Magyarország a 18. században

Pásztor János II. Rákóczi Ferenc-lovasszobrát 1937-ben állították fel a Parlament előtt, a Kossuth tér déli oldalán. A Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) a magyar nemzeti függetlenségre való törekvés szimbólumaként élt a köztudatban. A 17. század végén a török uralom alól felszabadított országrészek a Habsburg Birodalom fennhatósága alá kerültek. A szabadságharc az I. Lipót császár által bevezetett abszolutista kormányzati rendszerrel szembeni elégedetlenség, illetve annak negatív gazdasági és társadalmi hatásai miatt tört ki, célja Magyarország független államiságának elérése volt. A fejedelem személye körül kialakult, majd az utókor emlékezetében alakját övező romantikus nemzetihős-kultusz miatt kiváló történeti példájává vált a 19. század közepétől erősödő nemzeti szuverenitási törekvéseknek. A századfordulón a Rákóczi-kultusz ezért egyértelműen a függetlenségi eszmékkel összefüggésben bontakozott ki.

Az 19. század második felétől egyre erősödött a szándék Rákóczi és bujdosó társai hamvainak felkutatására és hazaszállítására. A függetlenségi párti képviselő, Thaly Kálmán történetírói tevékenysége során több ízben foglalkozott II. Rákóczi Ferenc élettörténetének és a kuruc kor eseményeinek leírásával, az 1880-as évek végén pedig ő lelte fel a fejedelem földi maradványait a mai Törökország területén. A sírok feltárását Thallóczy Lajos történész és Török Aurél akadémikus, orvos-antropológus végezte. Rákóczi hamvainak hazaszállításáról I. Ferenc József rendelkezett 1904-ben, ennek végrehajtása a Wekerle Sándor vezette kormány feladata volt, melynek következtében 1906 októberében érkeztek Budapestre a fejedelem, illetve bujdosó társainak hamvai. A Rákóczi-szabadságharc kétszázadik évfordulója alkalmából rendezett állami protokollesemény keretei között zajló ünnepélyes menet, melyen a nemzet színe-java részt vett, a Keleti pályaudvarról indult, és a Kerepesi úton (ma Rákóczi út), majd a Károly körúton és a Deák téren át érkezett a Szent István-bazilikába, ahol felravatalozták a koporsókat, és gyászmisét tartottak a Rákóczi-szabadságharc hőseinek tiszteletére. Zrínyi Ilona, Rákóczi Ferenc és Rákóczi József, valamint több száműzött társuk hamvait Kassára szállították tovább, ahol a Szent Erzsébet-főszékesegyház altemplomában helyezték őket végső nyugalomra.

A hazaszállítási ünnepséget követően Budapesten a harmincas évekig nem készült önálló köztéri szobor II. Rákóczi Ferenc emlékére. Az első világháború után, a trianoni veszteségeket követően a nemzeti öntudat erősítése és az összetartozás ideológiájának építése jegyében fordultak az idealizált múlt felé. A historizálás a két világháború közötti politikai berendezkedés legitimációjának, valamint a közvélemény formálásának egyik fontos eszköze volt. A fejedelem alakjában a nemzetet ért sérelmekért sikerrel elégtételt vevő vezér mintaképét látták, s nem véletlen, hogy már 1919 októberében, majd budapesti bevonulása után Horthy Miklóst Rákóczi Ferenchez hasonlították. Horthy tudatosan felépített vezérkultuszán túl a harmincas években a fejedelem halálának közeledő kétszázadik évfordulója miatt is újra felerősödött a Rákóczi-korszak iránti érdeklődés.
Pásztor 1937-ben elkészült alkotása a fejedelmet heroizált hadvezérként ábrázolja. Az ünnepélyes hangulatú emlékmű elkészítését megelőzően, a lovasszobor problematikájának legtökéletesebb megoldása érdekében a művész Bécsben, a spanyol lovasiskolában tanulmányozta a lovak mozgását. Ennek a köztéren álló monumentális, barokkos lendületű lovasszobornak a bronzból készült kismintáját őrzi a BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár.

