A török hódoltság kora Magyarországon

A Wesselényi-féle (más néven: Zrínyi–Frangepán-féle) összeesküvés a magyar főnemesség és a Habsburg-udvar között első ízben kibontakozott nyílt szembenállás volt, még a törökök kiűzése előtt. I. Lipót király német-római császárrá választását aktívan támogatta a költő és hadvezér Zrínyi Miklós horvát bán és Nádasdy Ferenc országbíró azzal a feltétellel, hogy császárként hamarosan felszabadító háborút indít az Oszmán Birodalom ellen. Ez azonban nem történt meg: bár küldött kisebb katonai segítséget az országegyesítésre törekvő Erdélyi Fejedelemségnek, ismételten távol tartotta magát a török portával való nyílt összeütközéstől. 1660-ban a törökök elfoglalták és lerombolták Nagyváradot, s elcsatolták Erdélytől a Partiumot, ezzel Erdély végzetesen meggyengült. Az esemény az egész magyar közvéleményt megrázta. 1664-ben pedig, a Zrínyi katonai sikerei és a keresztények győzelmével végződő szentgotthárdi csata után megkötött vasvári békében a bécsi udvar a magyarokat megalázva húszévi békét kötött a Portával, még az addig visszahódított magyar területeket is átengedte a törököknek. Noha az uralkodót elsősorban az vezérelte tetteiben, hogy kelet felől biztonságban tudja magát nagy nyugati ellenségével, a francia „Napkirállyal”, XIV. Lajossal szemben, az általános magyarországi felháborodást már nem lehetett elkerülni, s ami addig elképzelhetetlen volt: a királyhű, katolikus magyar főurak összeesküdtek egymással Lipót eltávolítására a trónról, a francia királynál keresve szövetséget.

A Habsburg-ellenes magyar összeesküvés sorsa azonban kezdettől fogva szerencsétlenül alakult. A mozgalmat eredetileg vezető Zrínyi Miklós még a vasvári béke évében vadászbalesetben életét vesztette, helyét Magyarország nádora, Wesselényi Ferenc vette át, a költő öccse, a horvát bánná váló Zrínyi Péter és annak sógora, Frangepán Ferenc horvát őrgróf támogatásával. A szervezkedés másik főalakja Nádasdy országbíró lett. 1666-ban, mire aláírták első írásbeli megállapodásukat, meghalt a mozgalmat mindvégig támogató Lippay György esztergomi érsek, rá egy évre pedig maga Wesselényi nádor. A megmaradt vezetőkből hiányzott az elhunytak politikai éleslátása és taktikai érzéke, ráadásul nagy földrajzi távolság választotta el őket, s lassan bizalmatlanok lettek egymás iránt. Miután a Bourbon és a Habsburg uralkodó megegyezett egymással s szertefoszlott a magyar–francia szövetség gondolata, a törökök támogatásával remélték megindítani a felkelést, nem számolva azzal, hogy a Porta inkább tartja magát a vasvári békéhez, mintsem egy számára kétes magyar felkelésbe bocsátkozzék. Az első híreket a magyar összeesküvésről éppen a török porta követeitől kapta Bécs. Nádasdy és Zrínyi végül kölcsönösen feljelentették egymást a bécsi udvarnál. I. Lipót először kegyelmet gyakorolt, de hamarosan jelentéseket kapott az összeesküvés folytatásáról, ezért a példás büntetés mellett döntött. Őrizetbe vették a szervezkedés három vezetőjét, Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet és Nádasdy Ferencet, bírósági eljárást folytattak le ellenük, s 1671-ben Zrínyit és Frangepánt Bécsújhelyen, Nádasdyt Bécsben lefejezték.

