pasztell, papír, 415 × 514 mm
IV. Károly király és Zita királyné koronázására Budapesten 1916. december 30-án került sor a Mátyás-templomban. I. Károly néven 1916–1918-ig ő volt az Osztrák Császárság utolsó császára, IV. Károly néven Magyarország utolsó királya. Vele ért véget a királyság és a királykoronázás ezredéves magyar hagyománya.
Ferenc József 1916. novemberében meghalt. A korábbi trónörökös, Ferenc József unokaöccse, Ferenc Ferdinánd főherceg az első világháborút kirobbantó merénylet áldozata lett Szarajevóban 1914. június 28-án, így 1916-ban Károly főhercegre szállt a trón. Magyar királlyá koronázását igen gyorsan kellett megszervezni, az ünnepségsorozat tagadhatatlanul a korabeli magyar politikai elit győzelme volt. Noha a koronázást törvény írta elő, számos vezető osztrák politikus ellenezte, mivel ez a dualista berendezkedés fennmaradását, s Magyarország viszonylagos önállóságát biztosította. A december végi koronázás az 1917. évi költségvetés uralkodó általi jóváhagyását is lehetővé tette.
A Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság december 1-én kezdte meg munkáját, és december 27-ére, a királyi pár Budapestre érkezésének időpontjára már készen kellett lenniük. December 30-ára feldíszítették a koronázási szertartás minden helyszínét. Bánffy Miklós gróf, elismert színházi látványtervező volt a művészeti albizottság vezetője, a koronázó templom dekorálásával Lechner Jenő építészt, az esküemelvény elkészítésével Pogány Móric építészt, a koronázási domb létrehozásával Kós Károly építészt, a koronázási útvonal dekorálásával pedig Györgyi Dénes és Kós Károly építészeket bízták meg.
A koronázási ceremónián részt vett a magyar arisztokrácia színe-java, egyházi és politikai vezetők, közéleti személyiségek. A királyi pár a koronázási menettel a Mátyás-templomhoz hajtott, ahol az évszázados hagyományok szerint mise keretében zajlott le a szertartás. Az uralkodó fejére Tisza István miniszterelnök, nádorhelyettes és Csernoch János esztergomi hercegprímás helyezte a Szent Koronát. A királyné koronázását Hornig Károly bíboros, veszprémi püspök végezte a házi koronával. A misén Liszt Ferenc koronázási miséjét játszották, ahogyan Ferenc József koronázásánál is, 1867-ben. A mise végeztével a király felavatta az aranysarkantyús vitézeket, akiket kívánságára a háború leghősiesebb katonái közül választottak ki. Ezt követően került sor a Szentháromság téren épített emelvényen az eskütételre, Károly kezében az eskükereszttel mondta az eskü szövegét, amelyet a prímás olvasott fel.
Végül következett a magyar királykoronázások világi ceremóniájának legérdekesebb mozzanata, a koronázási dombon a lovon ülő király által tett négy kardvágás a négy égtáj felé. A Szent György téren felállított koronázási dombot, amely hasonlított az 1867-es, Ferenc József koronázásakor épült elődjéhez, Kós Károly tervezte. A hagyománynak megfelelően a domb az ország minden vármegyéjéből odaszállított földből állt. A király a kardvágás szertartásával tett fogadalmat arra, hogy az országot minden ellenséggel szemben megvédi. Az I. világháború idején ennek különös jelentősége volt.
Rippl-Rónai pasztellképe a kardvágás utáni pillanatokat ábrázolja, azt, ahogyan a király a koronázási dombról készül elvágtatni, kardját előre szegezi, palástja lobog, a ló izmai megfeszülnek, elülső lábai a levegőben. A mozgásban lévő, az épített tribünön nyüzsgő tömeget és pompás zászlókat színes foltok jelzik. A lendületes pasztellrajzon így is kivehetők a tollas kalapok, átélhető a pillanat ünnepélyessége, szenvedélye.
A koronázási ünnepélyt díszebéd zárta, a királyi pár rögtön ezután elhagyta Budapestet, a fővárosban pedig ismét úrrá lett a szorongás, a háborús hangulat. Számos babonás szóbeszéd kapott szárnyra a koronázással kapcsolatban, amelyek mind negatív előjelet véltek felfedezni egy-egy mozzanatban. Az egyik ilyen előjel lett volna, hogy a kardvágás közben a király fején elbillent a korona, ám az, Rippl-Rónai pasztelljén is jól láthatóan, szíjjal volt rögzítve.