Írta: Oth Viktória

Irodalom:

II. Rákóczi Ferenc szobra, Köztérkép: https://www.kozterkep.hu/2415/II_Rakoczi_Ferenc_Budapest_1937.html

Gayer Veronika: „A szabadság sziklavárában mi fogjuk itt őrizni mindörökre” – II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársainak újratemetése Kassán, in: Kortárs, 2011. 2. szám, 81–91. o.

Kincses Katalin Mária: „Minden különös ceremónia nélkül.” A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala, in: Hadtörténelmi Közlemények, Hadtörténeti Intézet, Pécs, 2003. 116. évf., 1. szám, 46–76. o.

A nagyságos fejedelem. Látogatás Pásztor János műtermében, ahol agyagba öntve áll Rákóczi Ferenc szobra, in: Ujság, Budapest, 12. évf., 21. szám, 7. o.

A rajzoló és kiadó, Hieronymus Löschenkohl, aki a maga korában szokatlan módon, szinte naponta adott közre érdekességekről tudósító képeket Bécsben, tévedett a megörökített esemény pontos napját illetően. A díszmenet, amely a négy nap alatt Bécsből Budára érkező magyar koronát fogadta, egy héttel korábban, 1790. február 21-én vonult végig a városon.

A korona mindössze hat évig volt Bécsben, előtte Pozsonyban őrizték, ahol Székesfehérvár, koronázó városunk török kézre kerülése (1543) óta – három kivételes soproni koronázást leszámítva – 1830-ig a magyar királyi koronázásokat tartották. II. József császár azonban, noha nem koronáztatta meg magát, modernizálási kísérletének szimbolikus gesztusaként a magyar államiság legfontosabb jelképét birodalmának többi koronájával és ereklyéivel együtt, 1784-ben a bécsi kincstárba vitette, s egy gyűjteményben egyesítette. A bécsi kincstárban a magyar Szent Koronát a koronaékszerekkel együtt egy ma is használt, még Mária Terézia által rendelt üveges vitrinben a cseh koronázási ékszerek mellé helyezték, a kulcsokat a koronaőrök őrizték. Mivel a kincstár (külön engedéllyel) látogatható volt, így ez a néhány év volt a korona és a koronázási ékszerek első nyilvános, „tárlat” jellegű kiállítása.

II. József nem sokkal halála előtt – rendeleteit néhány kivételtől eltekintve visszavonva – a koronát, a pálcát, az országalmát, Szent István palástját és kardját a Mária Terézia koronázására készült köves karddal együtt a még meglévő eredeti vasládákba csomagolva a magyar fővárosba, Budára küldette. Megjegyzendő, hogy a cseh koronázási jelvényeket az udvar csak 1867-ben szolgáltatja majd vissza.

Noha a Budára tartó, a rendi-függetlenségi gondolat diadalmeneteként fogadott felvonulást mindvégig nagy sajtófigyelem övezte, egykorú képi ábrázolás alig maradt fenn róla. Löschenkohl sem volt jelen a képén bemutatott eseményen, de az útvonalról és a becses tárgyak kezeléséről hiteles forrásokkal rendelkezett, mivel azt a magyar nyelven is kiadott császári pátens a legapróbb részletekig előre szigorúan meghatározta, a bécsi, pozsonyi és pesti lapok pedig bőségesen beszámoltak róla, kiegészítve a részvevők titulusainak és viseleteinek aprólékos leírásával. Mire a koronaszállítók Pozsonyon, Győrön és Esztergomon át Budára értek, II. József már nem élt.

