A Hajas-korszak nyolcvanadik évfordulójának ünnepe
A Hajas-korszak nyolcvanadik évfordulójának ünnepe
Hajas Tibor (1946 – 1980) és Steve Lacy (1934 – 2004)
Divertimenti
A Fidelio vonósnégyes, vendégművészek és Sheryl Sutton (távolsági, de őszinte) részvételével.
Annyira elkápráztatott Pilinszky János rögtönzött előadása, amellyel Grotowski Párizsban látott Állhatatos hercegét idézte fel Izabella utcai otthonában, hogy 1968 vége felé színházat alapítottam legjobb barátaimmal, a költő Hajas Tiborral és a szobrász Dombrowszky Istvánnal. Nem a megírt színdarabok érdekeltek, hanem az utcai dramaturgia, a közönséges közönség megdicsőítése, mivel köztudomású, hogy alapjában véve tudatosan vagy tudattalanul, a közönség közönséges. Minden, amit elképzeltünk és az a kevés, amit végül is tettünk, törvényellenes volt. Első akciónk egy rossz versem graffitija lett volna a Ganz Villamossági Művek falára, az ott virító pártjelszavak fölé.
Dombrowszky 1969 tavaszán öngyilkos lett; így fel nem léptünk – én viszont le, Magyarországról. Néhány hónapot Olaszországban, majd pár évet Izraelben töltöttem. Tel-Avivban egy jobb (héber nyelvű) verset graffitiztam volna egy falra, de minden kedvem elvette segítőkész gyártulajdonos ismerősöm, aki felajánlott erre a célra egy betonfalat. A kézbesítő maga az üzenet: nekem életelememmé vált az illegalitás. Beltéri intervenciókkal próbálkoztam a legendás brácsás, Yossi Gutmann elektronikus zörejére. 1968-ban elképzelt utcai akciónkat Hajas valósította meg – helyesebben szárnyalta túl – 1975-ben, első dokumentált performanszával. A nekem címzett Levél barátomnak Párizsba üzenetére érdemes volt hét évet várni.
Levél barátomnak Párizsba (1975) fotó: Veres Júlia
Egyetlen magyarországi kőszínházi tervem szintén szabad ég alatt, az aquincumi amfiteátrumban játszódott volna. A görög tragédiákra utaló Ablaknézetet végül az Arènes de Lutèce-ben, Párizs római amfiteátrumában mutattuk be, szintén hét éves késessel 1975-ben. A helyszín akusztikája lenyűgözte Steve Lacyt; kísérőzeneként szextettjével a Csapadék-szvitet adták volna elő. A zenészek, a közönséghez hasonlóan, az aréna felett helyezkedtek volna el. Volna, mivel az előadást egy közelgő vihar miatt – nomen est omen – egy héttel el kellett halasztani. Amit nagyon sajnáltam, de szerencsére az utolsó pillanatban csatlakozó gitáros, Fabien Ferreux torzított hangeffektusaiban Dombrowszky öccsének, Fülöp Ivánnak első budapesti próba-megbeszéléseinken elhangzott improvizációi csengtek vissza.
Háromnapos színjáték (1975, Párizs, Belleville)
Ablaknézet (1975, Párizs, Arènes de Lutèce)
1971 és 1976 között Párizsban éltem. 1972 végén színtársulatot alapítottam, hogy előadjuk amfiteátrum-darabomat. Jelentkeztünk az 1973-as Nancy-i Nemzetközi Színházi Fesztiválra, de elutasítottak bennünket. Új társulatom tagjai új terveket szőttek, én pedig egyedül érkeztem Nancyba. A kétórás, húsz színészre tervezett színdarabból a hetvenkét órás, egyszemélyes, katartikus Háromnapos színjáték lett, amelyben a közönség élményeinek hátterével addigi és előrevetített életem hetvenkét évét sűrítettem hetvenkét órába. Félhivatalos – anonim, de azóta is utánzott – akcióm hivatalosan is elismert sikere lett a fesztiválnak, amely legközelebb már nagyrészt az utcákon zajlott.
Hajas Tiborral végig leveleztünk – az első években szinte hetente írtunk egymásnak. Leveleink meghatározták életünket, élet-művünket. Összegyűjtött írásainak kötete, valamint ez a koncert-előadás is, – amellyel a Hajas-éra nyolcvanadik évét ünnepeljük – bizonyítja, hogy párbeszédünk zseniális barátom korai halálával nem szakadt meg. Amikor 1973 májusában formabontó színházi terveimről írtam neki Nancyból (a néma színész-hős Ecce homo-szerűen jelenik meg a hangoskodó, readymade kórusként szerepeltetett közönség előtt), Hajas válaszul elküldte saját performansz-tervét, amely történelmi jelentőségű, hiszen ez volt az első, amelyet valaha is leírt.
Emlékeim szerint a Megszabadított Mozart (posztumusz cím) utasításai a következők:
1. Egy vonósnégyes összeül, hogy Mozartot játsszon.
2. Az első tétel során a zenészek szétszélednek, lehetőleg a természetben.
3. A néző egyhelyben topog, vagy követ egy zenészt.
4. A zenészek alig hallják, végül már nem is hallják egymást (pl. eltévednek az erdőben). Mindenkinek mindig minden hang más.