IV. Károly koronázásának számos mozzanatát dokumentumfilm őrizte meg az utókor számára. A film forgatásának jogát a magyar Uher cég nyerte el pályázati úton az első világháborús riportfilmjeiről ismert Kino-Riport vállalattal együtt, a munkát a későbbi hollywoodi, a Casablanca című filmmel Oscar-díjat nyert rendező, Kertész Mihály vezette. Egyszerre több stáb is forgatott előre meghatározott helyeken, a koronázás aktusát azonban nem sikerült rögzíteniük a fényszegény Mátyás-templomban. A koronázásról a századik évfordulóra, 2016-ban a Magyar Nemzeti Múzeum és a Filmarchívum együttműködésében elkészült a film magyarázatokkal ellátott változata, amely hozzáférhető itt: https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/film/iv-karoly-koronazas
IV. Károly 1918. novemberében lemondott magyarországi uralkodói jogairól. Többször sikertelenül kísérelte meg visszavenni a magyar királyi címet. Az utolsó kísérlete után 1921-ben Portugáliában, Madeira szigetén telepedett le. Itt halt meg nem sokkal később, 1922-ben spanyolnáthában.
Írta: Árvai Mária
Irodalom:
Maczó Ferenc: IV. Károly király és Zita királyné koronázása, 2016. december 30., in: ujkor.hu, https://ujkor.hu/content/iv-karoly-kiraly-es-zita-kiralyne-koronazasa
Kolozsi Ádám: Mit akart az utolsó magyar király, 2016. december 30, in: index.hu, https://index.hu/tudomany/tortenelem/2016/12/30/szaz_eve_koronaztak_meg_az_utolso_magyar_kiralyt/
Lepold Antal: Csernoch János. Emlékezés Nagymagyarország utolsó hercegprímására, Bécs, 1963, http://www.ppek.hu/k194.htm
Maczó Ferenc – Rákossy Anna: IV. Károly király koronázása a budavári Nagyboldogasszony-templomban, in: Farbaky Páter – Farbakyné Deklava Lilla – Mátéffy Balázs – Róka Enikő – Végh András (szerk.): Mátyás-templom. A budavári Nagyboldogasszony-templom évszázadai (1246–2013) (kiállítási katalógus, Budapesti Történeti Múzeum), Budapest, 2015, 534–543. o.
vászon, olaj, 55×69 cm
Ulrich Géza igen sokoldalú művész volt: tájképek, életképek és portrék egyaránt szerepeltek témái között, ismert volt mint kiállító festő, alkalmazott grafikus és freskófestő is. Budapesti, müncheni és stuttgarti tanulmányok után 1914-ig a nagy színházi rendezővel, Max Reinhardttal dolgozott Berlinben színházi díszlettervezőként. Ezután Luzernben, Budapesten, majd Aradon működött, freskókat készített a bánáti templomokba. 1938-tól ismét a magyar fővárosban élt.
Festményén egy történelmi léptékben mérve rövid, ám annál maradandóbb nyomot hagyó esemény: a Tanácsköztársaság idején megrendezett május 1-i felvonulás egy részlete látható, amint a tömeg az Andrássy útra fordul a mai Bajcsy-Zsilinszky útról. A valamikori munkásünnep, annak ellenére, hogy világszerte a „dolgozó nép” fogalmát központi motívumként kezelő szovjet típusú diktatúrák emelték a munka ünnepévé, az Amerikai Egyesült Államokból indult ki közvetlenül, az 1886. május 1-ére kitűzött, több nap után erőszakba torkolló chicagói szakszervezeti sztrájk- és tüntetéssorozat emlékére, amely eredetileg a nyolc órás munkaidő bevezetését követelte. A rendezvénynek azonban nemcsak ideológiai okokból érezték szükségét az 1919-es új hatalom birtokosai, hanem azért is, hogy elfedjék-feledtessék a hátország előtt a sorozatos katonai vereséget. A nemzetközileg el nem ismert, gazdasági blokád alá vont, folyamatosan változó országhatárok között mozgó Tanácsköztársaság vezetői megkísérelték sebtében újjászervezni a korábbi osztrák–magyar monarchiabeli magyar hadsereg maradékait, hogy segítségükkel katonai erővel foglalják vissza a csehszlovák, román és szerb hadsereg által megszállt