A festményen a vasra vert Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc búcsúját láthatjuk a bécsújhelyi börtönben, kivégzésük előtt. A költő Zrínyihez hasonló külleműnek festett, idősödő horvát bán az eltökélt nyugalom jelképeként, férfiasan nyugtatja a lágy vonású, elkeseredett ifjúnak ábrázolt Frangepánt. Előrehajló kézmozdulata szinte az egyetlen mozgalmas történés a kompozícióban, még a hátat fordító osztrák katonai parancsnok, a parókában peckesen álló Lobkowicz miniszter és a kivégzéshez rendelt papok is mintha sóbálványok lennének. A festő tehát nem az összeesküvés hevét, hanem a szövetkezés leverése utáni megtorlás gyászát közvetíti. A színben gazdag, díszes ruhák, a míves környezet különös, szinte baljós ellentétben áll a főszereplőkre váró tragédiával. A jelenet hasonlít a mártíromságra induló Péter és Pál apostolok búcsújáról szóló korábbi témára, amit sokan feldolgoztak a 19. század elején.

A festmény Madarász Viktor Franciaországban festett főművei közé tartozik. Párizsi sikerét jobban megérthetjük, ha ismerjük a szellemi-politikai hátteret, amelyben a mű készült. A 17. századi összeesküvésre adott bécsi reakció ugyanis főbb vonásaiban hasonlított a művész korához, a levert 1848–1849-es szabadságharc utáni évtizedekhez. A romantika embere gyakran gondolkodott történelmi analógiákban. Nemcsak kivégezték a Habsburgok ellen irányuló szervezkedés vezetőit 1671-ben, hanem ezután azt is kijelentette az udvar, hogy Magyarország eljátszotta a rendi alkotmányhoz való jogát, s az elhunyt nádor helyére katonai kormányzót neveztek ki – akárcsak az 1850-es években. Az 1671-es kivégzések utáni birtokelkobzások és a kegyetlen katonai kormányzás egyenesen vezetett el a kuruc felkeléshez, ennek mintájára Madarász, akinek apai családja már a Rákóczi-szabadságharcban is részt vett, ő maga pedig hadnagyként szolgált a honvédseregben egészen a világosi fegyverletételig, egy újabb szabadságharc megszervezését várta a nyugati magyar emigrációtól. A francia közönség jól értette, hogy a magyar művész a múltba visszavetített jelennel emel szót leigázott hazájáért, akár az itt látható festményében, akár a három évvel korábbi párizsi Salonon aranyéremmel jutalmazott Hunyadi László siratásában. A Zrínyi és Frangepán népszerűségére jellemző, hogy a művész többször is megfestette. Az itt látható festmény a több mint két méter széles végleges kép kisebb méretű változata, minimális kompozíciós eltérésekkel.

Ahogy azonban Kossuth és a magyar emigráció függetlenségi álmai nem váltak valóra, úgy Madarásznak is csalódnia kellett az 1870-es hazatelepülése utáni fogadtatásban. A biedermeierhez szokott közönség és kritika ellenségesen vagy legalábbis közönyösen tekintett franciás, romantikus történeti festészetére, a nemzeti függetlenséget éltető témáit pedig az időközben létrejött kiegyezésre hivatkozva korszerűtlennek minősítették. Madarász rosszul viselte a visszautasítást, művészi pályája hamarosan megtört. Mindazonáltal a siker évtizedeiben keletkezett festményei a korabeli magyar művészet legnagyobb teljesítményei közé tartoznak, ahogyan azt sem vitathatta el tőle senki, hogy neki volt köszönhető az újkori magyar festészet első nemzetközi sikere.

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Tarján M. Tamás: 1917. január 10. Madarász Viktor halála, in: Rubicon Online,
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1917_januar_10_madarasz_viktor_halala/

Tarján M. Tamás: 1666. december 19. Szövetségre lépnek a Wesselényi-féle összeesküvés résztvevői, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1666_december_19_szovetsegre_lepnek_a_wesselenyi_fele_osszeeskuves_resztvevoi/

Tarján M. Tamás: 1671. április 30. Kivégzik a Wesselényi-féle összeesküvés vezetőit, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1671_aprilis_30_kivegzik_a_wesselenyi_fele_osszeeskuves_vezetoit/