Hajas 1973 tavaszán írta levelét, Steve Lacyvel jó fél évvel később barátkoztunk össze. Hajas Mozart-akciója hallatán Lacy elmondta, hogy 1969 óta ő is ilyesmivel foglalkozik.
Steve Lacy (1963, fotó: Jerry Schatzberg)
Lacy Rómában mutatta be a Mezei változatokat, majd Párizsban – 1971. január 4-én a Théâtre de l’Epée de Bois-ban – egy nagyobb szabású verziót állított színpadra. Együtteséhez – amely hamarosan többé-kevésbé állandó szextetté alakult – Anthony Braxton, Gordon Mumma és a táncos Sheela Raj is csatlakozott. Lacy szavaival: „John Cage szerint minden hang ártalmatlan, ezért ezt a darabot neki ajánlom…” Hozzátette, hogy a „mezei változat” ártalmatlant, veszélytelent jelent – mint a mezei kígyófajták… Ez a darab a kültéri világot hozza be a belső térbe. Természetes zajok hangfelvételei keverednek különféle stílusú zenészek élő játékával, egy táncos lépéseinek és bizonyos szabadtéri tárgyak (gallyak, falevelek) neszével. Ahogy a tárgyak és az előadók közös térbe kerülnek, és a forma kialakul – például a hangfelvétel hossza által –, a darab szabadon találja meg a saját útját.”
Lacy úgy jellemezte az előadást, mint amelynek célja egyfajta „divertimento” (szórakoztató közjáték) lenne. Ez éles ellentétben állt a szabad zene általános, egyre inkább politikai színezetű értelmezéseivel. Lacy a komoly dolgokhoz való játékos, illetve a játékhoz való komoly hozzáállást hirdette. A free jazz kirekesztő vonásait elutasítva, azt vallotta, hogy a műfaj célja az emberek összeboronálása egyfajta „idealizmus” révén. A „divertimento” fogalma pragmatikus nézőpontot kínált a szabad improvizáció ama grandiózus, utópisztikus elképzelésével szemben, amely szerint a béklyóitól általa szabaduló emberiség univerzális nyelve lenne.
Az évek során a Mezei változatokat egy folyamatosan bővülő művészkör adta elő. Az 1975 áprilisában az amszterdami Bimhuisban bemutatott eladásban Willem Breuker (klarinét), Peter Bennink (duda), Steve Potts (altszaxofon), John English (harsona), Lodewijk De Boer (brácsa), Derek Bailey (gitár), Irène Aebi (hegedű és cselló), Maarten Altena (nagybőgő), Oliver Johnson (dob) és Harry Sheppard (tánc) működött közre. A Mezei változatokat 1979-ben három estén át játszották a berlini Akademie der Künste-ben. A zenészek és táncosok – akikhez Yossi Gutmann és további szabad-improvizálók csatlakoztak – a térben összehangolva mozogva alakítottak ideiglenes formációkat meghatározott időzítés szerint. A közönség egyenrangú partnerként vett részt: a produkciót „színpad nélküli előadásként” jellemezték, melynek során „a közönség folyamatosan az eseményekkel együtt vándorol”.
A háromrészes Csapadék-szvit volt Lacy egyik első, több tételből álló kompozíciója: (1) Fagyos légkör (I Feel a Draft) – Mal Waldronnak ajánlva; (2) Beborult (Cloudy) – Giuseppe Chiarinak; és (3) Eső (Rain) – Cecil Taylornak. Ez a tizenöt perces „időjárás-darab” ötvözte a hagyományos kottázást a nyitott végű, szöveges utasításokkal, teret engedve az interpretációnak. Lacy kortárs zenei technikákat is alkalmazott: a Beborult tizenegy permutált tizenkétfokú hangsor egyvelegéből épült fel. A művet – amelyet egy Don Cherryt és az akkoriban feltörekvő holland dobost, Han Benninket is felvonultató nagyzenekar adott elő először az 1970. decemberi Baden-Baden-i New Jazz Meetingen – úgy kellett játszani, hogy az „meglehetősen tág és mechanikus jellegű legyen (nem annyira, mint zene). A cél az időjárás természetes zeneiségéhez hasonló hatás elérése volt.” Lacy az elkövetkező évtizedek során folyamatosan csiszolta, újraértelmezte és áthangszerelte a kompozíciót az éppen fellépő együttes igényeihez igazítva, alkotói folyamata részeként elmosva a határokat a jazz és a klasszikus zene között.
A Mezei változatokban és a Csapadék-szvit-ben Lacy megmutatta, mire képes és mit jelenthet a szabad zene. Azzal, hogy szerzeményeit divertimentóknak nevezte, játszva juthatott el a szabadságig. Lacy számára a szabad improvizáció a résztvevők közös, kreatív kitörését jelentette, amely lehetőséget adott a közvetlen kommunikáció felfedezésére egy éppen formálódó közegben – hasonlóan ahhoz a természeti világhoz, amellyel a Mezei változatokban eggyé vált, és amelyet a Csapadék-szvit révén megidézett.
Gát János, 2026. A Steve Lacyre vonatkozó információk részben Evan Rapport hamarosan megjelenő, Steve Lacy: The Life and Music of a Jazz Composer című könyvén alapulnak (University Press of Mississippi, 2027).