területeket. A kezdeti sikerek után az offenzíva a legtöbb irányban kifulladt. Éppen május 1-én kísérelték meg – eredménytelenül – Komáromban a tanácsköztársasági milicisták a város északi fele, a mai Révkomárom visszafoglalását. A túlerőben lévő cseh légionáriusok hamar megállították a támadást, és a bekerített milicistákkal egy szálig végeztek, ráadásul a támadási kísérlet után az antanthatalmak kegyetlen katonai diktatúrát vezettek be az egész városban, katonai és polgári áldozatokkal egyaránt. Ugyanezen a napon keleten a Tiszántúlt is feladni kényszerültek a jóval számosabb és szervezettebb román hadsereggel szemben. A Forradalmi Kormányzótanács tehát a rendelkezésére álló időhöz képest a lehető leglátványosabban demonstrálta elvi alapjait a fővárosi középületeken és köztéri szobrászatban. Új, ideiglenes szobrokat emeltek, mégpedig Marx, Lenin, Liebknecht és Szabó Ervin mellett a különféle társadalmi osztályokat megszemélyesítő allegorikus alakokat. Több középületet – így a budai várpalotát vagy a Lánchidat – vörös drapériába vontak, sok köztéri emlékművet pedig, köztük képünkön a Sidló Ferenc-féle Nemzeti Áldozatkészség szobrát, fából és textilből készített díszletek mögé rejtették. A kivitelezésben az avantgárdhoz köthető alkotókon kívül a századforduló korábbi irányzatainak mesterei is részt vettek. A dísztribün a Hősök terén állott. A felvonulás egyszerre vált politikai rendezvénnyé és szórakozási lehetőséggé: a főváros számos pontján zenekarok, színpadok várták az érdeklődőket.
Noha a festő inkább riport módjára, a szemtanú hűségével ábrázolja éppen a Deák tér, a Bajcsy-Zsilinszky út és az Andrássy út sarkát, a lehető legnagyobb eszmei ellentétet sikerült egy képen belül szemléltetnie a kommunista Tanácsköztársaság kellékei és a Gyorssegély – Auguszta Alap, illetve a Hadsegélyező Hivatal által 1915-ben felállíttatott, a képen letakart Nemzeti Áldozatkészség szobra között. A háború már meglévő és várható áldozatainak és azok hozzátartozóinak önkéntes anyagi támogatásával részben a hazafias, harci szellemet kívánták erősíteni az országos közhangulatban, de a segélyalap az évek során gyorsan romló gazdasági helyzetben szükségessé is vált. A Sidló Ferenc által mintázott, Verrocchio Colleoni lovas szobrát – mely Velencében látható – követő faszoborra meghatározott pénzösszeg ellenében fémpikkelyeket erősíthettek az önkéntes adományozók, magánszemélyek és közületek egyaránt. A legtöbb fémlemezen az adományozó nevét is feltüntették. A befizetett pénzt az I. világháború magyar hadirokkantjai, hadiárvái és hadiözvegyei támogatására fordították. A festmény így jelzésszerűen összefoglalja annak a folyamatnak kezdő- és végpontját, amelyet a történelmi Magyarország összeomlásaként szoktunk jellemezni.
A Tanácsköztársaság az év augusztusára megbukott, de a Nemzeti Áldozatkészség egykori szoboremlékművéből is csak néhány darab maradt az utókorra – a Hadtörténeti Múzeum, valamint a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményét gyarapítják –, a vizuális térfoglalás azonban korántsem az első volt fővárosunk történelmében, s nem is az utolsó.
Írta: Köblös Péter
Irodalom:
Horváth Attila: A hatalom ünnepe – az ünnep hatalma. Ünnepek Magyarországon a szovjet típusú diktatúra korában, in: Jogtörténeti Szemle, http://real.mtak.hu/35183/1/A_hatalom_unnepe_az_unnep_hatalma.pdf
Statáriummal és szesztilalommal kezdődött a proletárdiktatúra, MTI, 2019. március 21., in: Múlt-kor.hu,
https://mult-kor.hu/statariummal-es-szesztilalommal-kezdodtt-a-proletardiktatura-20190321
Komáromi Lapok, 40. évf., 16. szám, 1919. május 10.