Vadas József: A magyar festészet remekei. Hetvenöt mester száz képe, Corvina Kiadó, Budapest, 2003, 71. o., in: Száz szép kép, https://mek.oszk.hu/01400/01465/html/elemzes.htm#2

Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, Budapest, 1985, 216. o., in: Száz szép kép, https://mek.oszk.hu/01400/01465/html/elemzes.htm#3

1686. szeptember 2-án foglalta vissza száznegyvenöt év után a Török Birodalomtól Buda várát a Szent Liga soknemzetiségű zsoldosserege Lotharingiai Károly herceg vezetésével, jelentős magyar részvétellel. 1886-ban a főváros nagy méretű festményt rendelt az esemény kétszázadik évfordulójára. A feladatot a német földről három évvel korábban hazatért Benczúr Gyulára bízták, aki már európai hírű mester volt, s a müncheni akadémián felhalmozott tanulói, majd oktatói tapasztalata hatékonyan érvényesült az általa vezetett budapesti állami mesteriskolában. A megrendelés – a kért festmény mérete miatt is – későn érkezett ahhoz, hogy készen legyen a bicentenáriumra, ráadásul költségvetési viták is hátráltatták a munkát. A kész alkotás, amelyet végül a millenniumi 1896. évben mutattak be, nemcsak a festői életmű, hanem a magyar történeti emlékezet egyik emblematikus példája lett. Az 1900-as párizsi világkiállításon egyedüli magyar festményként elnyerte a nagydíjat.

A gigantikus méretű, hét méter széles vásznon Benczúr – szakítva a hagyományos, romanticizáló történeti festészeti mintákkal – nem az ostrom menetét ábrázolta, hanem a győztesek hadiszemléjének kimerevített pillanatába sűrítette a történeti sorsfordulót. A megvívott, elkeseredett csatára csupán a környezeti elemek, illetve egyes emberalakok utalnak. A hosszú készülési idő lehetővé tette Benczúrnak, hogy – szokásához híven – gondos előtanulmányokat folytasson a részábrázolásokhoz. Az itt látható festményen a kompozíció részletének egy korai, különösen megkapó és elgondolkodtató előképét láthatjuk.

Közvetlenül megfigyelhető, hogyan jelöli ki – és lépi át – a művész a részletkompozíció határait az alsó és a bal széleken, illetve hogyan módosítja az egyik karmozdulatot rövidülésből oldalnézetre, sokrétűbbé téve a látványt. Maga a jelenet első pillantásra bonyolultnak látszik, de csak azért, mert nagyon közelre fókuszál az előzőleg felvázolt csoportképből: két emberalak fekszik a földön keresztben egymáson, mellig-derékig láttatva.
A friss megformálásból ítélve részben művészi előképek, részben minden bizonnyal élő modell után készült az előtanulmány. A „keresgélés” oldottságával merész vonalvezetés párosul. A néző eleinte el sem igazodik a figurák valódi helyzetén. Az egymással merőlegesen ütköző részletek mozaikszerű elosztásával a festő a két emberalak találkozásából szinte tömegjelenetet alakít, bizonyítva kompozíciós virtuozitását. A jelenet koráról a ruhaneműk nyújtanak fogódzót. A felül a hátán elnyúló idős férfi díszes felsőjének keletiesen bő ujjai és az alatta hasra boruló afrikai emberrel, azaz szerecsennel némileg sztereotip módon párosuló turbán a muszlim vallásra utalnak, ahogyan a 19. században elképzelték, vagyis a vesztes fél: a törökök halottait láthatjuk. („Szerecsen” szavunk is az „arab” jelentésű „szaracén” magyarosítása.) A tragédia érzékeltetéséhez Benczúr a festmény színskáláját az okkersárga, a vörösesbarna és a piszkosfehér tartományára redukálja. A nagy reprezentatív kép szükségszerűen szárazabb színkezeléséhez és szinte beláthatatlan méreteihez képest jóval emberibb léptékű, természetes egyszerűség egyfajta közösségi felfogást hordoz: a halál birodalmában mindenki egyenlő. A történelmi képrészlet az elmúlás tárgyilagos, de a részvétet sem nélkülöző vizsgálatává alakul át.