Löschenkohl egy pár évvel korábban, 1781-ben a Rózsadomb felől felvett – Ferdinand Pichler osztrák mester által rajzolt, Johann Balzer prágai rézmetsző által sokszorosított – budai látkép előterébe komponálta a hatlovas üveghintókat kísérő menetet. A koronát és a nemzet egyéb drágaságait a második hintó vitte, az ülésre helyezett, vörös bársonnyal letakart ládában. Közeledve Budához, egyre többen csatlakoztak a menethez, amely az óbudai Kerék vendéglőnél (amely nem azonos a mai, 1900 körül alapított Kerék vendéglővel) is hosszasan időzött, mert itt várakozott a kivonult Pest vármegyei nemesség, a vármegyei küldöttek, a nádorispáni bandérium, és itt tisztelegtek a koronának az óbudai zsidóság képviselői is. Később áthaladt egy diadalkapu alatt, amelyet az óbudai ácsok emeltek, és kis időre megállt Újlaknál is. Délután négy óra körül kispapok és szerzetesek, majd az egyetem és a budai gimnázium tanulóinak sorfala között, díszsortűz és harangzúgás közepette érkeztek a hintók és a lovasok a Bécsi kapu térhez. A koronát és a koronaékszereket tartalmazó ládákat végül a királyi palota dísztermébe vitték, ahol a ládákat felnyitották, és a koronát, az országalmát, az uralkodói kardot és palástot nem csak a jelenlévőknek, hanem a palota ablaka alá összegyűlt tömegnek is megmutatták. Estére kivilágították a várost, hálaadó szentmisét, majd a budai Városháza előtt zenés utcai mulatságot rendeztek. A hazatért relikviákat a budai Szent Zsigmond kápolnában néhány napig közszemlére tették, és a tudósok külön is megszemlélhették őket. Ez volt a korona intézményes nyilvánosságának első itthoni epizódja, s ekkor nyílt először lehetőség tudományos vizsgálatára is, melynek nyomán Weszprémi István debreceni orvos, majd Horányi Elek pesti piarista tanár megfejtették és közzétették a görög feliratokat, és azonosították az ábrázolások között Dukasz Mihály bizánci császárt és I. Géza királyt. A zománclemezek görög és latin eredetének elválasztása vezetett már ekkor ahhoz a felismeréshez, hogy a korona bizonyosan nem lehetett Szent Istváné.

A koronát és a koronázási jelvényeket a második világháború végén a szovjet hadsereg elől menekülő nyilasok parancsára a koronaőrség kivitte az országból, és átadta az amerikai hadseregnek, így a relikviák harminchárom évre újból külföldre, amerikai kézre jutottak, s csak 1978-ban, Carter elnök idejében kerültek vissza Magyarországra.
A királyi koronát a jogarral, az országalmával és a koronázási palásttal együtt ekkortól a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán tekinthette meg a közönség. 2000-ben a koronát, a jogart és az országalmát átszállították a Parlament kupolacsarnokába, elszakítva a koronázási palásttól, amely a Magyar Nemzeti Múzeumban maradt. Ekképp a korona és a felségjelvények a polgári nyilvánosság teréből szimbolikusan egy zártkörűbb hatalmi szférába léptek vissza.

Írta: B. Nagy Anikó

Irodalom:

Takács Béla: Egy református prédikátor véleménye a magyar koronáról. A magyar korona és koronázási jelvények leírása 1790-ből, in: Theologiai Szemle, 1978. 3–4. szám, 114–116. o.

Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Esettanulmány a magyar korona helyéről, in: Beszélő, 2001. november (11. szám), 38–68. o.

Ságvári György: Bécsből Budára, A magyar korona és a nyilvánosság – 1790, in: Hadtörténeti közlemények, 2010. 4. szám, 944–956. o.

Glant Tibor: Az utolsó hazatérés, in: Rubicon, 2018. 7–8. szám, 133–145. o.

Pálffy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér. A magyar korona tizenegy külföldi útja (1205–1978), MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2018.

Hieronymus Löschenkohl (1753 – 1807): The Joy of the Hungarians at the Arrival of Their Crown to Buda and Pest on the 28th of February 1790
copperplate engraving, coloured by hand, paper, 267 x 395 mm

