletlenül lett népszerű műfaj a század elején.
A háborús ínség és az anyaghiány közepette a „boldog békeidők” ruházata ugyanakkor egyre pazarlóbbnak tetszett. A háború és a divat egymással ellentétes fogalmaknak tűnnek. Úgy képzeljük, hogy háború idején nincs szükség új ruhákra vagy társasági összejövetelekre. A valóság azonban az első világháború idején is más volt. Noha fellépett az anyaghiány, a szükségből erényt kovácsolt a Fényűzés Elleni Liga, amelyet 1916-ban az ismert írónő, Tormay Cécile alapított előkelő hölgyekkel közösen. Divatbemutatókat is rendeztek az olcsó, anyagtakarékos öltözködést segítendő, és pályázatot hirdettek egyszerű utcai ruhák, estélyi öltözékek tervezésére. A Liga nem volt hosszú életű, sem sikeres, 1917 elején megszűnt.

Az első világháború által a divatban hozott változások közül az egyik legszembetűnőbb – a női viselet egyszerűsödése mellett – az ápolónői egyenruha népszerűsége. 1914-ben Magyarországon a legtrendibb ruhadarab a keményített és makulátlanul tiszta ápolónői egyenruha volt, ez szerepelt a szeptember 15-i Divat Szalon címlapján is. Előkelő hölgyek százai jelentkeztek önkéntes ápolónak, és izgatottan várták a frontról érkező első sebesültszállítmányokat. „Az utcákon fehér batisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat, nagy vöröskereszttel a karjukon valami titokzatos, de borzasztóan sürgős és fontos küldetésben” – írta Kaffka Margit a Két nyár című elbeszélésében. A divatot követve azok is ápolónőruhát öltöttek, akik soha nem dolgoztak kórházban.

Pataky Katalin tanulmányait a budapesti Állami Női Festőiskolában folytatta 1916-tól 1918-ig. A Fővárosi Képtár számos rajzát őrzi. Divatrajzaival 1916-ban részt vett többek között a Fényűzés Elleni Liga Nemzeti Szalonban rendezett Divatkiállításán. 1915-ös vízfestményén egy kerthelyiség látható kis kerek asztalokkal. A háttérben katonaruhás alakok foglalnak helyet, az előtérben két hölgy uzsonnázik. Az egyikük talpig rózsaszínben, virágos kalapban kecsesen cigarettázik, míg a vele szemben ülő vöröskeresztes egyenruhát viselő „nővér” szintén finom mozdulattal emeli porceláncsészéjét – abszurd ellenpontjaiként a világháború borzalmainak.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

F. Dózsa Katalin: Az első világháború hatása a polgári erkölcsök, a női szerepek és az öltözködés érdemi változásaira, in: Múltunk, 2016/2. szám, 54–82. o.

Share on Pinterest