A földdel, a porral valósággal egyneművé olvadt, néma halottakon semmi sem utal arra, hogy életükben bármelyikük nevezetes lett volna. Pedig a szerecsen hátán karját szétterjesztve nyugvó, hosszú ősz szakállú, szabdalt tar koponyáját oldalra billentő öregember nem éppen akárki: Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa, a budai török vilajet utolsó helytartója. Az albán születésű katonatiszt kora egyik legnagyobb ívű karrierjét mondhatta magáénak, kormányozta Bagdad városát, egész Egyiptomot, majd Boszniát. Az írott történelembe azonban utolsó haditettével került: hetvenévesen, budai pasaként a reménytelen túlerővel szemben, a felmentő török sereg kudarca, sőt még a lőporraktár felrobbanása után is visszautasította a vár megadását, s mindhalálig védte Budát a keresztény ostromlók ellen megmaradt hű embereivel. Több, különféle tényező befolyásolhatta döntését. Mindenekelőtt a katonai becsülettel összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy odahagyja a rábízott erősséget és annak lakosságát. Nem tudta elképzelni, hogy fényes katonai pályáját ilyen dicstelenül fejezze be. Ha számba vette a Bécset sikertelenül ostromló Kara Musztafa nagyvezír példáját, akit kivégeztetett a szultán, akkor azzal is tisztában lehetett, milyen sorsot szánna neki az uralkodó, ha megjelenne a török fővárosban a vár elvesztése után. Választását emberi, szubjektív szempontból is megérthetjük – nem kívánt tanúja lenni, miként omlik össze Magyarországon az a „török világ”, amelyet egész életében teljes tekintélyével képviselt. Vitéz halála, amely a vár bevételekor, a mai Hess András téren, a Táncsics utca végénél kibontakozott közelharcban érte utol, már a kortársakat is elismerésre késztette. Benczúr, mint általában, most is tudományos igénnyel fogott az ábrázolásba, s korabeli metszet után festette le az utolsó budai pasát. Alakját a kész kompozíció hangsúlyos pontján helyezte el: az előtérben középen, a keresztény fővezér előtt fekszik, a tipizáló szerecsennel és a mellettük heverő török zászlóval megszemélyesítve a legyőzött Török Birodalmat. A részlettanulmány tehát viszonylagos szenvtelensége ellenére egyúttal tiszteletadásként is felfogható. Benczúr Gyula itt látható vázlatán s kész nagy méretű festményén egyaránt szentesítette azokat a fennkölt szavakat, amelyeket a keresztény hadsereg egyik, ugyancsak a vár elfoglalása napján elesett magyar katonájának leszármazottai vésettek Abdurrahmán pasa ma is megtekinthető, az Anjou-bástyán felállított síremlékére:

„Hős ellenfél volt, békesség vele!”

Írta: Köblös Péter

Irodalom:

Bellák Gábor: Benczúr, Corvina Kiadó, Budapest, 2001

Telepy Katalin: Benczúr 1844–1920 (A művészet kiskönyvtára XXI.), Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960, in: Száz szép kép, https://mek.oszk.hu/04200/04278/html/elemzes.htm#2

Az 1700-as évekből származó, három különálló részben fennmaradt mészkő faragvány valaha a „Két török” kocsma cégére lehetett. A cégér két törököt ábrázoló mellszobor által közrefogott középső részén keskeny íves párkány alatt hat sorban vésett német felirat olvasható. A turbánt és jellegzetes bajuszt viselő török fejek arcvonásai karakteresek, kialakításuk erőteljesen plasztikus. A műtárgyegyüttesről Erdélyi Mór (1866–1934) készített fotográfiát 1920 körül, ennek tanúsága szerint akkoriban a cégértöredékek az I. kerületi Kapucinus (korábban Farkasbíró) utca 9. számú ház udvarán voltak felállítva, ahol anno a „Két törökhöz” címzett kocsma működött. A Kapucinus utcában korábban török temető állt, melyet a város törököktől való visszafoglalása után, a 18. század elején felszámoltak.

