A Budai Várhegy-alagút ötlete a Lánchíddal párhuzamosan vetődött fel a magyar reformkorban. Elsőnek 1837-ben Novák Dániel mérnök javasolta Buda és Pest alagúttal való összekötését a Duna alatt, a londoni Temze-alagút mintájára. A következő évben pusztító nagy árvíz hatására az alagút gondolata is egyre szélesebb támogatásra talált. Végleges nyomvonalát Széchenyi István jelölte ki 1842-ben, összekötve az éppen akkor megkezdett Lánchíddal. Ennek megfelelően a híd építői, William Tierney Clark és Adam Clark készítették el a végleges terveket, Novák ötleteit is felhasználva. A kitört forradalom, majd a szabadságharc miatt a munkálatok csak 1853-ban kezdődhettek meg, Adam Clark vezetésével. A forgalomnak 1857-ben adták át.

Barabás Miklós mint a reformkor nagyjainak barátja, többször is megörökítette a két, egyébként névrokon Clark képmását (gyűjteményünkben is megtalálhatók). Népszerűsítés céljából kőnyomatot is megjelentetett a készülő Alagútról. Ezt a grafikát használta fel és dolgozta át az ismeretlen művész. A meglepően biztos kézzel, világos, derűs színekkel festett, helyrajzilag felismerhető városrészleten a még átadás előtt álló Alagút Duna felé néző kapujának látványa, pontosabban látványterve bontakozik ki a Lánchíd felől. Kétoldalt a hídpénzt szedő hídőrök házikói láthatók, középen, két-két egyiptomi stílusú oszlop között az alagútkapu. Az Alagút végső kivitelezője, Reitter Ferenc görögre változtatta az oszlopokat, és a kapuzat felső homlokzatát is másképpen tagolta, a Lánchídhoz arányítva. Így az elkészült kapuzat egyszerűbb, de nemesebb vonalvezetésű lett. Ma a Lánchíd mellett a főváros egyik legjellegzetesebb építészeti tárgya. A céltáblán megjelenő, magas színvonalú ábrázolása jól tükrözi az egykori lövöldékbe járó polgárság haladó szemléletét, kifinomuló ízlését.