The drawer and publisher, Hieronymus Löschenkohl – who was unusual for his age in that he published pictures of points of interest almost on a daily basis, in Vienna – was wrong, concerning the exact date of the event. The procession that received the crown, following its four-day journey from Vienna to Budapest, marched across town a week earlier, on the 21st of February 1790.
The crown was kept in Vienna only for six years, before that, it was guarded in Bratislava, where Hungarian kings were crowned, with the exception of three occasions when the ceremony was held in Sopron. As a symbolic gesture of his attempt at modernisation, emperor Joseph II did not have himself crowned but in 1784, he had the most important symbol of Hungarian statehood – together with other crowns and relics of his empire – taken to the treasury in Vienna to be kept as part of his collection. The Holy Crown of Hungary, together with the crown jewels, was placed next to the Check crown jewels in a glass display case, the keys of which were guarded by crown-guards. As the treasury could actually be visited with a special permit, this was the first time in history that the crown and the crown jewels were put on display.
Not long before his death, Joseph II revoked most of his decrees and had the crown, the sceptre, the gold orb, Saint Stephen’s robe and sword, together with the sword with gems made for the crowning of Maria Theresa put into the original iron chest and sent to the Hungarian capital, Buda. Even though the procession moving to Buda was considered a triumphal march celebrating the idea of feudal independence and, as such, it received plenty of media attention, hardly any visual representations from the time remained. Löschenkohl was not present at the event depicted, but he had information about the route and the handling of the treasured objects from authentic resources, as these were strictly specified to the last detail in advance in the letters-patent of the emperor, also published in Hungarian, and the papers in Vienna, Bratislava and Pest gave plenty of accounts of the event, including minute details of the titles and attires of the participants. By the time the carriers of the crown reached Buda via Bratislava, Győr and Esztergom, Joseph II had died.
Löschenkohl composed the procession following the six-horse, glass carriage into the foreground of a panorama of Buda drawn by Ferdinand Pichler, Austrian master and multiplied by Johann Balzer, engraver from Prague, in 1781. The crown, together with the other treasures of the nation, was carried in the second carriage, in a chest placed on the seat and covered with red velvet. As it approached Buda, more and more people joined the procession, which spent quite some time at the Kerék (Wheel) restaurant in Óbuda, (which is not identical to the Kerék restaurant of today, founded around 1900). This was where the nobility of the county of Pest, the delegations of the different counties and the militia of the palatine had been waiting and also where the Jews of Óbuda paid their respect to the crown. Somewhat later, the procession passed under a triumphal arch, erected by the carpenters of Óbuda, and it also stopped for a short while at Újlak. At about 4 o’clock in the afternoon, it reached Bécsi kapu (Gate of Vienna) Square amid salutes and the sound of bells, first in between the rows of seminarists and monks, then students of the university and the grammar school of Buda. Finally, the chests containing the crown and the crown jewels were taken to the ceremonial hall of the royal palace, where they were opened, and the crown, the gold orb, the royal sword and the robe were not only shown to those present but also to the crowd which gathered under the windows of the palace. By evening, the city lights went up, there was a thanksgiving service and then a street party with music organised, in front of the city council of Buda. The returned relics were put on display for a couple of days in the chapel named after Saint Sigismund of Burgundy, so scholars could have a closer look at them. This was the first occasion that the crown was officially on display for the public in Hungary and it was the first time that the academic study of the crown was made possible, as a result of which István Weszprémi, a doctor from the city of Debrecen, and Elek Horányi, a Piarist teacher in Pest, deciphered and published the Greek texts and identified the portrait of Byzantine emperor Michael Doukas and King Géza I of Hungary. The separation of the Greek and Latin origin of the enamel plates led to the discovery – already at the time – that the crown could not possibly have been owned by Saint Stephen.
Following the orders of the Arrow Cross Party, fleeing from the Russian army at the end of World War II., the crown guards took the crown and the royal insignia out of the country and handed them over to the American army. This way, the relics ended up abroad again, where they remained, in American hands, for 33 years. It was only in 1978, during the time of Carter’s presidency, that they were once again returned to Hungary.
From that time on, the royal crown, together with the sceptre, the gold orb and the coronation robe were put on public display as part of the permanent exhibition of the Hungarian National Museum. In 2000, the crown, the sceptre and the gold orb were transported to the domed hall of the Parliament, hence they got separated from the robe, which remained in the Hungarian National Museum. As a result, the crown and the royal insignia took a symbolic step back from the area of civic publicity to a more exclusive sphere of power.

Written by Anikó B. Nagy