I. Szulejmán török szultán csapatai 1541. augusztus 29-én foglalták el a Magyar Királyság fővárosát. Buda városának török hódoltság alá kerülése az ország három részre szakadását jelentette (Erdélyi Fejedelemség, Magyar Királyság, Török Birodalom). A törökök saját közigazgatási rendet alakítottak ki, megalakult a Budai vilajet, amely az Oszmán Birodalom alá tartozó területek központja volt, élén a budai pasa állt. A város területén maradt kis létszámú magyar és más nemzetiségű keresztény, szláv és zsidó lakosság, akik ugyan rendelkeztek némi autonómiával, a mohamedán államigazgatás alá tartoztak. A török hódoltság ideje alatt Buda városképe is átalakult. A törökök a keresztény templomokat saját vallásuknak megfelelően mecsetekké alakították át, valamint szintén a muszlim vallás előírásait követve az ima előtti rituális megtisztulás céljából fürdőket építettek. A keresztények számára egyedül a Mária Magdolna-templomot hagyták meg, melyet a katolikus és a protestáns felekezet egyaránt használt, de az egyre fogyatkozó magyar lakosság miatt később ezt a templomot is dzsámivá alakították.

Budapest Víziváros nevű része, ahonnan a „Két törökhöz” címzett fogadó cégére is származik, a középkorban Buda egyik külvárosát képezte. A Lánchídtól a Corvin térig terjedő részét Halászvárosnak, feljebb, a Margit körútig terjedő területét Horvátvárosnak nevezték, az északi területét pedig Zsidóváros néven is emlegették – a városrészek valószínűleg az ott élő lakosság után kapták a nevüket. Az egykori vízivárosi városrészben alakult ki az egyik első török mahalle (kerület) is, így az itt található budai kapucinus templom és a hozzá tartozó rendház (ma Fő utca 32.) szintén dzsámivá lett alakítva. A kerület és annak egyházi központját jelentő dzsámi is Tojgun budai pasa nevét viselte.
Buda visszafoglalását követően német kereskedőket, iparosokat telepítettek erre a területre. Habár az 1686-os ostromot követően a török város javarészt elpusztult, fennmaradtak török emlékek. A 18. század során a barokk stílus jegyében építették újra a Vízivárost, ebben a korszakban készülhetett a városrész korábbi lakosságát megidéző cégér is.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

Gerő Győző: A buda-vízivárosi Tojgun pasa dzsámi és a Tojgun pasa mahalle, in: Budapest Régiségei, 32/2003, 197–208. o.

Kismarty Lechner Jenő: A Víziváros múltja és műemlékei, in: Magyar Építőművészet, 1943, 42. évfolyam, 1–12. szám, 239–242. o.

Magyar Károly: A török kori Buda (1541–1686), in: A budai vár,
http://budavar.btk.mta.hu/hu/helytortenet/a-torok-kori-buda-1541-1686.html

Tarján M. Tamás: 1541. augusztus 29. Szulejmán szultán csellel elfoglalja Buda várát, in: Rubicon Online,
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1541_augusztus_29_szulejman_szultan_csellel_elfoglalja_buda_varat/

Gül Baba türbéje egy 16. századi sírkápolna a budapesti Rózsadombon. 1962-es helyreállítását követően múzeumként működött, a főváros használatában volt egészen 2017-ig. Gül Baba muszlim szerzetes 1541-ben, a megszálló török sereggel érkezett Budára. A Rózsák atyja vagy másik nevén Cafer oszmán bektási dervis költő Nagy Szulejmán szultán udvarához tartozott, rendjének, a bektási derviseknek volt a feladata a janicsárok szellemi-katonai nevelése. Budán halt meg 1541. szeptember elején. Halála idejéről és körülményeiről kétféle történet is fennmaradt. Az egyik szerint a város falainál zajlott küzdelemben ölték meg augusztus 21-én. A másik változatban az oszmán győzelmet megünneplő vallásos szertartás közben halt meg a dzsámivá alakított Mátyás-templomban. Temetésén a hagyomány szerint maga I. Szulejmán szultán, a dervis gyerekkori barátja is részt vett, ő volt az egyik koporsóvivő.