Révész Emese: A múltat végképp eltörölni – helyett, legalább gyorsan elfedni. A Tanácsköztársaság május elsejei dekorációi, in: Artmagazin, 56. lapszám, 8–11. o.
https://www.artmagazin.hu/articles/nyomtatott/71b7a8df6461d03f0dc423a2672588b2
A Nemzeti Áldozat jelképei a Monarchiában. A Nemzeti Áldozatkészség szobrai és jelvényei a Monarchiában, 2017. január 27., in: Stephanus Public,
https://stephanus-public.webnode.hu/l/a-nemzeti-aldozat-jelkepei-a-monarchiaban/
vízfesték, papír, 330 × 250 mm
Az I. világháború előtt a nők reprezentatív öltözékei mintegy 25–30 méter textilből készültek, alattuk vászoningek, halcsonttal keményített fűzők és acélabroncsokkal megformázott alsószoknyák gyötörték a testet. Noha már a 19. század végén és a 20. század elején is egyszerűsödött a női viselet, gyökeres változást a világháború hozott.
A fronton harcoló férfiak helyett nők tízezrei álltak munkába, váltak kenyérkeresővé. A gazdasági szükségszerűség diktálta munkavállalás következménye az volt, hogy a divatos és nagyon kényelmetlen női ruházatot meg kellett újítani, mert alkalmatlan volt a munkavégzésre. A modern nő életének fő helyszíne már nem az otthon és a háztartás volt, hanem a munkahely és a társaság. A női élettér kitágulása a ruhatár teljes átalakítását kívánta, kényelmes, egyszerű, egész nap hordható ruhákra volt szükség. A konzervatív férfitársadalom nem lelkesedett az új divatért, a divatkarikatúra nem véletlenül lett népszerű műfaj a század elején.
A háborús ínség és az anyaghiány közepette a „boldog békeidők” ruházata ugyanakkor egyre pazarlóbbnak tetszett. A háború és a divat egymással ellentétes fogalmaknak tűnnek. Úgy képzeljük, hogy háború idején nincs szükség új ruhákra vagy társasági összejövetelekre. A valóság azonban az első világháború idején is más volt. Noha fellépett az anyaghiány, a szükségből erényt kovácsolt a Fényűzés Elleni Liga, amelyet 1916-ban az ismert írónő, Tormay Cécile alapított előkelő hölgyekkel közösen. Divatbemutatókat is rendeztek az olcsó, anyagtakarékos öltözködést segítendő, és pályázatot hirdettek egyszerű utcai ruhák, estélyi öltözékek tervezésére. A Liga nem volt hosszú életű, sem sikeres, 1917 elején megszűnt.
Az első világháború által a divatban hozott változások közül az egyik legszembetűnőbb – a női viselet egyszerűsödése mellett – az ápolónői egyenruha népszerűsége. 1914-ben Magyarországon a legtrendibb ruhadarab a keményített és makulátlanul tiszta ápolónői egyenruha volt, ez szerepelt a szeptember 15-i Divat Szalon címlapján is. Előkelő hölgyek százai jelentkeztek önkéntes ápolónak, és izgatottan várták a frontról érkező első sebesültszállítmányokat. „Az utcákon fehér batisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat, nagy vöröskereszttel a karjukon valami titokzatos, de borzasztóan sürgős és fontos küldetésben” – írta Kaffka Margit a Két nyár című elbeszélésében. A divatot követve azok is ápolónőruhát öltöttek, akik soha nem dolgoztak kórházban.
Pataky Katalin tanulmányait a budapesti Állami Női Festőiskolában folytatta 1916-tól 1918-ig. A Fővárosi Képtár számos rajzát őrzi. Divatrajzaival 1916-ban részt vett többek között a Fényűzés Elleni Liga Nemzeti Szalonban rendezett Divatkiállításán. 1915-ös vízfestményén egy kerthelyiség látható kis kerek asztalokkal. A háttérben katonaruhás alakok foglalnak helyet, az előtérben két hölgy uzsonnázik. Az egyikük talpig rózsaszínben, virágos kalapban kecsesen cigarettázik, míg a vele szemben ülő vöröskeresztes egyenruhát viselő „nővér” szintén finom mozdulattal emeli porceláncsészéjét – abszurd ellenpontjaiként a világháború borzalmainak.
Írta: Árvai Mária
Irodalom:
F. Dózsa Katalin: Az első világháború hatása a polgári erkölcsök, a női szerepek és az öltözködés érdemi változásaira, in: Múltunk, 2016/2. szám, 54–82. o.