A sír fölé emelt nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett türbe a törökök egyik kiemelkedő zarándokhelye. Az épületet a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed emeltette 1543 és 1548 között. A zarándokhely fontosságát jól mutatja, hogy az 1699-es karlócai békében a szultán megbízottai feltételként szabták a budai síremlék fennmaradását. A török hódoltság idejéből Magyarországon mára csupán két türbe maradt meg, a budai Gül Baba türbe és a pécsi Idrisz Baba síremléke. A törökök kiűzése után Gül Baba türbéje és a környező terület a jezsuitáké lett, akik a síremléket barokk stílusú, keresztény kápolnává alakították át, és Szent Józsefnek szentelték. A jezsuita rend 18. századi feloszlatása után a népszerű kiránduló- és panorámapont magántulajdonba került. A 19. századtól ismét érkeztek ide török zarándokok. 1864-ben a telket Wagner János építész vásárolta meg, aki a telken nyaralót épített és a türbéhez vezető lejtős területet teraszos kertté alakította át. A türbét a török kormány 1885-ben Grill Lajos építőmesterrel restauráltatta. Ugyanebben az évben a telek tulajdonosa engedélyt kapott a türbe falainak biztosításául szolgáló támaszfalak építésére. Ekkor kezdte meg Wagner annak a türbét körülvevő neoreneszánsz palotának az építését, amely 1895-re készült el, és amelynek egyik szárnyába beépítette a türbe keleti falát. Gül Baba türbéjét 1914-ben nyilvánították hivatalosan műemlékké, az első felújítási terveket Möller István készítette, majd a második világháború vége felé Lux Kálmán bontatta ki a türbe keleti oldalát a Wagner-féle palota falából. 2016–2018-ban Magyarország és Törökország kormánya közösen restauráltatta a türbét, és emlékhelyet építtetett köré.

Gül Baba életéről keveset tudni, alakja köré már nem sokkal halála után legendák fonódtak. A Rózsadomb is róla és a dervis síremlékét körülvevő rózsakertről kapta a nevét. A legenda szerint a szerzetes olajkészítéssel is foglalkozott, és ehhez csodálatos kertet tartott fenn. Ez volna a Rózsák atyja elnevezés egyik magyarázata, míg egy másik, hogy turbánját díszítette rózsával. A Gül Baba személye köré fonódó történetek, festői síremléke sok művészt megihlettek. Huszka Jenő 1905-ben operettet írt a török dervisről, de alakja kedvelt volt a 19. századi magyar orientalista festők körében is. Mednyánszky Lászlót nem a dervis alakja ihlette meg, hanem síremléke és annak környezete. Noha Mednyánszky tájképeinek nagy része szülőföldjét, a Felvidék tájait mutatja be, életművében több, a magyar fővárost és elővárosait megörökítő festményt is találunk, kedvelt témája volt Gül Baba sírja. Finom akvarelljén a türbének az az állapota látható, amikor a környezetből kiemelkedő nyolcszög alaprajzú épülethez szőlők között kőlépcső vezetett, vagyis még a Wagner-féle építkezést megelőzően készülhetett.

Írta: Árvai Mária

Irodalom:

Schön Arnold: Gül baba türbéje, in: Magyar Művészet, 1936 (12. évf.), 178–180. o.

Molnár József: Gül baba türbéje Budán, in: Műemlékvédelem, 1970 (14. évf.), 227–230. o.

Gül Baba Örökségvédő Alapítvány: https://gulbabaalapitvany.hu/

Róna József az 1870-es évek végétől kezdve Bécsben, majd később Berlinben tanult, főként köztéri szobrokat alkotott, de több kisebb méretű bibliai, illetve mitológiai témájú szobrot is készített; művészi stílusát alapvetően naturalista felfogás jellemzi. Savoyai Eugént (Jenő) mintázó lovas szobra a Budavári Palota udvarán álló, Duna felé néző köztéri alkotás kismintája. A francia származású német-római császári hadvezér jelentős teljesítményt nyújtott az Oszmán Birodalom elleni háborúkban, valamint részt vett Buda 1686-os visszafoglalásában is, ennek tiszteletére állították fel lovas szobrát a budai vár területén 1901-ben.

A szobor azonban eredetileg nem a budai várba készült, hanem Zenta városa (ma Szerbiához tartozik) rendelte meg a zentai csata kétszázadik évfordulójának emlékére. Az 1697. szeptember 11-én zajlott csata során a Szent Liga szövetsége alatt harcoló keresztény haderők Savoyai Eugén herceg vezetésével vereséget mértek II. Musztafa szultán seregeire. A győzelem meghatározó jelentőségű volt a déli országrészek török hódoltság alól való felszabadításának szempontjából. A város az alkotás elkészítésének költségeit sorsjegyek árusításából befolyó összegekkel kívánta finanszírozni, azonban nem gyűlt össze elég pénz a szobor befejezéséig. Az eset felháborodást keltett a korszak neves művészeinek körében, Fadrusz János szobrász, Róna barátja révén a sajtó is felkapta az ügyet. A botrány híre Széll Kálmán miniszterelnökhöz is eljutott, végül az ő javaslatára vásárolta meg a szobrot Ferenc József a főváros számára. Ekkor zajlott a budai palota Ybl Miklós, illetve az ő halálát követően Hauszmann Alajos-féle átépítése. A Hauszmann által kialakított, ám második világháborúban megsérült és mára már lebontott Habsburg-lépcső elé az eredeti tervek szerint Ferenc József szobra került volna, azonban elkészülésének hiányában Savoyai Jenő szobra foglalta el ezt a helyet. A Savoyai-szobor budai várban történő felállításának relevanciáját az is alátámasztotta, hogy a hadvezér Lotaringiai Károly mellett seregeivel részt vett Buda Oszmán Birodalom alóli felszabadításában.

Róna a lovas szobornak magas, díszes talapzatot tervezett, amelynek két oldalán egy-egy bronz domborművet helyezett el (az egyik a zentai sáncok bevételét, míg a másik a csatát eldöntő lovasrohamot ábrázolja). A dinamikus jelenet a főherceget erőteljes, diadalmas hadvezérként jeleníti meg. A szobor barokk stílusú talapzatán egy fiatalabb és egy idősebb megkötözött turbános figura szobra is látható, ezek valószínűleg a hadjáratok során elfogott török rabszolgákat ábrázolnak. A kőből kifaragott mellékalakokat nem Róna, hanem Ivan Meštrović, a művész akkori tanítványa készítette.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

Gál Vilmos: Világlátott alkotások Pestről és Budáról, in: Budapest, 2010. (33. évf.), 2. szám (február), 2–6. o., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_2010/?query=savoyai%20jen%C5%91%20sz%C3%A9ll%20k%C3%A1lm%C3%A1n&pg=47&layout=s

Lengyel Géza: Róna József, in: Művészet, 1910, 9. évf., 1. szám, 23–36. o.,
https://epa.oszk.hu/00000/00009/00049/023-036-rona.htm

Prohászka László: Szoborsorsok, Kornétás Kiadó, Budapest, 1994, 125. o.

Savoyai Jenő herceg lovas szobra, in: Köztérkép,
https://www.kozterkep.hu/1726/savoyai-jeno-herceg-lovasszobra

Tarján M. Tamás: 1697. szeptember 11. Savoyai Jenő Zentánál győzelmet arat a törökök felett, in: Rubicon Online, http://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/1697_szeptember_11_savoyai_jeno_zentanal_gyozelmet_arat_a_torokok_felett/